Bodvaji vashámor kohójának újjáépítése
2006. november 3. 00:00

Október 27-én, pénteken Erdővidék egykori Bodvaj-telepén avatták fel azt az újjáépített hutát – vasolvasztó kohót -, amelyben a legendás hírű székely ezermester, Gábor Áron az első két varacskos ágyúját öntötte, s ezzel az akkori háromszéki köztudatba valósággal belőtte az önvédelmi harc megszervezésének parancsolatát.

Az avatóünnepségen nem voltam jelen, pedig a szervezők előbb –egyetértésemmel – a felszólalók közé soroltak, annak kapcsán, hogy 1971-ben a mostanit megelőző hutarestaurálás egyik kezdeményezője voltam, s a diktatúra esztendeiben, amennyiben ez lehetséges volt, egyengettem idős Máthé Jánosnak útját az erdővidéki vasgyártás történetének feltárásában és falumonográfiája megírásában.

Persze saját publicisztikai munkásságom vonatkozó témájú írásai is a most újjáépített kohó méltatói közé emeltek.

Hogy erre még sem került sor, annak, elsősorban az október 23-i budapesti ünneplés és tömegtüntetés brutális, az erdélyi magyar lakosság széles rétegeit sokkoló eseménye volt. Ezt tetézte Szekeres Imre honvédelmi miniszter meghívásos jelenléte is, amely, végül is nem túl hangos tüntetésbe torkollott, de a székelyföldi lakosság néma felháborodását indukálta. Az emberek úgy vélték, hogy a magyar szocialisták, Gyurcsány Ferenc és az SZDSZ képviselőinek erdélyi kudarcsorozata után új „kitörési pontokat” keresnek az október 23-i honi gyalázat hírének mérséklésére, s ehhez én, az általam főmunkatársként jegyzett lap képviseletében sem asszisztálhattam.

Végül is a bekiabálásokkal kihangosított, a jelszavas táblákkal színesített ünnepség, ha figyelmünket ennek központi témájára, az egykori bodvaji hámor hutájának újjáépítésére összpontosítjuk, Bodvaj-telep történetéhez és Erdővidék, az egész Háromszék szabadságharcának történetéhez is méltó volt.

A vasolvasztó kohó – a huta – áll, s ez a lényeg.

A beavatott újságírók azt is tisztázták, hogy kinek milyen szerepe volt a kohó újjáépítésében.

Hecser László kollégám írta a Háromszékben:

„Az egykori vashámor kohójának felépítését támogató, 1994-ben Jozef von Ferenczy és Nemeskürty István által alapított Vay Ádám Honvédség- és Társadalombaráti Kör számos erdélyi emlékmű restaurálásához járult hozzá (pl. Lemhényben a háború után elsőként felavatott magyar katonai emlékmű, az ojtozi Rákóczi-emlékmű és a sepsiszentgyörgyi Rákóczi-park). A kormánypénzből nem részesülő, mindössze magánemberek és vállalkozók támogatását élvező civil szervezet nevében Berencsi Attila mondott beszédet. Elmondta, tettükért, támogatásukért nem köszönetet várnak, a magyar hadászati emlékek megőrzése számukra kötelesség, s remélhetőleg az elkövetkezendőkben is lesznek olyan emberek, szervezetek, akikkel/amelyekkel tovább dolgozhatnak a közös célok érdekében. Dr. Csikány Tamás hadtörténész, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem hadtörténeti tanszékének vezető tanára kettős, történészi és tüzértiszti minőségében szólt Gábor Áronról, akiben a magyar tüzérség megalapítóját látja, a háromszéki székelyek ágyúit pedig sok csatát eldöntőként dicsérte. Egyed Ákos akadémikus nem lehetett jelen, a szabadságharc jelképévé vált Gábor Áronról és erőt, hitet jelentő ágyúiról szóló üzenetét Demeter Zoltán olvasta fel.”

Egyed Ákos akadémikus, aki maga is erdővidéki, a szülőföld bensőséges hangulatát idézve szólott az egykori „vasgyár” fő elemének, a kohónak/hutának újjászületéséről.

(…) néhány évig szomorúan figyeltük romosodását és sóvárogva gondoltunk évtizedekkel korábbi állapotára, amikor Sylvester Lajosék s Magyarhermány lakossága gondoskodásával már egyszer újjáépült. De tudjuk, az idő vasfoga nem kíméli az öröklött építészeti emlékeinket sem, idővel paloták is összeomlanak.

Bodvajt azonban nem engedhetjük át az enyészetnek, mert ezzel önmagunkat, történelmünket szegényítenénk, csonkítanánk meg. Bodvaj valóság és jelkép. Valóságában tanúskodik Háromszék 1848-1849 hősi szabadságharcáról, s jelképe ragaszkodásunknak múltunkhoz, s a székelység hozzájárulásának a magyar nemzet hatalmas szabadságharcához 1848-1849-ben. Bodvajt említve már az első pillanattól Gábor Áron emléke ötlik fel gondolatunkban, s azt kérdezzük: mi lett volna Háromszékkel 1848 őszén Gábor Áron nélkül, s mi lett volna Gábor Áron nagy tálentumos igyekezetéből Bodvaj nélkül.

De hála Istennek nincs szükségünk költői kérdésekre: volt Gábor Áron, aki rátalált Bodvajra, s ott és Erdővidéken azokra a kiváló mesterekre, akik őt segítették, akik megértették az idő korparancsát, azt, hogy az adott pillanatban minden attól függött, hogy sikerül-e Bodvajban Gábor Áronnak az első olyan ágyúcsövet megönteni s az első ágyút felszerelni, amely a harctéren jól fog vizsgázni, s visszaadja a székelyeknek harcuk sikerességébe vetett hitét.

És ez történt 1848 őszén: Gábor Áron bejelenthette a kételkedőknek, hogy van olyan agyúja Háromszéknek, mely felér az ellenségével. Ez volt – az ágyú sikeres kipróbálása – az a történelmi pillanat, amely megelőlegezte Háromszék és ezzel az összszékelység győzelmét 1848-ban.

Legyen ez bátorító üzenet arra, hogy elsősorban saját erőnk kibontakoztatása adhat reményt a legnehezebb időkben is a fennmaradásra, a történelmi hivatásunk betöltésére. Kellemes ünneplést s a Hámornak nagyon hosszú fennmaradást kívánva

Tisztelettel: Egyed Ákos

Kolozsvár, 2006. október 26.

Mondtam, a magyarhermányi, illetve a bodvaji vasgyártás történetével egy falutudós – szándékosan kerülöm a paraszt szót, amelynek Székelyföldön más a zöngéje -, szóval ezzel a históriával idős Máthé János foglalkozott. A gyártelep históriáját a falumonográfiába illesztette, és megírta a helyi ércfeldolgozás történetét. A sok helyszíni és levéltári kutatással, rengeteg utánajárással összehozott munkát a romániai kommunista diktatúra idején - részben - úgy lehetett nyomdafestékhez juttatni, hogy ha ezt a szocialista iparosítás előtörténeteként aposztrofáltuk.

Máthé János erkölcsi alapállásának szilárdságára jellemző, hogy az állambiztonsági kísérletek és az ügynökök macerálása ellenére sem adta fel kutatói meggyőződését, tisztelte a tényeket, az ezek alapján világosan megfogalmazható következtetéseket és autodidakta falusi elszigeteltségben élő emberként a korszak legjelesebb magyar tudományos kutatói közül többel épített ki kapcsolatot.

Most, amikor beleolvasok a Bodvaji vashámor általa nagy odafigyeléssel rekonstruált történetébe az akkori és a mai kor – írhatnám kór alakban is a szót –, szóval az akkori és a mai idők analógiás történetei áramlanak végig bennem.

Máthé János munkájának lábjegyzetébe foglalja például Bodvaj 1848-as szerepének politikailag izgalmasabb történeteit.

(…) „A következő dolgokról a századfordulóig még élénken fennmaradt hagyományokból, a veterán honvédek emlékezéseiből és az irodalom használható közléseiből, adataiból világos kép áll össze. Az első világháború kezdetén még több 48-as honvéd élt Hermányban, ezek - mivel az egyház tiltotta a vasárnapi mezei munkát - nyári vasárnapokon a kiskapuk elé kiülve, téli estéken pedig a szabadtüzelő lobogó lángja mellett, a beszélgetésre összegyűlt szomszédoknak és a feszült figyelemmel hallgató ifjú nemzedéknek beszéltek a legendás időkről. PETŐ Pál, kinek, amíg élt HONVÉD Pali volt a neve, de különösen ILYÉS PETŐ Mózes és ZSIGMOND József egykori hámori munkások tudtak beszélni GÁBOR Áronról és munkatársairól. Mindketten a gyárnak az osztrákok által 1849. januárban történt lerombolása után hagyták el a telepet, és álltak honvédsorba. ILYÉS PETŐ lábát a szebeni várfalakat elfoglaló rohamban osztrák kartács végighasította, alig maradt életben. Közelünkben lakott, mindennap láttam, a mosolygó arcú öreg honvéd még élete alkonyán is elénekelte nekünk a 48-as honvédnótákat. Amerre járt, amiket látott, annak élő történelemkönyve volt. Megérte az első világháborút, amikor 1914. augusztus 2.-án a mozgósított tartalékos katonák elindultak, botjára támaszkodva ott állt a régi községháza sarkánál, onnan intett búcsút nekik. 1916 késő őszén halt meg, nem kísérhettem utolsó útjára az általam mindég csodált szabadságharcost, mert én és 18 éves társaim akkor már a senki földjét őriző lövészárkok lakói voltunk, a fronton kaptam meg apám levelét haláláról. Tisztelettel őrzöm emlékét.

Lássunk néhány részletet az első ágyúk öntéséről.

„Elsőnek a csőmintát kell kidolgozni, aztán a háromfontos gyalogágyú méreteit elkészíteni. Az asztalosműhely esztergája 50 collos, a hosszabb csőmintát nem lehet befogni, ezért BALÓ káplár kihozatja 4 lóval a NAGY Ábrahám malomépítő mester padját (1792-ben a templom újításához, a karzat oszlopainak kiesztergálásához készíttette, 1884-ben a malomházzal elégett. M. J.). G. Á. összeírja a szükséges eszközfát, a két bíró és MONOKI fogja összegyűjteni. Közben megérkezik BARDOTZ és ZAKARIÁS is, lelkesen csatlakoznak a munkához. A faluban, a Benkő-kert felett, a temetőben, a régi hirdetőhelyen, egy sírhalomról, amelyet az egész faluból látni, BARABÁS Laji kihirdeti a szükségletet, kétannyit hordanak össze.]

Acélfúró nem lévén, a csöveket lyukasan kellett önteni, ezért a formát már az esztergán egy leleményes hosszlyukfúróval az öbnagyságnak megfelelően kifúrták, helyébe egy finoman kidolgozott agyaghengert kellett beállítani, és azt egy háromágú vastámasszal a fenékrészhez rögzíteni, ami az öntés után a csőben maradt, a GÁBOR Áron-féle ágyúkat erről a támaszról lehetett felismerni egészen addig, amíg nem alkalmazták Kézdivásárhelyen a TURÓCZY Mózestől feltalált csőfúrókat. Három napba került, amíg a csőformák elkészültek. BENE a próbalövéshez elhozatta a lőport, az elsőnek öntött háromfontos kitűnően állta a mind erősebb töltésű lövéseket. BALÓ Ferenc nagy mestere volt a tekegolyók készítésének, már az előkészületek alatt kiesztergálta az ágyúgolyók öntőformáit, a lövedékek mindkét méretben ki voltak öntve. Következett a nagyobb munka, a hatfontosok öntése. 19-én kora reggel megnyitották a kohót, két nagy cső ömlött a formákba. Jelen volt a vezérkar minden embere, várakozni kellett, amíg mozgathatóvá váltak. Dél felé az öntöde előtt állványra tették, G. Á. a torkukba nézett, csak annyit mondott: Jók.

Adalék a telep életéhez: az élelmezést javítja a szabad vadászat, a hámor fölötti Nagy-Mátyás tető oldalában a Kaláka családnak már termő szilvása van, saját készítésű pálinkája.

BENE a katonabírótól kirendelt lovasfutár útján kér ismét 30 font lőport, ezzel TANA huszárőrmester másnap délelőtt meg is érkezik. Fel a patak mellett próbálják ki az első két hatfontos ágyút, 400 lépésre, a malomházon felüli kis emelkedésre állítják az emberalakú céltáblát. A lőpad mögé földhányást emelnek, az útban álló fákat kivágják, rengeteg az önkéntes segédmunkás. A céllövés sikeres.

Az első köpeci csata (BALÁZS Manó árulása) után G. Á. a DEZSŐ családtól felajánlott lovon útnak indul, mennek az ágyúk is. A katonabíró vontató fogatokat állíttat elő, előre fizetve a 4 forintokat, de a pénz mellett dicsőség is az ágyúkkal Szentgyörgyre menni. A két mozdonyos ágyún kívül három szekéren 440 hatfontos, 112 háromfontos ágyúgolyó van. A katonabíró arra is embereket rendel, hogy a Nagy-Mátyás tetőtől a faluig tartó nagy lejtésű úton az ágyúkat kötelekkel visszatartva fékezzék. Megéjszakáznak Hermányban, ZSIGMOND András udvarára állanak be az ágyúk és a szekerek, G. Á. a szemközt lakó PETŐ Rudolf és pap fia Mózesnél száll meg. November 27-én délelőtt érkeznek Szentgyörgyre, ahol 28-án, amint az ismert, ismét sikeresen vizsgáznak. A hermányi BARABÁS Lajos (Dávid fia), BALÓ András (György fia), DAMOKOS János rokon legények tüzérnek indulnak utánuk, Zalánon át mennek, itt még két fiatal csatlakozik hozzájuk, melléjük választ még ki G. Á. az ágyúk mellé további tizenöt diákot, városi mesterlegényt és vidéki erős testű jelentkezőt, ők az első tüzérei.]

(…)

GEDEON tábornok a békeszerződésben lefektetett területi sérthetetlenséget megszegve, parancsot adott a bodvaji üzem lerombolására. 1849. január 7-én hajnalban HEYDTE különleges utasítással felkészített félszázad katonája Vargyasról indult Hermányba. A csapat nagy része lengyelekből, a nép nyelvén palákok, polyákok-ból állott, a különítmény Bardoc felől az Egres patak mellett felvonulva kora reggel megérkezett a faluba. A Nyíl nevű mezőrészről a BOGDÁN János kertjén ereszkedtek be, nagy rémületet keltve a vidék félreeső helységében. A vezető tiszt a bíró után küldött, parancsba adva, hogy a katonáknak a környező házaknál kettesével meleg ételt rendeljen, két vezető pedig készen álljon az előre nem közölt további útra.

Az egyik, Budapesten éveket töltött, magyarul jól beszélő lengyel altiszt egy társával a hadban levő INCZE Samu házánál kapott ellátást, reggelizés közben érdeklődött a vasgyárról, a Samu anyja és a felesége gyanút fogtak, hogy a katonák útja oda irányul, s a lengyelek távozása után a fiatal asszony a faluban tartózkodó KALÁKA Ferenc hámori munkáshoz futott, elmondta mit hallottak. Ferenc tisztában volt a helyzettel, tudta, mit műveltek el a fülei vasgyárral, több mint bizonyos, itt is hasonló a cél. Percnyi időt sem veszítve futott az öreg BENKŐ Jakabhoz, s néhány szóval közlé a veszedelmet, felkapott a lófő lovára s a falun felül a Köves patak melletti erdei kaszálókon, a határ más rendes útjánál rövidebb úton felnyargalva jóval megelőzte a havas-síkos hegyi úton közeledő századot. Vasárnap lévén a műhelyekben szünetelt a munka, csak a kohónál és a tárnában dúcolással dolgoztak.

Szemtanuk elbeszélése szerint a hokmán-ház elé érkező Ferenc már a lóról elkiáltotta magát:

-          Talpra mindenki, jön a katonaság !

A közeli házakból futottak Ferenc köré, nagy volt a riadalom, de nem vesztették el a fejüket, BARTALIS mester rendelkezett a tennivalókról. Az ágyúszerelés Szentgyörgyre telepítése után a gyárnál maradt háromfontos csőformát, a szentgyörgyi műhely részére öntött két ágyúcsövet, a golyókat és más ágyúalkatrészeket - férfi, asszony, gyermek - ki melyiket bírta, áthordták a patakon túlra Györgykovács árka mellé, ott egy meredek mart alá hóval betakarták. A menekítés alatt BARDOCZ gyárvezető a bármilyen vállalkozásra kész BEDŐ Pistát küldte kémszemlére, Pista ahogy a lába bírta, futott fel a temető felett Fenyősvár oldalán, feltornázta magát egy ágas-bogas bükkfára, onnan szemmel tarthatta a szemben levő Nagy-Mátyás tetőt, hogy a katonák érkezését füttyszóval jelezze. (Hermányban ma is vannak olyan juhász-pásztor emberek, kik jobb kezük két ujját szájukba szorítva, olyan éles füttyöt adnak, hogy csendes időben kilométernél is távolabbra elhallatszik.) Pistát a fa keleti oldala eltakarta, a másik oldalról nem láthatták. Amikor a Pista sivító füttye belehasított a téli délelőtt hideg levegőjébe, minden el volt rendezve, az öntőde körül a hó felseperve.

A völgybe ereszkedő csapat azonnal körülfogta a telepet, BARDOCZ igazgató mellé szuronyos őrt állítottak, a telepen találhatókat a hokmán-ház előtti térre parancsolták, utána a gyár épületeit és a lakóházakat átkutatták, az altisztek jelentették, hogy a keresett tárgyakból semmit nem találtak. Egyik csapat a tárnákat járta végig, ezek is üres kézzel tértek viszsza. A tárna bejárása közben történt a tragikomikus eset, amelyet a hadikrónika nem jegyzett fel, de hagyományként a nép száján sokáig fennmaradt. A telepen több szamár vala, melyeket a faluból élelem kihordásra és a fasínen járó kis csilléknek a bányából való kihúzására használtak. Ezek egyike - a bányafát vontató Trézsi nevű, a mellette elhaladó polyákot, aki tenyerével a farára csapott, úgy térden rúgta, hogy nekiesett a tárna falának, mire a feldühödött katona puskatussal betörte a Trézsi koponyáját. Így Trézsi lett a bodvaji hadjárat egyetlen hősi halottja. ZSIGMOND József bácsi beszélte, hogy a szamár egy nagybaconi KERESZTES nevű szegényebb emberé volt, aki hetek múlva is átkozta a polyákot. Később BARDOCZ pénzzel segítette, hogy másikat vegyen.

A kutatás végeztével kalapácsokkal, vasrúdakkal összezúzták az öntődét, a kereskedelmi portékákkal tele raktárt, a kovács és az asztalos műhelyeket. Ez utóbbiban elbújt HAUSLER nevű német mintaasztalost megtalálták, félholtra verték, s mivel magát az ütlegeléstől egy kezébe vett deszkadarabbal próbálta védeni, karját szuronnyal átdöfték.

(…)

BARDOCZ lovas futárral küldte Szentgyörgyre a gyár romlása és a munkások megveréséről írott jelentést. A békekötés egy hét alatt semmivé lett. A nyomban összehívott bizottmányi gyűlésen GÁBOR Áron és a felszólalók azonnali és kemény visszavágást követeltek.

 Az osztrákok nem támadtak, a székely vezérség a nyugalmi időt a csapatok fegyverzeti hiányának pótlására fordította. GÁL Sándor ezredes vette kezébe az ágyú és lőszergyártás szervezését, az új zászlóaljak megalakítását. Szentkeresztbányán, Csíkszentdomokoson és a bodvaji gyárnál tettek előkészületeket. A hermányi gyárnál - mivel itt volt az ágyú és golyó öntésre a legjobb anyag - az ezredes egy bizottsággal 1849. február 16-án szemlét tartott a gyár állapotának megvizsgálására, s mivel égető szükség volt a termelés beindítására, a gyár sürgős helyreállítását rendelték, a 2000 forintot igénylő költséget a székek kormánybiztosai soron kívül a ZAKARIÁS rendelkezésére bocsátották.

A bodvaji gyárat vizsgáló bizottság egyik tagja BIRÓ Sándor, Réty község református papja, az osztrák uralom visszatérése ellen fegyverrel is kiálló háromszéki szervezkedés egyik vezéralakja, később a Csíkban megjelenő Hadi Lap írója, szerkesztője, nagy bizakodással írt a Csíkszentdomokoson és a Hermányban felszerelendő lőpor és ágyúgyárakról, Hermányban pedig hét nap alatt egy vaságyú- és golyógyárat állít fel. A lőporgyár oly nagyszerű leend, hogy naponta 5-10 mázsa lőport is tud gyártani. Az ágyú és golyó gyárban 12-18 - sőt 24 fontos ágyúk is gyártathatnak.

Az ágyú- és a golyóöntés előkészítése GÁBOR Áron minden idejét leköti.

 Mikor CSÁNYI kormánybiztos hívja GÁBOR Áront a Kolozsváron létesítendő ágyúgyár szervezésére, a háromszéki térparancsnok levélben válaszol: GÁBOR Áront nem tudják nélkülözni, ebben az időben ágyúgolyóöntés végett Magyarhermányban tartózkodott a hermányi vashámorban a GÁBOR Áron által előkészített ágyúgolyóöntés ügye is olyan állapotban van, hogy már éppen meg kell kezdeni az öntést (BÖZÖDI György: Aluta I, 1969, 148, 149, 158)

GÁBOR Áron ekkor járt utoljára Hermányban és a bodvaji gyárnál. Az államköltségen helyreállított öntődében a szabadságharc végéig nagy mennyiségű ágyúlövedéket öntöttek.

A magyarhermányiak – és az erdővidékiek, háromszékiek – jól tudják, hogy az újjáépített kohó, az egykori Bodvaji vashámor lelke, ez az egész Európában páratlan ipartörténeti és magyar szabadságharcos emlék Székelyföld falusi polihisztorának, idős Máthé Jánosnak az emlékét is őrzi.

Én nem tudom, de elképzelem, ha Máthé János nem szedegeti össze, és nem önti formába a história érckristályait, a mai időkben valaki még emlékeznék-e a magyarhermnányi-bodvaji vasgyártás történetére és a negyvennyolcas-negyvenkilences forradalom és szabadságharc erdővidéki-háromszéki történetére.

Sylvester Lajos
MTI Hírfelhasználó