Kabátlopás a Tisztelt Házban!
2007. január 17. 00:00
Nem képviselőnek, csupán egy tudósítónak támadt kabátlopási ügye a képviselőházban.

- Na, ez az év is jól kezdődik! – kiáltotta, miközben szomorúan kellett konstatálnia, hogy az újdonászoknak kijelölt karzati székek egyikén hagyott kabátja szőrén-szálán eltűnt.

Mi több, országgyűlési tudósítónk ekkor járt először a Tisztelt Házban. Akár a szenzációként is tálalhatta volna a sérelmére elkövetett lopást, hiszen a törvénytelenség nem akárhol, de a törvényhozás épületében esett meg. Micsoda blamázs!

Ám szerkesztője nem magánzóként tartott rá igényt, de élesszemű megfigyelőként. Bizony mind az élesszeműség, mind pedig a megfigyelő küldetés hitelét erősen rontotta volna annak a ténynek szenzációs pertraktálása, hogy Domine Sasszem még a saját kabátján sem képes rajta tartani a szemét.

Így hát a Tisztelt Házbeli belépőjét a következőképpen kezdte: „Szívem megdobbant. Ez hát a nemzet törvényhozása! Ez a szent csarnok! Kéjjel szíttam be a levegőt, mely az ország nagyjainak lélegzeteitől lett olyan fülledtté; szemem gyönyörködve indult meg véges-végig a padokon… Istenem, Istenem, mit érezhet szívében egy ilyen ember, aki az ország oszlopa gyanánt ül itt! Az egyik oszlop éppen aludt.”

Így kezdte a 125 évvel ezelőtti Országgyűlési tudósítását e műfajban máig a legnagyobb, s csak a végére biggyesztette oda kabátja eltűnését.

Az akkor a harmincas éveinek az elején járó Mikszáth Kálmán e kabátlopási ügybe keveredett tudósító. Amiért pedig alakját felidézzük, arra nyomós okaink vannak.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy tegnap volt születésének 160. évfordulója. Folytatásul országgyűlési karcolatainak a mára is érvényes kritikáit említhetjük.

Nézzük mindjárt a már idézett „ország oszlopát”, aki az ülés alatt békésen szunyál egy oszlop tövében. E képviselői szunya ma sem ismeretlen az országházban.

Ám a mai hétalvók sokkal arcátlanabbak. Dehogy adnák arcukat a szunyálás-közvetítő tévéadásnak! Inkább el se mennek az ülésre, nehogy kiszúrja őket a kamera objektívje, avagy az objektív kamera – kinek hogy tetszik. Hányszor tátongtak üresen a padsorok a tévé képernyőjén az Óévben!

No és a lopások, mások javainak eltulajdonítása, s a politikai korrupciók sora?!

Mikszáth későbbi ellenzéki képviselőtársa, a tiszeszlári per vádlottjainak világhírűvé vált védője, Eötvös Károly ilyen áthallásos jellemzést ír az akkori premierről, Tisza Kálmánról: ”…a hatalom megszervezésében s megtartásában ügyes és gyakorlati gondolkodású férfiú volt. Erre nézve a legsikeresebb eszközöket mindig megragadta, s azok felhasználásáról semmiféle nagy eszméért, eszményi célért le nem mondott.”

Eötvös papírra veti azt a híresztelést is, mely szerint „Tisza Kálmán a nyers anyagi érdekek egyénenkénti leegyeztetésével, s mint mondani szokás, a korrupcióval tarja fenn uralmát.”

A magunk Országháza előtt seperve elmondhatjuk: nem egy képviselőt, minisztert, sőt, még annál feljebb állót gyanúsítottak meg az elmúlt időszakban korrupcióval, a mások által összegyűjtött és állami tulajdonban lévő javak furmányos eltulajdonításával. Igaz, ma ezt privatizálásnak nevezik.

A 120 évvel ezelőtti „legsikeresebb eszközöknek” pedig manapság tömegkommunikációs eszköz a nevük. Mai miniszterelnökünk pedig éppen egy róla írt könyvben dicsekedett el a minap bértollnokának, miként ragadta meg ezeket a legsikeresebbnek tartott eszközöket, s miként használta azokat semmiféle „nagy eszmétől” nem korlátozottan.

Aktualizálásunkban most pontosítanunk kell, hiszen ez a mi Országházunk nem az az országház, amelybe Mikszáth Kálmán újságíróként s később képviselőként is oly otthonosan mozgott.

A Parlament épületét jó húsz évre az itt feljegyzett eseményeket követően adták át, az 1900-as évek elején. Mikszáth, Tisza Kálmán, s többiek, közöttük a képviselő Jókai Mór is még a Sándor utca egyik palotájában, a mai Bródy Sándor utca Olasz Intézetének az épületében vitézkedtek.

Annak ellenére, hogy cikkeiben a 160 éve született Mikszáth folyamatosan ironizál a kormánypárti táboron, tudatnunk kell, hogy maga is közéjük tartozott:

„A generális. Így nevezik egymás közt a miniszterelnököt a mamelukok, mintegy ki akarván fejezni a vak katonai engedelmességet: hogy követik éjjel-nappal, szárazon és vízen (de nem kenyéren és vízen!)."

Van valaki, aki ebben a tekintetben érzékelhető különbséget észlel a tegnapi és a mai mamelukok között…?!

Még egy ellenzéki párbajhős is megjelenik ezekben az Országgyűlési tudósításokban, akit Mikszáth a képviselőház fenegyerekének nevez. Nos, az ő alakjának – bárhogy is keresgéltem, nem találtam megfelelőjét a mai képviselők között.

Nem azért, mintha az ellenzékiek sorában nem lenne egyetlen un. „fenegyerek” sem. És nem azért nem találhattam, mert a korabeli párbaj mára idejétmúlt és büntetendő jelenséggé vált, hiszen szó-párbajhősökről, írásokban döfködőkről és szurkálódókról ma is tudunk.

Inkább azért nem, mert ez a párbajozgató fenegyerek-politikus valódi polihisztor volt: természettudós zoológus, a néprajz egyik első hazai művelője. Máig forgatott műve „A madarak hasznáról és káráról” … Szabad a gazda?

Herman Ottó ő, akinek mai megfelelőjét – és nem a párbajok okán – képviselőink között hiába keressük.

Egyáltalán megállapíthatjuk, hogy mind kevesebb úgynevezett „nagy ember” író, természettudós, pedagógus kerül be a Tisztelt Házba a képviselők közé.

Azért lenne ma ez így, mert ők az egyéni képviselőválasztási harcban ügyetlenebbek lennének? Ám ha így lenne, tekintélyük okán a pártok országos listájára még odakerülhetnének.

Tételezzük fel, hogy manapság már föl sem kérik őket.

Ám azt is fel kell tételeznünk, hogy alkalmanként megkeresik a „nagy embereket” ilyen felkéréssel, de ők valahogy ódzkodnak a képviselőségtől. Ellenzékitől, kormánypártitól egyaránt. Húzódoznak a törvényhozástól, amelynek jócskán csorbult a jó híre. Legutóbb éppen Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság elnöke marasztalta el őket kötelességmulasztás címén.

Így aztán nem csoda, hogy az említett „nagyok” sehol sem kívánnak gyanús, mai kifejezéssel élve ún. „kabátlopási ügybe” keveredni.

Legkevésbé a Tisztelt Házban.

- szil -
Címkék:
MTI Hírfelhasználó