Iraki eszkalációs tervek
A demokrácia mint exporttermék
Politikai elemzők, katonai szakértők, sőt politikusok köreiben is az az általános, történelmileg is igazolható vélemény, hogy az urbánus gerillaháború, népfelkelés jellegű ellenállás vagy polgárháború nem fegyveres, hanem politikai megoldást igényel. Miért rendel Washington mégis egyre több katonát Bagdadba és miért küld folyamatosan újabb szállítmányokat a félelmetes Buffalo és Cougar harckocsikból a Tigris-Eufrátesz völgyébe?
2007. január 12. 13:18

Valószínűleg azért, mert az életben minden, így az elnöki döntéshozatal is nézőpont és egyéni értelmezés következménye. Habár a novemberi kongresszusi választások eredményei számszerűleg azt bizonyították, hogy az amerikaiak többsége az iraki megszállás mielőbbi befejezésének híve, George W. Bush úgy véli, korántsem erről volt szó. Szerinte az emberek csupán „elégedetlenek a haladás ütemével”, türelmetlenek, mert (kellő bölcsesség híján?) még mindig nem látják a fényt az alagút végén.

Mintegy megnyugtatásukra Bush tehát azt közölte tavaly novemberben, közvetlenül a  demokrata hatalomátvétel után, hogy az újévben több energiával és nagyobb lendülettel fognak küzdeni a „sikerért” – ez lett az új varázsszó az elérhetetlennek bizonyult „győzelem” helyett.  Az ország feladata ennek megvalósításában az lesz, hogy kellő türelemmel és további áldozatvállalással támogassa a „new way forward”, az „új úton-módon előre” stratégiát.  (A hadikiadások okozta botrányosan növekvő deficitről ilyen alkalmakkor nem illik említést tenni.)

Ez a stratégiai fordulatot ígérő elnöki retorika azonban gyanús mindazoknak, akik még emlékeznek Dick Cheneynek, az amerikai történelem legbefolyásosabb alelnökének novemberi tévényilatkozatára: „Az Elnök célja: győzelem Irakban, és teljes sebességgel haladunk az adott irányba.” A hangsúly értelemszerűen az „adott”, értsd eredeti és megváltoztathatatlan szón volt, és áltatja magát, aki azt hiszi, Bush új módinak beharangozott taktikája mára kiütötte volna a nyeregből.

Az elmúlt hat év során sokan megtanulták, egyesek a saját bőrükön, hogy a színfalak mögötti bábmester és egy személyben főrendező szavaira mindenki másénál jobban oda kell figyelni. Ahogy erre Nixon volt tanácsadója, John Dean ironizálása is utalt: Dick Cheney géniuszának egyik megnyilvánulása, minden reggel azzal a gondolattal engedi Busht ébredni, hogy ő az Elnök.

Cheney zsenialításának egy másik megnyilvánulásaként könyvelhető el, hogy az általa képviselt neokonzervatív ideológiai irányvonal végcélját, gyakorlatban megvalósító lépéseit, lényeges döntéseit és határozatait úgy táplálja be az elnök fejébe, mintha eredetileg a sajátjai lettek volna. Cheney nagy valószínűséggel Jung ismerője, aki szerint semminek nincs olyan meggyőző ereje, mint annak a hazugságnak, amelyet az ember maga talál ki, illetve amiről maga győzi meg önmagát.

Ez a Cheneyvel, ideológiájával és radikalizmusával való részben ösztönös, részben önmeggyőzésen alapuló azonosulás adja Bushnak azt az öntudatot, amivel nemrégen is visszautasított némely aggodalmaskodó riportereket: „I am the decider.” Vagyis „én vagyok a döntéshozó”, és ahogy egy más alkalommal mondta, „én nem tartozom senkinek elszámolással”.

Az új kongresszus mindkét házának megosztottsága, a saját pártjabeli csalódott és egyre nyugtalanabb kritikusok, a békét követelő tömegek, több mint háromezer amerikai katona halála, vagy éppen emberjogi rekordjának nemzetközi elítélése semmi hatást nem gyakorolnak rá külpolitikai irányvonalát illetően. Annál inkább befolyásolják – és mi lehet ennél furcsább? - az (eddigi sikertelen) iraki háború architektusai, a neokonzervatív American Enterprise Institute (AEI) fő ideológusai, akik kudarcukon könnyedén túllépve most az egész közel-keleti régió biztonságát veszélyeztető eszkaláció agresszív forszírozói és propagandistái.

Közülük a történész Frederick Kagan, az Új Világrend lelkes híve már 2005. januárjában azzal házalt a kongresszusban, hogy az elkövetkezendő években 80-100 ezer fővel növeljék meg a hadsereg és a tengerészet létszámát, és mielőbb küldjenek 25 ezer katonát Irakba, akik a határ menti katonai bázisokról „megfélemlítenék” (ugyanakkor puszta jelenlétükkel is provokálnák, K. H.) a szomszédos országokat. Donald Rumsfeld azonban a modern haditechnológia híveként - bár nagyon lehetséges, hogy újabb frontok nyitásának ellenzőjeként is - figyelmen kívül hagyta Kagan ügyködését, de a kongresszus sem reagált rá.

Most azonban, két évvel később hirtelen fordult a kocka. Rumsfeld lemondásra kényszerült, és nem más, mint Dick Cheney kérte fel Kagant, állítson össze egy alternatív tervet az iraki helyzet megoldására a (hivatalos kormány felkérésre) készített Baker–Hamilton terv ellenében. Hogy melyiket fogadta el az elnök? Szerda esti tv nyilatkozatában Bush, aki tavaly még azt hangoztatta, a hadszíntéren levő, a helyzetet legjobban átlátó katonai vezetésre hallgat, most némi kényszeredettséggel azt jelentette be, 21 ezer katonát küld Bagdad és környéke megregulázására, míg a következő években 92 ezer fővel kívánja növelni az aktív katonaság létszámát. Amit valahogy elfelejtett megemlíteni, az építés milyen stádiumában vannak a Kagan-terv szerinti „megfélemlítésre” szolgáló katonai bázisok.

*

Egy vezető beosztású politikai bennfentes nem régen azzal vádolta az AEI-vel szoros kapcsolatban álló Cheneyt, hogy szűk körű gárdájával egyetemben elorrozta és kisajátította a fontos nemzetbiztonsági intézkedések jogát, beleértve a döntő jelentőségű posztháborús rendelkezések és döntések jogát a Közel-Keleten. Lawrence Wilkerson, nyugalmazott vezérezredes, Colin Powell külügyminisztériumi titkárságának volt vezetője és 16 éven keresztül tanácsadója, személyes tapasztalataira támaszkodva azt állította, egy Cheney és Rumsfeld közti kabal, egy titkos szövetség a Bush adminisztráció és az állami bürokrácia kizárásával, mindenki tudta nélkül hozott országos jelentőségű döntéseket: „Arra jöttem rá, hogy egy, a Pentagonban székelő csoport révén a hírszerzés politizálva lett. (. . .)  Úgy hiszem, (idővel) odáig mentek, hogy a cél szentesítette számukra az eszközt.”

Cheney évekig egyetértett Rumsfelddel abban, hogy a villámháborút követő megszállás tényét valamelyest palástolandó, viszonylag kis létszámú hadsereggel operáljanak Irakban, amelynek az ENSZ és a Washingtonban szimpatizánsnak elkönyvelt arab országok felé közvetített feladataként - mint az ország gazdasági felvirágoztatásának alapfeltételét - a stabilizáció megteremtését jelölték meg. Ennek legelemibb tényezője - a közbiztonság megszilárdításának céljával - az új, egységes, önálló iraki hadsereg felállítása, felszerelése és kiképzése lett volna, amire aztán különböző okokból és meggondolásokból nem került, majd később már nem is kerülhetett sor. 

A vietnami háborúból ismeretes, egy helyben küszködő u. n.  mocsárhelyzet - amelyet  egyébként decemberben Bush is beismert, mikor azt mondta, nem nyerünk és nem is veszítünk Irakban – kezdeti kaotikus, de viszonylagos kontrollálhatóságából tavaly februárban az Askariya mecset felrobbantásával az anarchia küszöbéig taszította Irakot. (Ne feledjük a kérdést feltenni: Cui prodest? Kinek az érdeke?) A híres Arany dóm elpusztítása végül is a washingtoni neokonzervatív erők malmára hajtotta a vizet, amelyek a megszálló csapatok létszámának növelésén kívül katonai támaszpontok és maximális biztonságú börtönök építését, a fegyverkezés fokozását és további közel-keleti intervenciókat (Szíria, Libanon, Irán ellen) sürgettek.

Joseph L. Galloway a Knight Ridder Újságok volt katonai tudósítója úgy véli, lehet róla vitatkozni, hogy Bush végül is mennyit tudott háború és béke kérdéséről, a diplomácia jelentőségéről és magáról a tisztességes kormányzásról, viszont az alelnök nagyon is értett mindezekhez a dolgokhoz, tehát a felelősség nagy rész őt terheli az elmúlt 6 évben Washingtonban történtekért. Ehhez mintegy figyelmeztetőleg hozzáteszi, hogy az iraki és az afgán helyzet súlyosbodása miatt különösen oda kell figyelni Cheneyre, mivel „kétségbeesett emberek kétségbeesett tettekre vetemedhetnek”.

Különösen akkor, mikor a nyerés és vele a dicsőség biztosra vétele ellenére vesztő helyzetbe kerülnek. Éppen ezért itt és most érdemes visszaidézni Rumsfeld közismert cinizmusának egyik jellemző megnyilvánulását, miszerint ha nagy bajba kerülsz, amiből látszólag nincs kiút, akkor kreálj egy nála sokkal nagyobbat. Ezzel nem csak a problémáról, de a saját felelősségedről, a feladatra való alkalmatlanságodról is elterelheted a figyelmet.

Lehetséges, hogy Ehud Olmert részben azért fog beleugrani Irán vagy Szíria (egyébként érthetetlenül) elsietett bombázásába, hogy a libanoni fiaskóról elterelje a figyelmet?  Lehet, hogy erről van szó Bush és Cheney esetében is? Végül is mi terelheti el leginkább az erőszakos demokráciaterjesztés ideájával kudarcot vallott neokonzervatívizmus kínos felsüléséről, a 650 ezer iraki áldozatról, 40 ezer körüli amerikai sebesültről és hadirokkantról, Abu Ghraibról és Haditháról, rejtélyes halálbrigádokról vagy a végleges katonai támaszpontok építéséről a világ figyelmét, mint egy másik háború?

*

Még akik nem sokra tartják Busht, sem tételezhetik fel, hogy az elnök azért hallgat Cheneyre, mert megbízható navigátor, aki az évek során bizonyította, hogy másoknál jobban méri fel a helyzetet. Végül is  2003-ban biztosra vette, Bagdadban a nép virággal fogja ünnepelni a győztes amerikai katonákat, tavaly ilyentájt pedig úgy vélte, történelmi távlatból ítélve a 2005-ös év sorsfordulónak fog számítani az irakiak életében, mivel az elmúlt másfél évben „rendkívüli haladást” értek el.  Rendkívüli haladást? 2004-ben? Irakban?

Nem lehetetlen, hogy Bushnak nincs más választása, mint hogy maga is kövesse az „adott” irányvonalat, mikor Cheney retorikáját ismétli:  az iraki választás „még várható fegyveres összetűzések ellenére is a szabadság történelmének határköve, amely alkotmányos demokráciát fog teremteni a Közel-Kelet szívében”. Majdnem lehetetlen, hogy a kaotikus afgán és iraki helyzetet figyelemmel kísérve idővel ne döbbent volna rá, kínos kudarcot vallott a neokon ötletet, amely szerint az amerikai demokrácia Tomahawk rakétákkal exportálható.

Bush figyelmét aligha kerülhette el, hogy a kettőjük által oly nagyra értékelt (részben bojkottált, részben hatóságilag akadályozott, részben manipulált) választást hamarosan az ellenállás kiszélesedése és fokozódása követte, aminek következtében 2006. az egyik legvéresebb, legkaotikusabb, legreménytelenebb évként fog az iraki megszállás történelmébe kerülni. Bár a Pentagon az évek során, legutóbb tavaly nyáron, próbálkozott már ideiglenes csapatlétszám növeléssel győzelmet aratni, az ellenállást azonban nem sikerült elfojtani, sőt, az iraki államhatalmat képviselő rendőrség és a katonaság kötelékébe tartozók, valamint kormány tisztségviselők, hivatalnokok, bírák, tolmácsok, olajiparban dolgozók és egyéb kollaboránsok likvidálása rendszeres napi eseménnyé vált.

Hivatalát decemberben elhagyva Kofi Annan búcsúbeszédében kimondta a kimondhatatlant: a megszállás sokkal rosszabb helyzetet teremtett Irakban, mint ami Szaddám Huszein alatt volt. 

A McLaughlin politikai vitakör (ritkán egyetértő) résztvevői szerint a Fehér Ház „new way forward” taktikája teljesen irreveláns – mivel az eleve elhibázott döntésen alapuló háború törvényszerűen csak rosszul zárulhat. Egyedül a Washington Times főmunkatársa vélte úgy, hogy komoly csapaterősítésekkel és a Mahdy army megsemmisítése révén Bagdad végleges stabilizálásával Bush és Cheney a mocsárhelyzetből kikászálódva győztesnek nyilváníthatják magukat. (Az u. n.  Mahdy „army” – hadsereg – nemzeti és erősen szociális érzelmű gerilla csapatokból, nekikeseredett, nyomorgó munkanélküliekből, lelkes, sőt elszánt, de valójában szinte szervezetlen, csupán könnyűfegyverekkel felszerelt ellenállókból áll.)

Bush elnök hetek óta játssza, hogy a hogyan tovább eldöntésére mindenkit meghallgat, aki szakértelmével és tanácsaival hasznára tud lenni. A háborús dobverés és a propagandagépezet működése azonban ez idő alatt egy percre sem állt meg.  Kuvaitban állomásozó friss csapatok már a héten érkeznek Irakba, míg egészen tavaszig Amerika szerte tartalékosok és nemzetvédelmisek ezrei fognak újabb behívót találni a postaládájukban.

A jelenlegi iraki helyzetet a maga realitásában értékelő szaktekintély, William Odom nyugalmazott alezredes többszöri nyilvános kiállása a katonaság mielőbbi teljes visszavonása mellett pusztába kiáltott szó maradt. A fegyveres erők parancsnokságától kongresszusi meghallgatások alkalmával többször is elhangzott, hogy a (Fehér Ház által mindvégig konkretizálatlan) „győzelem” nem egyenes arányú függvénye a katonaság létszámának.

Az amerikai hadsereg számára nemrég felújított stratégiai kézikönyv szerint „Minél több erőszakot alkalmazol, annál hatástalanabb…  A leghatásosabb fegyver az ellenállással szemben, nem lőni.” Máshol pedig azt írja, hogy a katonai eljárás önmagában nem elegendő: nagy ívű politikai tervezettel kell kombinálni. Ennek ellenére fel kell készülni rá, hogy a gerillák elleni háborúk hosszú lefolyásúak, tehát komoly hazai támogatás nélkül eleve sikertelenségre vannak ítélve.” Olvasta vajon ezt a Legfőbb Parancsnok? Vagy ezt is félrelökte, mint a Baker-Hamilton bizottság jelentését, amely 2008-ra hazarendelte volna Irakból az utolsó amerikai katonát?

Még a neokon szimpatizáns Washington Post  is közölte, hogy a katonaság Egyesült Vezérkari Főnöksége „egységesen ellenzi” a Fehér Ház politikáját, amely „agresszíven hirdeti és támogatja a (csapaterősítés) koncepcióját. . . .  A Vezérkari Főnökség véleménye szerint a Fehér Háznak több hónapos megbeszélések után még mindig nincs meghatározott küldetési célja.” Ami sokkal valószínűbb, hogy Cheney utolsó percig teljes titokban akarja tartani a közeljövőre vonatkozó, csak sejthető terveit.

Mindenesetre az utóbbi napok eseményeként az „akadékoskodó”, esetleg ellenvéleményt is nyilvánító katonai vezetőket, többek között John Abizaid és George Casey vezérezredeseket gyors ütemben lecserélték. A libanoni származású Abizaid nem régen a New York Timesnak úgy nyilatkozott, „A bagdadi helyzet több iraki katonát igényel, nem amerikait. A problémát nemzetközivé kell tenni, diplomáciai úton kell támadni, geo-stratégiailag.”  Sorsát megpecsételendő valószínűleg ezek a mondatok tették fel (a Pentagonban? Cheney hivatalában?) az i-re a pontot.

A Rumsfeld helyett újonnan kinevezett új védelmi miniszter, Robert Gates, viszont pontosan olyan nyilatkozatot adott a CBS riporterének, amit a Fehér Házban elvártak tőle: “Ahogy az elnök erre rávilágított, egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy kudarcot valljunk a Közel-Keleten. A mostani útkereszteződésnél nagyon is szerencsétlen dolog lenne kudarcot vallani, amely aztán kísértené a nemzetünket, korlátozná a hitelképességünket és veszélyeztetné az amerikaiak eljövendő generációit.”

*

Maga a katonaság is, amely eredetileg támogatója volt Bush intervenciós törekvéseinek, egyre pesszimistábbá válik. A katonaság lapja, a Military Times Poll tavalyi adatai szerint a háború óta először ellenzi több katona Bush főparancsnoki döntését, mint amennyi támogatja. A megkérdezetteknek csupán egyharmada helyeselte az előre beharangozott eszkalációt.Juan Cole, a közel-keleti helyzet elismert szaktekintélye a web-oldalán emlékeztet rá, hogy a gerillák eltiprására tavaly Bagdadba rendelt 15 ezer katona nem oldotta meg, sőt fokozta a vérengzést. Az oka? „Az Egyesült Államok eljátszotta a szíveket és a lelkeket.” „(Az irakiak) gyűlölnek minket, emberek! Nem akarják, hogy ott legyünk.” Éppen ideje volt, hogy valaki iraki szemszögből nézve (átérezve) is ismertesse a washingtoni döntések kiváltotta szenvedélyeket.

Ted Kennedy demokrata szenátor véleménye szerint amerikai katonák újabb tízezrei még fokozottabb megvetést fognak Bagdadban kiváltani a megszállás iránt. Mint mondta, egy ilyen eszkaláció politikai kétségbeesés következménye, amely (a valóság) tagadásán és képzelődésen alapul. Valójában nem más, mint a korábbi „tartsd az irányt” stratégia, csak más néven nevezve. Az eszkaláció nem fogja megoldani az iraki háborút, és az amerikai veszteségek révén tovább fogja gyengíteni a nemzetet, sőt „még gyűlöltebbé fogja tenni Amerikát a világban, és meg inkább nehezíteni fogja a terrorizmus elleni győzelmet”.

Az új AP-Ipsos felmérés szerint Busht iraki politikáját a lakosságnak csupán 29%-a támogatja, míg 68%-a ellenzi. Érthető, hiszen az eszkaláció anyagi terhet is jelent; várhatóan legalább 5 és fél milliárdba fog kerülni. A televízió Eye on Washington című politikai műsorában az egyik kommentátor fejét csóválva így foglalta össze: Bush eleve rossz fogadást tett, és most megduplázza. Kérdés, vajon sejti-e, hogy a kockázaton, amit az eszkalációval vállal, veszíthet is? Vagy igaz, hogy már régen túl messze került a fontolgató-mérlegelő realitástól?

Ha semmi más, az visszazökkentheti a virtuális világából a valóságba, hogy most már a saját pártjából is egyre többen kritizálják és ellenzik - és nem is titokban, virágnyelven. A republikánus Chuck Hagel szenátor nyilvános fórumon, kamerák előtt és Condoleezza Rice jelenlétében jelentette ki: „Véleményem szerint az elnök tegnap esti beszéde Vietnam óta a legveszélyesebb külpolitikai baklövést reprezentálja ebben az országban - amennyiben sor kerülne rá.” Könnyen, nagyon könnyen megtörténhet.

Kuliffay Hanna a gondola külpolitikai elemzője (Washington)
Címkék:
  • Két majom
    Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába.
  • Hollywoodi csőcselék a demokrácia ellen
    Jót derülhetnénk rajta, de az emberiségellenes akcióban óriási a kockázat. Megszűnhet a demokrácia mint az egyik már-már utolsó rendező elv. Egy antihumánus propagandaközpont fölbérelte az agyonfizetett söpredéket, hogy hisztériázzanak a demokrácia ellen.
MTI Hírfelhasználó