Az olaj márciusa
2007. március 18. 00:00

De tűz és tűz! A tűznek nem szabad kialudnia!” – írta száz éve Ady.

Öntsünk hát egy kis olajat a tűzre!

Mire volt jó ez az egész március tizenötödikei gyújtogatás? Kinek volt jó? Mi célt szolgált?

Nyilván többeknek, több érdekcsoportnak, mindazoknak, akik a médiaeseménnyé változtatott ünnepet vastag fátyolként akarták használni ripacsos arcuk eltakarására. Akik leplezni akartak valamit, azoknak jól jött a könnygáz ködfüggönye. De nem is egy fátyolról, tán hétről is szó lehet.

Már hetekkel, hónapokkal az ünnep előtt megkezdődött a befogadó közönség – hazai választópolgárok és külországi döntéshozók – undorító megdolgozása. Föllazítása. Fölszántása. Barázdák kellettek, hogy lehessen hová vetni a hazugság magvát. Mindenféle, az ostobaság határát súroló álhírek, rémhírek, ferdítések, sunyiságok, uszítások, rágalmak – rágalomáriák és rágalom-zümmögő kórusok – ijesztgetések meg hergelések, birizgálások, piszkálások, döfölések, bosszantások forgatókönyv szerinti előadása. Nem írom le a jelenségeket – ha kinyújtjuk a tenyerünket, egy biztosan beléhull.

Miért volt/van ez így?

Elsődlegesen nyílván azért, hogy a napi gondokról elterelődjék a figyelem. Az ország gondjairól, iskola-, egészség-, vasút-, adó-, föld- és más ügyekről: egy alkalmatlan kormány tevékenységének szemetjéről.

De nem!

Talán a fölháborító, korrupcióbűzű és rablás tapintású ügyek is azért ilyen operettes tálalásban kerülnek a nagyközönség elé, hogy legyen min dühöngeni, hogy legyen mód úgy tenni, mintha ezeket takargatnák. Például a sajtó elé vetnek egy „kórház-halállistát” – lesz abból hír, publicisztika, esszé, beszéd, tüntetés, aláírási ívek, sztrájk, élőlánc és interpelláció. Botrány! A botrány: botrány, de talán még nagyobb, átláthatatlanabb, ködállagú, nehezen érthető botrányokat takar.

A félszázas halállistából lett egy jóval kisebb. Az igazi rémségen ez persze mit sem változtat: a menedzsernek nevezett (amúgy olyan böszmevári managerek) fazonok vették át már itt is a főhatalmat: az egész nem az egészségügyről szólt/szól, hanem a „gazdasági helyzet” nevezetű hogyishívjákról: például nem hallottam semmiféle éppeszű érvelést a bolondokháza bezárása mellett. Pedig föl lehet találni ilyeneket, meg lehet vitatni, el lehet mondani érveket és ellenérveket – de az okosmolnárok és okoshorváthok ezt tökéletesen fölöslegesnek tartják. Meg nem is értik. A legkövérebb zsírkukacokat azért kihúzzák az egészségügy korhadékából és jóízűen elfogyasztják.

Ez is csali! A lipótmezei sárga ház hatalmas ingatlana is csak egy nagy terítő.

Valami készül a mélyben.

Nem szoktam a magam régi írásait fölemlegetni, de engedjék meg, hogy ez egyszer kivételt tegyek. Majdnem pontosan egy éve írtam itt a gondolán egy szöveget: Kultúrharc – Hattyúk, oroszok a címe. Meg máshol is megemlítetem már azon nyomulást, amit a Keleti Nagy Testvér végez a földünkön, a gazdasági–politikai mezőkön. Oroszországnak hídfőállásra van szüksége az Európai Unión belül, és minket – vagy minket is – választott. Miért pont minket? A finnek túl erősek (! – bizony!) a baltiak voltak szovjet állampolgárok – köszönik, de elég volt. A lengyelekkel ezer év óta, vagy régebben, utálják egymást. Szlovákia kicsi, de megvan. Románia bizantínus ország, nem bíznak benne. Bulgária kevés. A hű szerbek pedig ma éppen Európa ördögei – nem oktalanul. Zárójel: (a szerbek: gyűlöltetni a szerbeket: gusztustalanság, remek emberek vannak közöttük): zárójel bezárva. Meg egy csomó szerb.

Magyarország arca még mindig jó, népe nyugodt: nem túl szorgalmas, de fineszes, önző és világtapasztalat nélküli, ám képzett; ereje nincs, hite elveszett, hagyományvilága romokban. Pont jó.

Mostanában a legfontosabb hír a beláthatatlan következményekkel járható orosz–magyar olajszövetség kialakulása. Ami persze ugyancsak egy folyamat része: Oroszország egyre jobban érzi a nagy keleti nyomást: Kína egyre nagyobb, kinövi lassan területét, és hamarosan belekanyarít az üres, de természeti kincsekkel teli Szibériába.

Oroszország tehát újraépíti birodalmi valóját – kívül és belül; legutóbb már a szép szovjet és banánköztársasági viszonyokra hajazó kormányzósági választásokat sikerült rendeznie: éppen csak nem 100 százalékot kaptak a putyinisták. De nem duzzadó imperialista gőgből, hanem ijedelemből, félelemből; s mert nem bízik a Nyugatban. Bennünk sem, de minket megszállhatónak néz. Na nem vörös sereggel, hanem az államkapitalizmus korszerűbb eszközeivel. És ez nem jó.

Ne feledjük, az iraki rémségek fő oka sem holmi terroristavadászat vagy civilizációteremtés, esetleg filantróp felszabadítás, békehintés – hanem a nyers érdek volt: ott a nyújtózkodó keleti hatalmak, az olajat szomjazó Kína, India meg az olajat bőven csapoló arab országok kezdődő összefogásának legázolása volt a cél. Irak kiválasztott csatatér–, láttuk mi lett belőle.

Oroszország persze eladhatná olaját nagy keleti szomszédjának, de valamiért nem fűlik a foga hozzá. Megértem. Ha pedig az Európai Unió úgy próbálja magához kötni a Nyugat- és Közép-Ázsiai államokat, hogy gázukat-olajukat megveszi – ezzel az ott kitermelő amerikai olajcégek érdekeit is szolgálva – akkor az oroszok piac nélkül maradnak.

A gyurcsányi vonal most az orosz érdekeket szolgáló döntéseket hoz az olajvezetékek ügyében. Muszkavezetők működnek itt. Ezt nem fogják hagyni. Magyarország hadseregek nélküli csatatér lesz. Márpedig, jól tudjuk a történelemből, nyerhet ez vagy az sereg, erő: a csatateret mindig földúlják.

Az Orbán-vonal mást akar. Más erőket segít, és mellesleg a magyarságot is inkább, mint a gyurcsányisták. Az ő vonalukon nagyobb eséllyel kerülhetjük el a katasztrófát. (Az egyiket: mert még mindig vannak föllebbentetlen fátylak. De már hagyjuk a további vetkőztetést.)

A hazai neomoszkoviták nem a dúló söpredéket, hanem a Fidesz-nagygyűlésen megjelent negyedmillió, nyugodt, de elszánt magyar polgárt féli. Ezek a magánszorgalmú veres kutyák most ijedtek meg igazán. Annak a folyton nyilatkozó, csúnyán öregedő szoci nőnek az arca ezért torzul egyre jobban. Október 23. minden vére és tüze után kiment az utcára negyedmillió. Nekik ez félelmetes. Nekem/nekünk felemelő.

Ez a március az olaj márciusa. 1848-ban a magyar függetlenségről volt szó. A magyar jövőről. 2007-ben a magyar függőségről van szó. Nincs mit tenni. De nem mindegy kiktől függünk. Van választásunk: igen súlyos választás.

Döntsünk: a tábla lassan kivilágosodik, egyre jobban kirajzolódnak a bábuk meg az állás. Még kétesélyes a parti. Zárjuk le, a lehető legjobban.

Azután jöhet a következő sakkfeladvány. Az induló állás: függő játszma (nem a sakkos értelemben), a függetlenségért. A lehető függetlenségért. Hogy függetlenebbül cselekedhessünk a magunk érdekéért. A földért. A vízért. A tűzért. A levegőért. A világért.

Szabó Béla István
  • Az erdő üzem, tanterem – és örökkévalóság
    Ugron Ákos Gábor: Az erdő fenntartása, kezelése, művelése nem érthető meg rövid távú gondolkodással, ahhoz száz években, vagy éppen az örökké fennmaradó végtelenben kell gondolkodni, mert az erdőre mint örökké változó, de örökre fennmaradó életközösségként kell tekintenünk.
  • A kettős mércés EP-szélsőség
    Győri Enikő nem emlékszik parlamenti vitára és felháborodásra azzal kapcsolatban, amikor a szocialista-liberális Gyurcsány-kormány idején, 2006 októberében, a rendőrség szétverte a 1956-os forradalomra emlékező békés tüntetőket. „A rendőrterror erői ma a legeurópaibb pártnak hazudják magukat, és az EP meg őket támogatja" - emelte ki a Fidesz képviselője
  • Református óvodát adtak át Sárospatakon
    Református óvodát adtak át Sárospatakon szerdán, a létesítmény a kormány anyagi támogatásával a Magyarországi Református Egyház Országos Óvoda Programja keretében épült fel.
MTI Hírfelhasználó