„Sakk az én keresztem” (3.)
(Beszélgetések Portisch Lajos nemzetközi sakk nagymesterrel, a nemzet sportolójával)
A napokban került a könyvesboltok polcaira Kocsis L. Mihály beszélgetős könyve Portisch Lajos nemzetközi sakk nagymesterrel, a nemzet sportolójával A sakk az én keresztem címmel, a Kairosz Kiadó népszerű „Miért hiszek?” sorozatának újabb darabjaként.
2007. február 17. 14:16
A kötetben a világszerte ismert és becsült sportember – visszatekintve pályafutására – összegzi azokat a gondolatokat és erkölcsi, emberi elveket, amelyekre támaszkodva szervezte életét és sikeres sportpályafutását. A kötetből vett néhány szemelvény segítségével a gondola szerkesztősége (az érintettek engedélyével) olvasóit is szeretné közelebb vinni e nagyszerű sportember gondolatvilágához.

Szegülj ellene a Gonosznak

– Van-e egy olyan megfogható pillanat a sakkozó életében, amikor a szórakozás, a játék foglalkozássá, pontosabban hivatássá érik?

– Nehéz megmondani. Mégis, nálam talán akkor következett ez be, amikor verseny előtt bementem a templomba imádkozni. Néha kicsit ideges is voltam, hogy vajon beárulnak-e vagy sem, ha valaki „nem kívánatos személy” meglátna ott engem.

– Miért imádkoztál? A sikerért?

– Ez nem egyszerű kérdés. Eleinte és hosszú ideig természetesen a sikerért imádkoztam. Eredendő emberi önzés. Én, én, én! Aztán egyszer feltettem magamnak a kérdést: miért gondolom azt, hogy nekem kell lenni a kiválasztottnak, úgy értve, hogy a sikerre kiválasztottnak. Noha persze magát a sakkhoz való tehetségemet is Istentől származtattam, és akkor, ugye, a szándéka is megvan vele, tehát győznöm kell, az ő segítségével! Néhány évvel ezelőtt, mondhatnám, baráti viszonyba kerültem Boda László vallásetikai professzorral, íróval – talán te is ismered a torinói lepellel foglalkozó írásait –, egy szimultánom alkalmával ismerkedtünk meg, a Pázmány Péter egyetemen. Az ilyen alkalmakkor élménybeszámolót is szoktam tartani, és természetes, hogy a helynek megfelelően a hit kérdései is szóba kerültek. A hallgatóságomnak is elmondtam, hogy én nagyon hosszú ideig a sikerekért imádkoztam, s csak fokozatosan döbbentem rá arra, hogy nem helyes azért imádkoznom, hogy az ellenfeleimnek rossz legyen. Hiszen ha én győzök a partiban, az a másik embernek rossz, viszont küzdelembe nem szállhat be az ember a győzelem vágya, pontosabban elszánt akarása nélkül, ez is világos. Így jutottam el ahhoz, hogy azért tudjak imádkozni: az adott versenyen, a megfelelő pillanatokban erőm teljében legyen, hogy képességeimet a lehető legjobban tudjam mozgósítani, összefoglalva: mindent megtegyek annak érdekében, hogy teljesítsem a kötelességemet. És persze a „kötelességem” – a győzelem. Mégis ez valahogy tisztességesebb pozíció volt, nem magamat toltam az Úristen elé, hiszen a siker önmagában még nem jelenti azt, hogy én vagyok a jobb, jelentheti azt is, hogy a másik a rosszabb, hogy esetleg én az ő hibáiból lépdelek felfelé a siker grádicsain. Ha az ima úgy szól: Istenem, add, hogy erőim maradéktalan birtokában lehessek, és aztán győzzön a jobbik. Ha pedig nem én vagyok a jobb, az csakis azt jelentheti, hogy valami hibát követtem el az életemben, a felkészülésben, ami sokszor előfordult, sajnos. Igen, igen – mondta utána a professzor –, de gondoljon arra, kedves Lajos, hogy a rossz diák is azért imádkozik, hogy segítse őt meg az Isten és másra nem is hagyatkozhat, hiszen nem tanult semmit, lusta volt, s talán buta is. Mégis szeretne valahogy átcsúszni a vizsgán. Ezzel azt akarta mondani a professzor, hogy az ima mindig helyénvaló, és mindig segít, és hogy független is a… körülményektől. Nem tudom. Milyen sokszor hallottuk már vádként a vallást kritizálóktól, hogy milyen dolog az: csata előtt a pap megáldja a fegyvereket, mindkét oldalon a saját győzelemhez kérve az égi beavatkozást. Ez valóban komoly etikai probléma, a sakkra vetítve nyilván nem ennyire komoly, mégis megvoltak a magam dilemmái.

Vagy mondjak egy másik példát. Gyerekkoromban, kortársaimhoz hasonlóan, én is nagyon rondán beszéltem. És aztán jött egy olyan pillanat, amikor a nagytemplomban imádkoztam, hogy mi van, én így beszélek, és miért, kinek tetszik ez, nemhogy a Jóistennek nem tetszik, de még nekem magamnak sem. Akkor viszont változtatni kell ezen.

– Mennyire motivált téged mindebben az istenfélelem, úgy értve, hogy a büntető Istentől való félelem?

– Biztos volt bennem ilyen is. Amikor már a sakk volt a mindenem, arra gondoltam, hogy bűneimért a sakkon keresztül kell majd fizetnem. Ha büntetés ér, hát a sakkban fog érni, talán mert az fájt a legjobban, igen, valószínűleg. Ez nem azt jelenti, hogy csak azért jártam templomba, mert féltettem a sakk karrieremet, hiszen én azelőtt is jártam, így nevelkedtem. A félelem mindettől függetlenül létező érzés egy keresztény ember számára. Az én legnagyobb félelmem abból táplálkozik, hogy semmiképpen sem akarok Isten nélkül meghalni.

– Ez a hetvenedik év küszöbén igencsak érthető…

– Én már gyerekkoromban is sokat gondoltam erre. Már akkor meglehetősen hipochonder voltam, mindenféle betegséget kitaláltam magamnak, úgy gondoltam, hogy harmincéves koromat sem fogom megélni, szegény szüleimet gyötörtem ilyesmikkel.

– A hipochondriád belülről fakad, vagy rendszeresen hozzáolvasol?

– Elég nagy szakirodalmam van, három orvosi könyvet is kéznél tartok, néha őrületbe szoktam kergetni az orvosaimat a „szakmai” kérdéseimmel. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a sportolók és a művészek, és a sakk egyszerre mindkettő, érzékeny emberek, s ez az érzékenység sok mindenben megnyilvánul. Nem utolsósorban abban, hogy az ilyen ember tudja, mekkora szüksége van a tökéletes fittségre, mondjuk, egy fogfájás tönkreteheti az egész versenyt, vagy az esti előadást. Érthető, hogy igyekszik elébe menni az eseményeknek, figyeli magát, igyekszik a legkisebb rendellenességet, előjelet időben észrevenni. A testi-szellemi állapot ilyen értelemben a siker egyik fontos feltétele. Azon a nyáron, amikor a Hübner elleni fontos világbajnok-jelölti versenyemet elveszítettem, szegény édesanyám élet-halál között lebegett a kórházban, és bár szerencsére meggyógyult, én a meccsre nem a legjobb idegállapotban mentem ki.

– Ha jól emlékszem, ez 1980-ban történt. És egyértelműen te voltál az esélyesebb.

– Igen. Elmondható, hogy talán akkor voltam a csúcson. Édesanyám nagyon közel állt hozzám. Apám szegény 1973-ban halt meg, és éppen akkor, amikor nem voltam itthon egy zónaközi verseny miatt. Pedig Brazíliából is tartottam a kapcsolatot a feleségemmel, de ő kímélni akart. Csak hazafelé, a zürichi repülőtéren kaptam meg tőle a szomorú hírt… Tudtam, hogy apám betegeskedik, mégis valahogy úgy éltem meg a halálát, mintha tehettem volna ellene valamit, ha tudok róla.

– Egyszerűbb volna a tökéletes lelkiállapotot egyfajta érzéketlenséggel „megvásárolni”?

– Ez persze lehetetlen. Különben is, a sakk. Eleinte úgy voltam vele, hogy a sakk az embereket jobbá teszi, győz az igazság satöbbi. Aztán sok kiábrándulás vezetett rá arra, hogy a sakkozók is ugyanolyan gyarló emberek, mint általában. De talán természetes is. A sikerorientáltság éppen úgy kiváltja a negatív tulajdonságokat, mint a pozitívokat, és a kérdés, hogy milyen irányban bomlik meg az egyensúly. Az alkotó emberekben igen erős a hiúság. A sakkozó sem csupán arra vágyik, hogy adott mérkőzésen győzzön, hanem arra is, hogy valami maradandót alkosson, olyat, ami fennmarad, amiről évtizedek, évszázadok múlva is beszélni fognak, amire emlékeznek. Zárójelben jegyzem meg, hogy a mai sakkélet változóban van, egyre inkább a küzdelem része domborodik ki, s ezzel arányban csökken a művészi jelentősége. A sakk is „felgyorsult”, hogy egy divatos szóval éljek. Ezt a magam részéről sajnálom is, noha nem mentem el ebben a kérdésben odáig, mint Benkő Pál (éppen tegnap találkoztam vele egy összejövetelen), aki az úgynevezett feladványköltészetet tartja a sakkozás legmagasabb fokának.

– De hát a sakknak éppen az a lényege, hogy két elme csap össze a bábuk felett.

– Két táblajáték maradt fenn az emberiség történetében, évezredeket átívelően, a japán go és a sakk, végeredményben mindkettő hadi játék, vértelen háború.

– Említetted, hogy a sakk nemzetközi. Megítélésed szerint a világ is arrafelé halad, hogy megszűnjenek a nemzetek közötti különbségek, hogy beleolvadjunk egy nagy, nemzetek feletti világmasszába?

– Sokat vitatkoznak manapság, hogy Törökországot be lehet-e venni az Európai Unióba. Nemrég néhány török fiatalt segítettem az Európa-bajnokságon, s mondhatom, megható volt látni, hogy milyen erős abban az országban a nemzeti érzés. Mindenki szívére tett kézzel hallgatja a török himnuszt, s az utcán is azonnal megáll mindenki, ha valamilyen nemzeti ünnep alkalmából felcsendülnek dallamai a rádióban. És gondoljunk arra ilyenkor, hogy nálunk mi van. A magyar emberek hogyan viselkednek, amikor meghallják a himnuszunkat. Hogy éneklik-e önfeledt örömmel, akár egy sporteseményen? Mégis úgy gondolom, hogy a nemzeti érzés mindig meg fog maradni. Nem lehet kiölni az emberekből, bármilyen globális „érdek” diktálná is ezt.

– Egy sportember számára pedig nyilván meghatározó motiváció a nemzethez való tartozás tudata.

– Ez biztos. Én például el sem tudtam volna képzelni, hogy lemondjak egy válogatott szereplést. És soha nem játszottam külföldi csapatban!

– Nem is értek ilyen irányú csábítások?

– Egyetlen egy alkalmat kivéve nem. A nyolcvanas élvekben az egyik német elitcsapat szponzora megkeresett, roppant előnyös anyagi feltételekkel. Akkor bizony elgondolkodtam, sőt itthon is felvetettem a lehetőséget a sakkszövetség vezetőjének, aki azt felelte: mit szólna az ország első embere ahhoz, ha az ország első sakkozója külföldi csapatban versenyezne… Ezzel el volt döntve a kérdés. De aztán egy évvel később Riblit mégis kiengedték.

– Talán mert nem ő volt az első számú sakkozó. Ha erőszakosabb vagy, esetleg te is mehettél volna?

– Bizonyára. Ma sem tudom, miért nem voltam erőszakosabb. Most már inkább örülök, mert legalább elmondhatom, hogy sohasem „adtam el” magamat.

– Ezt büszkén mondod?

– Mondhatom akár így is. Egy tilburgi verseny után közös taxiban utaztunk a schipholi repülőtérre az egyik kiváló angol sakkozóval, aki akkor már egy német csapatban játszott, s gonoszkodva megkérdeztem tőle: hogy lehet az, John, megnyertétek a világháborút, s most mégis egy legyőzött országban vagy vendégmunkás… Mit gondolsz, mit felelt? Ha az ellenzék nyeri a választásokat Nagy-Britanniában, végleg el is költözik a hazájából! Most szándékosan nem akarom mondani, hogy ki volt akkor éppen ellenzékben, arra azonban jó példa, hogy a politikai ellentétek nem csak a mi országunkban ennyire kiélezettek, mint ahogy napjainkban elszenvedjük. Bevallom, nem szívesen beszélek a politikáról. Egyrészt, mert nem értek hozzá. Másrészt viszont mondanék egy sakkozó hasonlatot, értse ki-ki, ahogyan akarja. Ugye, beszélünk jobb- és baloldalról, ha ezt a sakk nyelvére lefordítjuk, van királyszárny (a tábla jobb oldala), illetve vezérszárny (a baloldal) – de mindez csak világos szempontjából van így! A sötétéből éppenséggel fordított a helyzet. Vagyis hogyan kell érteni, amikor jobb- vagy baloldalról beszélünk? Kinek a nézőpontja (értelmezése) érvényesül? Királyszárny, vezérszárny. És mi van akkor, ha a király a vezéroldalra sáncol? Mondhatom ekkor, hogy királyszárnyi támadást indítottam? Nos, sokszor pontosan ez van a politikában is. Én bizony gyakran nem tudom, mikor baloldal a baloldal és mikor jobboldal a jobboldal, és mikor éppen fordítva.

Én csak egyet tudok kijelenti meglehetős határozottsággal: hogy a liberális szót nem szeretem, mert az én konzervatív gondolkodásomnak túl sok romboló elem van a liberalizmusban. Jó, megengedem, abban, amit liberalizmusnak mondanak. Illetve annak hazudnak.

– Mennyire tartod magad csapatjátékosnak?

– Amikor megnyertük az olimpiát 1978-ban, kiválóan játszottam, azt hiszem, nem túlzás ezt mondani, hiszen tizennégy játszmából nyolcszor győztem és mindössze kétszer vesztettem. Nagyon éles partik voltak, hat plusz pontot értem el, ezt később is csak kétszer tudtam megismételni, igaz, akkor vereség nélkül. Jó volt a légkör az akkori csapatunkban, és mégis. Amikor megkérdezték a többieket egy-egy mérkőzésem után: „Győztünk” – mondták, amikor nyertem; „Lajos vesztett” – mondták, amikor alul maradtam. Tehát „a” csapat nyert, de én veszítettem. Ezen utólag csak mosolygok.

– De akkor bántott?

– Lehetséges. Habár én mindig eléggé flegma voltam, nem szerettem, ha leolvassák arcomról az érzelmeimet. Ha valami feldúlt, akkor is legfeljebb a fülem vörösödött el. Feleségem, ha azt látta, hogy vörösödik a fülem, mindig tudta, hogy baj van, ez volt a biztos támpont, mert magához a sakkhoz semmit sem értett.

– Amint említetted, egy idő után már nem az ellenfél legyőzéséért imádkoztál, hanem csak azért, hogy tudjad azt nyújtani, amire különben képes lehetsz. Illetve a balsiker okát is tudtad magadban keresni. Esetleges bűneiddel magyarázni. Milyen erős volt benned a bűntudatra való hajlam?

– Azt hiszem, elég erős, hiszen a bűneimről gyerekként listát vezettem, annyira fontos volt számomra, hogy el tudjak számolni velük. És természetesen a bűntudat azt követően is élt bennem, hogy már nem vezettem róla naplót. Az ember többnyire tudja, amikor bűnt követ el, megbánja ötvenszer, százszor, ezerszer is, jóvátenni, sajnos, nem nagyon tudja, de megbánni igen. És okulni belőle, hogy máskor ne kövessen el hasonlót. Hogy aztán mennyire motiválja mindezt az Istentől, mint Atyától, való félelem? Én inkább úgy mondanám, hogy az a döntő: érzi-e az ember Isten folyamatos jelenlétét. A sakkban is számos alkalommal éreztem Isten jelenvalóságát…

– Példákat is tudnál mondani?

– Nem szívesen. És nem csak azért nem, mert az ember hajlamos felejteni, hanem mert ezzel megfosztja ezt az egészet az igazi jelentőségétől. A lényegétől. Hiszen a lényeg nem a büntetés vagy a jutalmazás, hanem a biztonságtudat. Hogy kölcsönös „figyelemben” létezel. Nos… Egy ilyen „vallomásos” beszélgetésben talán elmondható az is, hogy afféle vidéki gyerekként a szőlőt nem csak gyümölcs formájában ismertem. Bizony, volt időszak, amikor keményen italoztam, különösen, miután felkerültem Pestre. Egyedül egy nagyvárosban, mindenféle szülői kontroll nélkül… Ez nem azt jelentette, hogy italos állapotban mentem versenyre, de az gyakran előfordult, hogy az előző napot mámorosan fejeztem be. Egyszer aztán – jóval később, sajnos – elhatároztam, hogy ennek vége. És nem csupán az eredmények érdekében, hanem mert nyilván mindez Istennek sem tetszik. Nem állhat mellettem, ha folyamatosan vétkezem magam ellen. Ekkor volt olyan három év az életemben, amikor egyetlen kortyot sem ittam, és megvolt a „jutalmam”. A jutalom egyrészt az önuralomra való bizonyíték volt, másrészt a tiszta lelkiismeret, amivel az Úr elé állhattam az imáimmal.

– Állítólag Gombaszögi Frida azt mondta az első órán a színésznövendékeinek: aki nem akar világhírű lenni, az álljon fel és menjen haza. A mából visszanézve, te milyennek ítéled meg sakkozói magadat?

– Mindig féltem az időzavartól. És azt hiszem, egész sakk egyéniségemre rányomta bélyegét a kor, valamint a vidékiségem. Sose voltam például „gyors” játékos – pedig ez a mai sakkban már egyre nagyobb követelmény. Nekünk annak idején a klubban összesen három sakkóránk volt, szegény Csuti bácsi nem engedett hozzájuk nyúlni, tartogatta a versenyekre. Így tehát nem játszhattuk az úgynevezett ötperces játszmákat, nehogy szétverjük az órákat. Nézd meg a mai gyerekeket! Ferenc öcsém csinált nemrég egy sakktábort, ahova én is ellátogattam. Különféle óracsodák állnak a gyerekek rendelkezésére, digitális, elektromos, ha elromlik, eldobják, vesznek másikat, mindjárt ötöt.

A legtöbb nagy sakkozó egyébként az én időmben is „megélhetési” sakkozó volt. A holland Timman egy étteremtulajdonossal sakkozott zseppénz-kiegészítés fejében (pedig tehetős emberek voltak a szülei), Karpov parkokban játszott villámpartikat. Velük nem lehet felvenni a versenyt ötperces, vagy rapidpartikban. Szerencsére akkoriban még nem a gyorsaság volt a lényeg. A gyorsaság különben sem minden, Karpov például annyira hitt abban, hogy uralni tudja az időzavaros helyzeteket, hogy gyakran éppen emiatt rontotta el a játszmáit. Én ilyenekbe bele se mertem menni, mert tudtam, hogy gyengébb vagyok, ismertem a korlátaimat.

– Mikortól számítod azt az időt, amikor már csak a sakkozásnak élhettél? Amikor úgy érezted, hogy megteszed az első fontos lépéseket… a világbajnoki cím felé?

– Talán az első bajnoki címem után. Ez 1958-ban történt, meglepetésnek számított, hiszen két évvel korábban, az olimpián még a hatodik táblán játszottam. Egy évre rá, 1959-ben ismét győztem, ráadásul körmérkőzés során, Barcza és Szabó előtt. Ez már valóban jelentett valamit. Huszonkét éves voltam ekkor. Csak hogy érzékeltessem! Amikor életemben először szembekerültem Szpasszkijjal, 1955-ben, az ifjúsági világbajnokságon, én csak egy vidéki gyerek voltam, aki Zalaegerszegen sakkozgat, ő pedig már a szovjet nagymenőkkel ülhetett asztalhoz. Le is söpört engem, emiatt hosszú évekig fóbiám volt vele szemben, s csak nagy sokára tudtam továbbjutni ellene egy világbajnokjelölti mérkőzésen.

– Összesen hány magyar bajnoki címed van?

– Kilenc, utoljára 1981-ben sikerült nyernem.

– Hányszor voltál világbajnokjelölt?

– Nyolcszor, ebből kétszer már a legjobb négy között. Először Szpasszkijjal (bár három évvel később – mint már említettem – sikerült revansot vennem), majd Hübnerrel szemben is alulmaradtam.

– Ha visszamegyünk ahhoz a fiatalemberhez, aki tizennyolc évesen hirtelen magára maradt, belecsöppen egy idegen világba, annak ezernyi csábításával, „lehetőségével”…, jogos feltenni a kérdést: hogyan tudtad megőrizni magadban a gyerekkori Portisch Lajost. A hitedet, a ragaszkodást a „formákhoz”. Kellett ehhez valamiféle eltökéltség, tudatosság, vagy egyszerűen csak ilyen voltál és kész?

– Természetes volt, hogy így élek, mert az élet számomra ilyen volt. Vasárnapi templomjárással. Istennel. Jó, persze, jelentkeztek bizonyos… lazulások. Például már nem gyóntam minden vasárnap, kimaradtak hosszabb időszakok. Ugyanakkor ez nem jelentett önfelmentést számomra az alapvető kérdésekben.

– Máig megmaradt mindez?

– Azt azért be kell vallanom, hogy ma már nem csinálok abból lelkiismereti kérdést, ha kimarad egy-egy vasárnapi szentmise. De azért ma sem túl gyakori az ilyen „bliccelés”. A templom számomra „élettér” volt, a hely, ahol jó lenni, ahova azért megy az ember, mert Istennel találkozik, és ő az Atya, akinek életeddel felelsz. Nem lehetett nem menni! Pedig kezdő versenyzőként még előfordult, hogy volt bennem szorongás: mi lesz, ha emiatt eltiltanak a versenyzéstől, ami fájt volna, hiszen akkor a sakk már kezdett beépülni az életembe. A gimnáziumban azonban nem ért emiatt bántódás. Egy esetre tudok visszaemlékezni, amikor az orosztanárnő le akarta töröltetni a hamut a homlokomról. Hamvazószerda volt, s a reggeli misén a plébános atya megkente a homlokunkat. „Emlékezz ember, porból vagy és porrá leszel…” Én azonban nem fogadtam szót a tanárnőnek.

– Lehet, hogy azt hitte, piszkos a homlokod?

– Ugyan! Azért az akkori tanárok még pontosan ismerték a vallási előírásokat, habár igazodniuk kellett az új ideológiai követelményekhez. Ki önként, dalolva tette, ki húzódozva. De… élni kellett!

– Vajon volt-e ebben már egyfajta sakkozói „öntudat” is? Esetleg úgy gondoltad: te megengedheted magadnak, hogy szembeszállj az ilyesfajta „erőszakkal”?

– Ilyesmi egészen biztosan nem munkált bennem. Nem éreztem magamat sem kiválónak, sem kivételezettnek. Noha 1955-ben kaptam életem első sportolói juttatását: a zalaegerszegi sportbizottságtól egy öltönyt, hogy legyen miben „megjelennem” az ifjúsági sakk-világbajnokságon. Az országos főtitkártól, Fülöp Sándortól indult a kezdeményezés, aki nagyon kedvelt engem, ma is levelezünk, most Argentínában él. Az volt akkor a szerencsém, hogy azok a fiúk, akik akkor még jobbak voltak nálam, éppen kicsúsztak a húszéves korhatárból, így jöttem szóba én.

– Meg az öltöny. Esetleg a hamuban sült pogácsa?

– Az öltöny kissé megrázta a családomat, szüleim úgy vélték, megalázó egy ilyen ajándék, hiszen nem vagyunk mi annyira szegények, ha öltöny kell a gyereknek, hát vesznek egyet. Illetve csináltatnak. Hiszen – ha jól emlékszem – csináltatott öltöny volt.

– Milyen anyagból?

– Milyen anyagból?

– Úgy értve, milyen színű volt.

– Sötétkék. Elegáns. Abban feszítettem az antwerpeni versenyen. Később azonban az öltönyt felváltották a sportzakók. Mindig mániám volt a szép, színes zakó, imádtam a kockásat.

– Mint a sakktábla.

– De nem fekete-fehér! Volt olyan időszakom, amikor meg sem tudtam számolni, hány kockás zakó lóg a szekrényemben. Még most is van néhány, de egyre kevesebb, mert a feleségem a szolidabb stílus felé próbál irányítgatni. Azt mondja: hetvenfelé már az illik hozzám. Ez persze kissé bosszant engem. Nem mondom: régebben sikerült néha feltűnést keltenem a zakóimmal. Egyszer vásároltam egy gyönyörű sárga zakót Spanyolországban, gondolhatod, mennyire kirítt az itthoni egyenszürkéből.

– Egy sárgazakós, templomjáró nagymester. Nem lehetett könnyű mindezt tolerálnia sakkszövetségnek. Azt mondtad: neked „elnézték” (lám, a zakót is!), pozitívan úgy lehet mondani, hogy a magánügyednek tekintették, ami akkor nem volt kis szó. Ma is sokat halljuk ezt a fordulatot: a vallás magánügy, tessék bent tartani a templomok falai között, a vallásos ember ne „tüntessen” a hitével, ne akarja másokra erőltetni a nézeteit, hányja csak magára a keresztet, de lehetőleg úgy, hogy ezzel ne irritálja (úgymond) ateista embertársait. Szerinted sem lehet a vallás – „közügy”? A közösség ügye? Közösségi, társadalmi ügy?

– Minket, római katolikusokat a szentmise végén azzal bocsát el a pap, hogy „küldetésetek van, járjatok Krisztus békéjében”; vagyis a hívő embernek apostoli feladatai is vannak a világban. Jézus Krisztus így indította útjukra a tanítványokat: „tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek a nevében”. Magam úgy gondolom, hogy erőszakkal nem kezdhetünk hittérítő munkába, ez nyilvánvaló. De azt fontosnak tartottam mindig, hogy tudják rólam: hívő ember vagyok, templomba járok, s a lehetőség szerint igyekszem megtartani a hitemet, egyházam parancsolatait. Egyáltalán, érdemes elgondolkodni azon is, hogy mi az igazi, a hatékony apostolkodás. A szó? Vagy a példa? Bizony, rossz hirdetője Isten „dicsőségének”, akinek életvezetése ellene mond a parancsolatoknak. A Tízparancsolatnak. Vagy a legfőbb parancsnak. „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szeretlek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Sajnos, nem ismerem olyan jól az Újtestamentumot, amennyire szeretném, de ezt mindenkinek illik pontosan idéznie. A szeretet a főparancsolat, aki nem tud szeretni, az nem lehet igazi keresztény sem. De hát tudjuk, mennyire nem könnyű a szeretet. Pláne, hogy az ellenségeinket! Őszintén szeretni őket, belülről, teljes szívünkkel?! Vagy vegyünk egyszerűbb példákat! Hogy állunk a főbűnökkel? Mondjuk, a mértékletesség. Említettem, hogy nekem is voltak olyan időszakaim, amikor engedtem a „Sárga Sátán” (lásd Jack London) csábításának. Egy illuminált vagy másnapos „hívő” Portisch Lajos bizonyára nem a leghitelesebb tanúságtevője „Isten dicsőségének”.

– Bort iszik, és vizet prédikál…

– Még akkor is, ha esetleg nem „prédikál”. Csak olyan, amilyen. És nem olyan, amilyen lenni szeretne. Amiről pedig tudja, hogy a „helyes út”. De hát… bűnöket követünk el. Sajnos, nem vagyunk tökéletesek. Meg aztán, ugye, nekünk, katolikusoknak itt van a gyónás mint „menekülési útvonal”. Sokan vetik a szemünkre: könnyű nektek, elmentek a paphoz, meggyónjátok a bűneiteket, ő feloldoz, és aztán mentek és elkövetitek ugyanazokat a bűnöket. Esetleg. Vagy már eleve úgy követitek el, hogy sebaj, úgyis fel leszünk oldva a súlyuk alól. Van ebben valami. De a gyónás végül is nem „papírforma” cselekvés. Nem olyan, mint a kézmosás. Hanem először is nagy szembesítés és szembesülés. És aztán valóban óriási megkönnyebbülés. Katarzis. Aki átesik ezen, biztos, hogy nem egyszerű „üzletnek” tekinti, amely megköttetik az Úristennel. „Menj, és többé ne vétkezzél!” Többé ne vétkezzél… Ennek a szent elhatározásnak kell munkálkodnia az emberben, mert ha nem, akkor nem is tudott szembenézni a bűneivel, akkor nem akar megszabadulni tőlük. Akkor üres marad a szíve, ahelyett, hogy megtelnék Isten szerető megbocsátásával. A gyónásban jobbá kell válnunk, erre kapunk lehetőséget. Meggyőződésem, hogy a református ember, vagyis más, nem katolikus felekezetek hívei számára is van „gyónás”. Ugyanúgy elbeszélgetnek időről időre Istennel, mint mi, csak éppen nincs hozzá közvetítőjük. És Isten ugyanúgy megbocsát nekik is, még ha ezt nem mondja is valaki… helyette. Ha nem így volna, azt nagy igazságtalanságnak tartanám. Hinnünk kell abban, hogy mindenkinek van lehetősége a bűnvallásra. És a megbocsátásra is.

– Ha van a legfőbb Jó, akkor van Rossz is. Vagyis Istennel szemben a Sátán áll. (Mint a tagadás ősi szelleme, hogy Madáchot idézzük.)

– A Sátán létezéséről mindannyiunknak vannak tapasztalatai, hiszen mindenkit megkísért, megkísértett. Minden, ami Isten ellen való, az onnan, tőle jön. De a pokol kérdése, bevallom, engem is foglalkoztat. Hogy van ez? A Jóisten alkotta a világot, mindent és mindenkit benne. Megalkotta volna a poklot is? A pokol is az ő elgondolása szerint való? Vagy ennyire önálló a Sátán, a bukott angyal? Mindezzel együtt: valami büntetésnek nyilvánvalóan kell lennie a túlvilágon. Viccesen szoktam is mondani, mennyire meg fogunk döbbenni, ha a mennyországban olyanokkal fogunk találkozni, akikről nem is gondoljuk, hogy ott lehetnek, miközben olyanok hiányoznak majd, akikről meg azt feltételeztük, hogy „bérelt helyük” van ott.

Biztos vagyok abban, hogy Istennek tetsző életet nem csak hívő, templomjáró emberek élhetnek, mert ha ez így volna, akkor egy őserdőben élő vadember eleve nem lehetne „jó”. Pedig lehet! Egyszer – valakivel erről a témáról beszélgetve – azt mondtam, hogy a Pokol: istennélküliség, a kárhozat pedig a reménytelenség. A lélek halhatatlan; viszont lehetséges mégis, hogy a kárhozott lelkek elpusztulnak?! Vagyis nem halhatatlanok? Megsemmisülnek. Nem érhetik meg a „feltámadás” csodáját. (Remélem, ez a gondolatmenet nem a hitigazságokban való kételkedés.)

– Hisszük a lélek halhatatlanságát. A holtak feltámadását és „az eljövendő örök életet”.

– Emberi képzeteink vannak (miért is volnának másmilyenek?) a túlvilágról. Menny és Pokol. Feltámadás és Kárhozat.

– Korábban említetted, hogy a legnagyobb félelmed nem maga a halál, hanem az, hogy ne kelljen Isten nélkül meghalnod.

– Ha valaki életében kapcsolatot talált Istennel, természetes, hogy arra vágyik, hogy ez a halállal ne szakadjon meg. Szeretne Isten közelébe jutni.

– „Szegülj ellene a gonosznak, és az elmenekül előled…”

– A gonosz, mint említettem, bennünk van. Az emberi természetünkben. A csábításokban, amelyeknek nem tudunk ellenállni. A középkor farokkal és patával jelenítette meg az ördögöt, pedig többnyire éppen hogy egészen más formában jelenik meg. A „ronda” ördög elől menekülnénk, a „szép”, csillogó-villogó, ígéretekkel csábító ördögöt azonban vonzónak találjuk. Nem is hisszük el, hogy ő az ördög, ebben van az ereje.

gondola
Címkék:
megmondó
Jó lenne, ha az általános művelődési környezet emelkedne olyan nívóra, hogy flaszterparaszt és közokirat-hamisító még pártszékház portása se lehessen.
  • Medgyessy is, Gyurcsány is mulasztott
    „Gyurcsány Ferenc akkor is, és most is hivatalos személynek számít, márpedig hivatalos személyeknek kötelessége a tudomására jutott bűncselekményt feljelenteni.”
  • Harcoljunk a hazánkért
    Magyarországot az egykori tűzzel-vassal való támadások után sokkal veszélyesebb fegyverrel: az aljassággal támadják hosszú ideje.
  • Storcknak mennie kell
    Egy órán át emberhátrányban játszottak, és a világklasszist sorában tudó Portugáliának csak egy gólt sikerült szereznie ellenünk.
  • Demokratikus pontok a Vérszerződésben
    A második, a harmadik és az ötödik pont egyértelműen demokratikus elv, az első és a negyedik inkább a rend fenntartására tett eskü.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI