A mítosz ereje
2002. március 14. 12:02
A hagyomány szerint március tizenötödikén kiállt egy színész a Nemzeti Múzeum lépcsőjének párkányára, és elszavalta a Nemzeti dalt. A televízió pedig közvetítette. Jó hagyomány, szép hagyomány, ölelkezik benne a két nemzeti, a múzeum és a dal, a reformer és építő Széchenyi család és a forradalmár költő, Petőfi Sándor szelleme. Sokáig úgy is tudta mindenki - elsősorban az emlékeit időnként romantikus túlzásokkal papírra vető Jókai Mórnak, valamint egy közismert rajznak köszönhetően, amely a költőt a múzeum párkányán ábrázolta az őt lelkesen hallgató tömeg előtt -, hogy Petőfi elszavalta ott híres költeményét. A szavaló színész az emberek képzeletében valójában Petőfit személyesítette meg.

Aztán a kissé szigorú forráskritikát alkalmazó irodalomtörténeti kutatás felfedezte a ,,tévedést". Hatvany Lajos - Kárpáti Aurél megfigyelésére utalva - kiváló könyve egyik lábjegyzetben megjegyzi: Petőfi valószínűleg nem is szavalta el versét a múzeum előtt! Hatására Illyés Gyula is megemlíti Petőfi-könyvében: ellentétben a legendával, itt - véletlenül épp itt - nem hangzott el a Nemzeti dal. Bár a két kiváló életrajzíró nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, nem így mások, akik könnyen eljutottak a következő állításhoz: téves az ábrázolás, téves a kollektív emlékezet, Petőfi nem is állt ott a párkányon! A deheroizálás korszakában gyorsan el is terjesztették a felfedezést, még a tankönyvek is a legendák körébe utalták Petőfi itteni szavalását.

Ennek ellenére a hagyomány, a ,,legenda" megmaradt, a soros színész is fellépett évente, valahogy mégis furcsa hangulata lett a jelenetnek. Mintha torzítanánk, mintha odahazudnánk Petőfit, ahol valójában meg sem jelent. Mintha csalnánk, miközben a hajdan történtek nagyszerűségéből valami lelkesítőt át akarunk menteni napjainkba.

Az emberek mégis ragaszkodnak az ünneplés kialakult rituáléjához, nehéz már ezt a napot, a verset a múzeum párkányán elszavaló színész nélkül megünnepelni, hiszen nehéz az eredeti eseményt, a múzeum előtti népgyűlést is Petőfi és a Nemzeti dal nélkül elképzelni, mivel nálunk a mítoszoknak valóságformáló erejük van.

Végül is mi történt valójában 1848. március 15-én ebéd után a múzeum előtt? Végül is hol, illetőleg hányszor szavalta el aznap lelkesítő versét a nagy költő? Ezt még sohasem tisztázta megnyugtatóan a kutatás. Visszaemlékezés akad ugyan bőven, de ezek néha ellentmondanak egymásnak, néha pedig elég kétséges a több évtizedes késéssel jelentkező, megfakult emlékezet hitelessége.

A Nemzeti dalt Petőfi valószínűleg már tizenharmadikán elkezdte írni, és tizennegyedikén este, sőt éjszaka fejezte be. Gaál Ernő visszaemlékezése nyomán Thallóczy Lajos írta meg évtizedekkel később, hogy amikor tizennegyedikén éjféltájt Petőfi a Pilvax melléktermében írja a verset, odamegy hozzá Szikra Ferenc - egyébként szintén íróember -, s amint megpillantja a címet: Rajta magyar, odaszól a költőhöz. ,,- Barátom, előbb talpra kell állítani a magyart, azután rajta." Mint tudjuk, a kritika megfogadtatott.

Másnap nemcsak Petőfinek, hanem Nemzeti dalának is főszerep jutott, sőt Illyés szerint valójában a vers volt az igazi mozgósító. ,,A mozgalom valóban csak diáktüntetésnek indult: egy vers lökte fel történelmi eseménnyé." Először reggel a Pilvaxban szavalja el az immár aktív forradalmár költő új versét társainak. A költemény másodjára az orvosegyetemen hangzik el, ahova az ifjak a kávéházból mentek. Szintén egyetemista többségű hallgatóság előtt szaval az egyetem központi épülete előtt is. Itt határozzák el a tizenkét pont, valamint a Nemzeti dal rögtöni, cenzúramentes kinyomtatását. Petőfi legközelebb már a frissen nyomtatott papírlapról olvassa fel Landerer és Heckenast nyomdája előtt, dél tájban - aznap immár negyedszer - a mindenki által újból és újból hallani akart agitációt, a pillanatok alatt a nemzet dalává vált Nemzeti dalt, amelynek hamar megjegyezhető refrénjét immár ezrek harsogják a költő után az utcán. Itt már nemcsak a kokárdás ,,márciusi ifjak" és a csatlakozott diákok hallgatják, hanem az összecsődült cilinderes helyi polgárokon kívül a néhány nappal későbbi országos vásárra a város szélén összegyűlt és az eső miatt addigra a központba beszállingózó szűrös-gubás parasztok, pásztorok is megjelentek. De adjuk át a szót az e századi költőtársnak, Illyésnek: ,,A remek szerkezetű vers hat szakaszában úgy fut az egyirányú indulat, mint egy hattörésű villám. A bojtárok talán nem értették pontosan benne a hazát, a régi kardot. De bizonyára értették benne a virtust: a haza előfeltételét, s elhihetjük, hogy az ismétlődő refrén végén az ő szájukat is kinyitotta; a refrén első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megmentésére:


A magyarok istenére
Esküszünk-

S a vers szinte szájba rágja:

Esküszünk,
hogy rabok tovább
Nem leszünk!"

Persze sok példány kinyomtatásához idő kell, valamint a kora reggel óta talpon levőket nemcsak a lelkesedés hevíti, hanem addigra már az éhség is igen kínozza. Enni pedig még forradalomcsinálás közben is kell! Ekkor és ezért döntenek úgy, hogy csak ebéd után tartják meg a Nemzeti Múzeum előtt a népgyűlést. Az összegyűlt tízezres tömeg előtt az első szónok a nap fő szervezője, Vasvári Pál volt. Utána még többen tartottak beszédet: Petőfi, Egressy Gábor, Bulyovszky Gyula és Jókai. Azt a tényt pedig, hogy Petőfi beszédet mondott, egyértelműen megerősíti Hatala Péter, Vachott Sándorné és Nemeskéri Kiss Pálné Csapó Ida régtől ismert visszaemlékezése. Varga János történész pedig a hetvenes években tette közzé a Tisza fiúk nevelőjének, Szőnyi Pálnak március idusa után két nappal keletkezett levelét, amelyben szemtanúként azt írja, hogy Petőfi elszavalta versét a múzeum előtti gyűlésen. Ezek a források, ezek az adatok sajnos kevésbé közismertek, mint a szavalás tényét tagadó álláspont.

Akik ma is oda képzelik Petőfi szikár alakját a lépcső párkányára, jól teszik, hiszen kiállt ő is oda az esőben. Hogyan is képzelhető el Petőfi napjának egyik fő eseménye nélküle? Hanem abban mégsem lehetünk teljesen biztosak, hogy Nemzeti dalát ott is elszavalta. Talán már rekedt is volt egy kicsit, hiszen már négyszer elüvöltötte a nagy hatású költeményt. (A szemtanú, Egressy Gábor jellemzi így Petőfi ,,szavalását" néhány nap múlva.) De nem is igen volt rá szükség, hiszen ezerszámra hozták oda a frissen kinyomtatott Nemzeti dalt, s jószerével mindenki kezébe került egy példány a szabad sajtó első termékéből.

Ha a múzeum előtt talán nem is, de aznap ötödször is ,,elüvölti" a verset Petőfi a városháza erkélyéről, ahova a múzeumtól vonultak át. (Az itteni szavalatról Degré Alajos visszaemlékezéséből tudunk.) Talán ismét kérte a tömeg, talán ide még nem jutott el elég számban a vers kinyomtatott példányaiból. Ha hinni lehet Ágai Adolf kissé zavaros visszaemlékezésének, még egy helyszínen, a városháza mögötti Rózsa téren levő piacon, egy cipőket árusító asszonyság pultjára felállva is elmondta versét Petőfi. (Valószínűleg akkor kérte fel az újabb ,,fellépésre" a színészi ambíciókkal megáldott költőt a téren levő piac közönsége, amikor a múzeumtól átvonultak a városházára.)

Még egyszer - hatodszor, hetedszer? - hallhatta a pest-budai közönség aznap a Nemzeti dalt. Leöwey Klára szerint este a Nemzeti Színházban Egressy Gábor szavalta el. Ez a szavalat sem egyértelműen bizonyított - hiszen csak ő emlékezik így rá -, az viszont biztos, hogy az énekkar elénekelte a verset, mivel Egressy Béni addigra már meg is zenésítette. De nemcsak ő, hanem Thern Károly és Kálózdi János is hamarosan zenét szerzettek rá. Vahot Imre, aki így ír a versről: ,,Higyjétek meg barátim! Petőfinek Nemzeti dala sokkal jobb és több, mint az egész pesti forradalom vala." Ügyes vállalkozóként sürgősen ki is adja Kálózdi zenéjét egy ,,kótafüzetben". Az egy pengőért árult füzet gyorsan terjedt. Ezen füzet borítóján található a sokat idézett kép: Petőfi szaval a múzeum lépcsőpárkányán. Ennek a hitelességét kérdőjelezték meg azok, akik szerint Petőfi nem jelent meg a tömeg előtt a múzeumnál. Pedig a rajz mindenképpen hiteles, sőt az is joggal feltehető, hogy ismeretlen alkotója szemtanúja volt az eseménynek.

Kár, hogy az utóbbi évek központi ünnepségein megfeledkeztek az esemény megjelenítéséről. Szavalja el nyugodtan ezután is az a színész a Nemzeti Múzeum lépcsőjének párkányáról a verset! Legalább egyszer évente tegyünk hitet:


,,A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk,
hogy rabok tovább
Nem leszünk!"
Címkék:
  • „Tudományos” látásmód
    Ilyen körülmények között lefordíthatjuk-e Lenint magyar pénzből angolra?
  • Eltüsszentett forradalom
    Tényleg feltámadt a baloldali ellenzék, legalábbis sok éves tespedését felszámolva mintegy varázsütésre in concreto a tettek mezejére lépett.
MTI Hírfelhasználó