Új Amerika vagy csak új a köntös?
(washingtoni politikai elemzőnktől)
Van egy jó és van egy rossz hírem Amerikából. A jó, hogy a demokraták nyertek az időközi választásokon. A rossz, hogy külpolitikai vonalon mégsem várható pozitív változás - bármennyit is beszél a többségre szert tett demokrata vezetőség „új irányról” és „új utakról”.
2006. november 20. 13:46

Senki se szeret ünneprontó lenni, senki se szeretné lebecsülni a hazai földön ujjongást kiváltó, és nemzetközi szinten is optimizmust keltő demokrata győzelmet. Ki ne lelkendezett volna a Guardian/UK Thank you, America! című vezércikkén? A Sunday Times azonban messze túllőtt a célon, mikor azt írta, egy „új Amerika” született. „Egy demokrata kapcsoló kattintására a múlté lett a vad háborús uszítás, a fundamentalista neokonság. Velük együtt letűntek a xenofóbikus fanatikusok, akik azt hiszik, hogy a [brit] szövetségesek gyenguskák, hogy az arabok megérdemlik a kínzást, és hogy dinosaurusok népesítették be a (Noé) bárkát.”  

 
Semmi kétség nem fér hozzá, a novemberi időközi választás bizonyította, hogy az amerikaiak többsége számára népszerűtlen a megszállás és sürgősen haza akarja hozni az állandó veszélynek kitett katonákat, sőt, egyre többen azt is elismerik, hogy az irakiak – akiknek csupán 2%-a tekinti Amerikát „felszabadítójának” – nem a Colát és Disneylandet gyűlölik, hanem az idegen jelenlétet. Az amerikai bakancsokat és a Hamwee harckocsikat.

 
Ahogy a Béke és Igazság (Peace and Justice) nevű országos béke hálózat egyik koordinátora, Steve Burns nyilatkozta: az amerikai választók, és az iraki nép egyformán tudatában van, hogy a legjobb dolog mindkét fél számára az lenne, ha a megszálló csapatok hazatérnének. „Elérkezett az idő, hogy (végre) a kormányunk is hallgasson ránk” - tette hozzá. Mivel azonban erre továbbra sincs sok remény, a béke frontnak, veterán szervezeteknek, emberjogi és polgárjogi aktivistáknak abba oda kellene hatniuk, hogy a kongresszus - az adminisztrációnak szóló hajbókolás helyett - az ország érdekeit ténylegesen képviselő- és érdekvédő testületté alakuljon át, méghozzá a most friss vérátömlesztést kapott progresszív szárny irányításával.

 
Hiába vannak elismerésre méltó eredmények - a nép fokozódó (ám még mindig erőtlen) ébredése, a fiatalok politikai aktivizálódása (60 százalékuk szavazott demokrataként), a veterán szervezetek tiltakozó összefogása, az Internetnek a választásokkal kapcsolatos informatív és szervező szerepe, és bizonyos társadalmi és politikai célok megvalósulási lehetősége -, sorsfordulatról azonban szó sincs. Nagy ívű reménykedés helyett inkább egy fajta kilátástalanság-érzet, beletörődő érdektelenség, önsorsrontó nehézkesség terpeszkedik az országon. A gondolatokban árnyak suhannak. Kételyek lapulnak. Még akik meg vannak győződve róla, hogy új irányba kellene indulni, azok se igazán bíznak benne, hogy reális lehetőség van rá.

 
Ahhoz, hogy a republikánus kormány ne folyathassa eddigi szigorúan titkosított, kizárólagos döntésjogú politikáját, és ne sodorhassa újabb háborús konfliktusba az országot, felelősségre kellene vonni irányadó politikusait, le kellene leplezni az elkövetett törvényszegéseket és hatalommal való visszaéléseket,  be kellene szüntetni az illegálisan alkalmazott (megfigyelési-, kihallgatási, büntető-, stb.) módszereket. A New York Timesban Stanley Brand, alkotmányjogi szakértő arra figyelmeztetett, a Bush adminisztráció döntéseinek és eljárásának alapos felülvizsgálata a kongresszusnak nem csak joga, de alkotmányos kötelessége, különös tekintettel arra, hogy példátlan hatalmi koncentráció révén vitte háborúba az országot.

 
A vizsgálati eljárás beindítása a frissen többségi bizalmat kapott demokrata párt feladata lenne. Ugyanígy annak nyilvánosságra hozatala is, hogy a kormány titokban olyan munkálatokat végez Irakban, amelyekből állandó megszállás előkészítésére lehet következtetni. Bagdadban a világ legnagyobb, erődítményszerű követsége épül, míg szerte az országban 14, saját útrendszerrel, elektromos szolgáltatóval, sportcsarnokkal, üzlethálózattal és légikikötővel ellátott szuper katonai támaszpont. Az új, nagy befogadó képességű, „maximális biztonságú” börtönök építése és a nagyvárosokat elkerülő utánpótlási vonalak létesítése is végleges berendezkedésre mutató jelek.  Nem a demokraták szép feladata és kötelessége lenne, hogy végre nyilvánosságra hozzák a Pentagon ez irányú tevékenységét?  

 
A demokrata választóknak joggal tűnhet úgy, nem csak Bush elnök, de a saját vezetőik se hallják meg kórusban zúgó követelésüket, ki Irakból! Nem majd egyszer, valamikor évek múlva, más elnökök alatt - ahogy egyszer Bush elszólta magát -, hanem minél előbb.  (Ebben a kérdésben a kongresszus erősen megosztott. A demokrata Carl Levin javaslata, hogy az idei év végén kezdődjön el a lassú, fokozatos kivonulás, míg a neokonzervatív Henry M. Scoop szenátor ideológiai örökösei, az „erő(szak) általi béke” hívei tartalékosok újabb tízezreinek bevetését szorgalmazzák.)

 
Nő a képviselőház elnöki székében

 
A demokraták győzelmi hulláma történelmi jelentőségű eseményként egy komoly politikai múlttal rendelkező nőt, a kaliforniai Nancy Pelosit emelte a Képviselő Ház elnöki székébe, egyszersmind az elnökutódlási sorrend harmadik helyére. (Bush és holdudvara soha nem imádkozott buzgóbban a szíves Dick Cheney egészségéért.) „A mai este hatalmas győzelem az amerikai nép számára”, mondta a választás éjszakáján éljenzők hadától körülvéve, Pelosi. „Ma az amerikaiak a változásra voksoltak, és a demokratákat szavazták meg, hogy új irányba vezessék az országot. És pontosan ezt szándékozzuk csinálni.”

 
Beszédében hangsúlyozta, hogy az irányváltásra való vágy sehol se nyilvánvalóbb, mint a népszerűtlen háború (értsd megszállás) esetében.  Mivel a Bush által hangoztatott iránytartás – „stay the course” - nem hozta meg a várt eredményt, ezért „Nem folytathatjuk tovább ezen a katasztrofális úton... Új irányra van szükségünk Irakban.”  Ez elismerésre méltó, nyílt állásfoglalás. De akik a választásokat megelőzően türelmes taktikázásnak tekintették (hadd sodorgassák csak szépen a republikánusok saját nyakukra a kötelet), hogy az elegáns, irigylésre méltóan magabiztos Pelosi konkrét, átfogó program helyett inkább a kerülgetés és szólamok szintjén maradt, azok megdöbbenve hallhatták, hogy a választást közvetlen megelőző tv-interjú során nagyon is konkrét - a Fehér Házat ugyancsak megnyugtató - kijelentést tett: „Impeachment is off the table.” Vagyis „A felelősségre vonás kérdése nincs terítéken.” Az Elnök iránti bizalom kétségbevonásáról, döntéseinek felülvizsgálatáról, hazugságainak számonkéréséről tehát szó se lehet.  

 
Ennek a határozott, elkönyvelt ügynek tűnő bejelentésnek negatív kihatása - még ha valamiféle kényszer megalkuvás következménye, akkor is – szinte felmérhetetlen, mivel vezetőjén keresztül hiteltelenné teszi a demokrata pártot, mint független ellenzéki erőt. Ezen kívül kétségeket ébreszt a párt híveiben, és nem kevésbé a mérsékelt republikánus, illetve független szimpatizánsaiban aziránt, hogy a közélet megtisztításának elkötelezettje volna, és  komolyan veszi a közel-keleti békét óhajtó tömegek megbízását. A kiváló politikai szatirista, Bill Maher erre vonatkozó, megfontolandó figyelmeztetése: „Ne ámítsuk magunkat azzal, hogy ez a választás új gondolkodásmódot hozott Washingtonba. Nem hozott. Demokratákat hozott, akik gyakran nem mások, mint némi szégyenérzet következtében egy lépéssel hátramaradó republikánusok.”

 
A despotizmus ellenszere

 
Az elnök iránti bizalom megkérdőjelezhetősége és esetleges megvonása valójában a demokrácia védelmének alapvető eszköze. Az államalapító atyák és az alkotmány kidolgozói tisztában voltak az elnöki hatalommal való visszaélés lehetőségével, éppen ezért James Madison úgy ítélte meg, „végzetes lenne a respublikára nézve”, ha a polgároknak nem adatna meg a lehetőség, hogy felelősségre vonják az elnököt. Abraham Lincoln is azon a véleményen volt, a despotizmus elkerülésének egyetlen módja: törvényes lehetőséget biztosítani az elnök munkájának felülbírálására.

 
Kortársaink közül számos kiváló jogi szakember, mint Elizabeth Holtzman, Elizabeth de la Vega és Marjorie Cohn, a kongresszus alkotmányos kötelezettségét hangsúlyozva, felháborodással utasította vissza Pelosi elutasító kijelentését.  Pelosi és a bizalmatlansági indítvány másik ellenzője, a Demokrata Párt elnöke, Howard Dean, azzal próbálják elintézettnek tekinteni a dolgot, hogy - politikai bűnöző, vagy hasznos idióta helyett - szimplán „inkompetensnek” nyilvánítják George W. Busht.

 
Ezt az elnéző, majdhogynem felmentéssel felérő „inkompetens” jelzőt  Bill C. Davis egyik cikkében nem csak a választók sértegetésének tekinti, hanem az amerikai reprezentációs (képviseleti) kormányzás integritása elleni inzultusnak is. „Amennyiben az elnök becsapja a kongresszust, és a hadsereget a mai napig se tisztázott okokból bérgyilkosként alkalmazza, akkor komoly kérdésekkel kell szembesíteni. És amennyiben a válaszai jelentős bűntényeket tárnak fel, az alkotmány az, ami az eljárás alapjául szolgál.”

 
Bár vannak nagyon is reális elképzelések, Davis mégis úgy érzi: „Sem Pelosi, sem Dean nem tudja mélységében és igazából, mi is váltotta ki azt a döntést, amely mindannyiunk kezeit vérben áztatta.” Ez abból a szempontból igaz is, hogy sok minden komplexebb, mint aminek tűnik. Így nézve senkinek sincs joga, még Pelosinak és Deannek sem egy nyilvános kivizsgálás nélküli felmentő ítélethez. Éppen ezért meglepő, hogy rajtuk kívül más neves demokraták is a Bush-Cheney adminisztráció visszaéléseinek, a nemzetközi jogok legázolásának és a dokumentált háborús bűnök eltusolásának hívei.

 
Robert Reich, Clinton volt munkaügyi minisztere például azt írja az American Prospect internetes kiadásában:

 
„A demokraták közül néhányan le akarják leplezni a Bush adminisztráció hivatali visszaéléseit,  és mulasztásait – meg akarják tudni, ki mit és mikor tudott a  tömegpusztító fegyverek, Abu Ghraib, Katrina (hurrikán), az Abramoff lefizetések és a többi dolgok vonatkozásában. Ez érthető, de sokkal jobb lenne, ha a demokraták újonnan nyert hatalmukat kihasználva inkább új tervet terjesztenének Amerika elé. (Miért ne lehetne párhuzamosan a kettőt? K. H.) Nincs értelme még több mocskot felszínre hozni.”

Rögtön felmerül a kérdés: miért is ne lehetne egyszerre a kettőt – a múltat vizsgálni és a jövőt tervezni? A további sok „mocsok” felszínre hozása egyáltalán nem értelmetlen és nem is öncélú, most-mi-vagyunk-soron-és-visszavágunk jellegű eljárás. Ha nyilvánosan nem kerül tárgyalásra és jogilag nem lesz igazolva, hogy a régi - Bush taposta - út törvénytelen és szándékoltan vagy gondatlanságból síkos a vértől, akkor mi késztetné új útra térni az embereket? Miért változtatnának irányt, ha nincsenek tisztában vele, hogy becsapják őket, mikor azt mondják nekik Irakban és Afganisztánban minden jól megy?  Ha elhitetik velük, hogy a deficit, mint olyan nem számít az ország és a gyerekeik jövője szempontjából?

Henry Waxman kaliforniai képviselő, akire nagy feladatként vár, hogy kivizsgálja a Bush adminisztráció visszaéléseit, bevallotta, legnagyobb problémája, hogy hol és mivel is kezdje. Aki figyelemmel kísérte az elmúlt hat évet az tudja, a demokrata képviselő a hazugságok, csalások, felelőtlenségek, és a nemzetközi törvények tudatos megszegésének hosszú listájára céloz.  Akik azonban arra számítottak, Waxman alig várja, hogy nekigyürkőzve felelősségre vonassa mindazokat, akik a jelenlegi tragikus mocsárhelyzetbe hozták és adósságba verték az országot, és mindazokat, akik tudatosan visszaéltek a hatalmukkal -, nos azok csúnyán csalódni fognak.

Egy interjú során ugyanis a képviselő kifejtette, olyan fontos visszaélések, mint az Abu Ghraib börtön botránya, a CIA-s Valeria Plame ügye, vagy az iraki háborút megelőző titkos jelentések manipulálása nem lettek kellőképpen kivizsgálva, most viszont már „céltalan lenne” sort keríteni rá. „Nyilvánvaló, hogy a titkos jelentések rosszak voltak és az adminisztráció szemelgetett közülük. Azok a kudarcok nyilvánvalóak. [Viszont] nem tudom, mit nyernénk azáltal, ha újra visszatérnénk azokhoz a  témákhoz.” Ezek a „kudarcok” ugyan százezrek halálát jelentették, ez azonban, úgy látszik, egyáltalán nem rendítette meg Waxmant. A tragikus tények, elborzasztó számadatok egy Busht és neokon körét védelmező szélsőjobbos republikánust se hagyhatott volna hidegebben.

Joe Lieberman megnyilvánulásai hasonlóképpen riasztóak. A szenátor, aki az előválasztásokon demokrataként veszítve, a republikánusok jóvoltából most függetlenként  került vissza a szenátusba – „A snake is a snake”, a kígyó az kígyó, írta róla ennek kapcsán Matthew Rotschild -, csak nem régen dühösen rátámadt azokra a pártjabeliekre, akik 3 év után „még mindig” azon rágódnak, hogyan is vitte Bush háborúba az országot, ahelyett hogy az irakiak „további haladásának” elősegítésére koncentrálnának. További haladás?! Irakban?! Mindig csalódnak, akik azt hiszik, őket már semmivel sem lehet megdöbbenteni.

 
A média mostohagyerekei: demokrata demokraták

A bizalom-megvonási eljáráson kívül egyébként a kongresszus másik védelmi fegyvere a kormánnyal szemben az anyagi fedezet megvonása. Mikor politikai vonalon nem született megoldás, ez tett pontot a vesztes Vietnami háborúra is, tehát joggal tette fel egy riporter két régen vezető pozícióban levő demokrata szenátoroknak, Carl Levinnek és Joe Bidennek a kérdést, elképzelhető-e, hogy Irak esetében élni fognak ezzel a lehetőséggel? A válasz mindkettőjüktől ugyanaz volt, mint ami a választási győzelmet megelőzően a régi úton járó republikánusok válasza lett volna - a lehetőség még csak fel se merült.

A Fehér Háznak tehát megvannak a gyakran keresztbe szavazó, és (ennek következtében?) a médiában prominens státuszt élvező demokrata támogatói. A többieknek  - a demokrata demokratáknak, akikről alig hallani – föntről szóló hivatalos üzenet pedig az, bármilyen javaslatot kívánnak felterjeszteni, a lényeg az, hogy elősegítse az iraki győzelmet. Eredetileg a győzelmi trófeák közé tartozott Szaddám Huszein megbuktatása, pártjának felszámolása, a (nem létező) al-Kaida befolyás megszüntetése, (nem létező) terroristák likvidálása és hasonlóak. Aztán ezek szép sorban a feledés homályába vesztek.

 
Az utolsó, amelyre nyilván a legtöbben emlékeznek, egy „szuverén és demokratikus Irak” kialakítása volt – természetesen amerikai módra. Mára ez a képzelgés is Seherezádé repertoárjába került, és ott tartunk, senki se tudja, végül is minek kell történni, hogy a Fehér Ház meglobogtassa a győzelmi zászlót. Még több koporsó jelentené a győzelmet? Még több brutalitás, gyökértelenítés és pusztítás? Egyáltalán, van olyan, hogy újabb és újabb győzelem egy, a megszállásakor letarolt, lehengerelt, lebénított országgal szemben? Nemde a megszállás maga az áhított győzelem?

Az ilyen jellegű értelmezésbeli finomságokkal mit se törődve Bush elnök a választások előtt azzal hergelte üdvrivalgó híveit, „A demokraták célja kivonulni Irakból. A republikánusok célja viszont a győzelem Irakban. Mi nem fogunk megfutamodni  banditáktól és orgyilkosoktól.” Csak 4 nappal a döntő nap előtt hallhattunk hasonlót Dick Cheneytől is az ABC News-nak adott interjújában: „Az Elnök célja: győzelem Irakban, és teljes sebességgel haladunk ebbe az irányba.” Máshol pedig rendíthetetlen nyugalommal kijelentette, “Az alapvető stratégiánk helyes.” Vagyis, a demokraták hangoztatta új utakra semmi szükség.

A zseniális Orwell azt írta, a politika nem más, mint egy rakás hazugság, átverés, dőreség, gyűlölködés és skizofrénia. Ennek ismeretében az ember felkészül rá, hogy ha odafigyel, sőt kicsit a felszínt is megkapargatja, döbbenetes dolgokkal fog szembekerülni – az elviselésük azonban ettől nem válik könnyebbé. Még akkor se, ha azok nyernek, akikre szavaztunk.

Kuliffay Hanna
Címkék:
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó