Naprekviem – A liliomos kapcsolatok
2007. december 10. 14:17

A „fleur-de-lis” (Bourbon-liliom) a francia szellem és elegancia talán legjellegzetesebb jelképe, jóllehet valódi eredetéről a nagyközönség szintén oly keveset tud. Ugyanakkor e szimbólum nem csupán a „franciaság” talán legfranciább és legelegánsabb manifesztációja, hanem a világ köztudatában e motívum úgy jelenik meg, mint az európai kifinomultság, arisztokratizmus és emelkedett szellem kikristályosodása. Érthető tehát, hogy e jelkép 13. sz.-i francia gótikus művészet egyik remekeként ismert párizsi Saint-Chapelle fő oszlopdekorációjaként látva a hasonló gondolatokat indukál bennünk.

Ajánlatos tehát alaposan megvizsgálni az elegancia ezen szimbólumát.

Az előzőekben elemzett és még egyenlőre szaszanidának nevezett szkíto-párthus művészet gyökerei tehát Mezopotámiába visznek. Ezen művészet legjellemzőbb sajátossága a spontán természetesség törvényszerűségeit gazdag burjánzáson keresztül illusztráló növényi ornamentika különböző formában történő megjelenítése, vagyis a képletes ábrázolása a termékeny (kreativ) életerők azon gazdag folyásának, amely nélkül elképzelhetetlen a teljes értékű létezés feltételeinek biztosítása.

A témában tehát egy alaposabb mélybúvárkodást kell kezdeményeznünk. És mivel mélybúvárkodásról van szó, kezdjük útunkat azon víznél, amely a termékenység előfeltétele.

Az eredeti indoeurópai szellemiség úgy tűnik, hogy Nyugatról már eltűnt, viszont túlsok jel mutat arra, hogy a Kelet-Ázsiában annak lényege él tovább. Ugyanakkor az is úgy tűnik, hogy Kelet-Ázsia szellemi alapjai ezen szkíta-hun – vagyis valójában indoeurópai – gyökerekből szívták azon éltető nedveket, amelyek lehetőséget adtak életerős civilizációjuk alapjainak megteremtésére. Mivel pedig az is úgy tűnik, hogy ugyanazon életerő ezzel arányosan tűnt el Nyugat-Eurázsiából éppen az ortodox módszerek 1800 éve tartó térhódítása következtében, valószínűleg nem kerülhetjük el a jelenséggel történő lehető legőszintébb szembesülést. Más szóval a nyugati civilizáció jelen stagnálása – legalábbis a kelet-ázsiaihoz viszonyítva –, úgy tűnik, hogy elsődlegesen annak köszönhető, hogy az ortodoxia formájában nem csupán egy új hagyományt teremtődhetett meg 1800 éve, hanem a Nyugat eredeti szellemiségét lényegében fel is adta. Ennek szellemében azt szintén szükségesnek tűnik alaposabban megfontolni, hogy mik lehetnek azon lehetőségek, amelyek ebből szinte automatikus egyértelműséggel származhatnak. Vagyis nem zárható ki az, hogy mindenekelőtt a Nyugat érdekeit szolgálná ezen egykor egész Eurázsiát jellemző világkép lényegén történő az eddigieknél sokkal következetesebb és felelősségteljesebb elgondolkodás, mivel úgy tűnik, hogy más lehetőség nem igen létezik arra, hogy az öngyilkosságba rohanó civilizációnk irányát az élet követelményeinek megfelelően módosítani legyünk képesek. Hiszen ezen – az európai civilizáció kialakulásának folyamatában is nem kevés részt vállaló - értékrend alapvetően arra figyelmeztet, hogy mi emberek is a természet nagy egészének részei vagyunk, és annak mindent átható áramába vagyunk kapcsolva. Tudatosan kell tehát ezt az áramkört bekapcsolva tartanunk, hogy annak impulzusait a kívánalmaknak megfelelően legyünk képesek felfogni, hiszen ez az előfeltétele emberi teljességünk kivirágzásának és a természet törvényei szerinti kinyílásának. Vagyis annak, hogy természeti lényünk megkoronázásaként megteremthessük saját kiteljesedésünk feltételeinek összességét, kezdetét, bimbóját, „fleur-de-lis”-jét - az emberi lét kvintesszenciáját és végcélját: a termékenység folyamatosságának, vagyis a teremtésnek a fenntartását. Mivel ennek lényege az emberi alkotás körülményeinek kitágítása és beteljesítése, mivel egyénként a legfontosabb kötelességünk az Alkotó Egész aktív részévé válnunk. Hiszen az ember azon Életfa, amely kiteljesedni és nőni akar, következésképp eleve arra rendeltetett, hogy bimbót, virágot, majd termést és gyümölcsöt hozzon létre, vagyis hogy teremjen és teremtsen, azaz az emberi életet teljesebbé tegye. De semmiképp sem nevezhető teljes értékű embernek az a szó legmélyebb értelmében, aki akár tudatosan vagy tudattalanul azt segíti elő, hogy az utódainak teret adó Földet lakhatatlanná téve elpusztítsa, következésképp ezen folyamat megfordítása érdekében szükséges a dolgok kezdetektől történő, a lehető legalaposabb újragondolása. És ezt nem tehetjük ad hoc jelleggel és csupán a felületet érintve, hanem csupán őszinte alázattal, és szinte mindent újragondolva az emberi civilizáció legelső kezdeteitől.

Az Életfa tehát a világteremtő, világkormányzó, világfenntartó erő manifesztációja, következésképp a termékenység és kreativitás jelképe is. Eliade szavaival: a megújuló és örökké tartó élet folyamatosságának és állandóságának szimbóluma, amely már Mezopotámiában gyakran használatos motívum.

Mivel egyre több jel mutat afelé, hogy ma már Ázsia egyre fontosabb szerepet tölt be a globális teremtésfolyamat meghatározó tényezői között, ezen régió legősibb régmúltjába merülve szükséges lenne megértenünk, hogy az ázsiai eredetű Életfa miért lehet modern korunkban is a termékenység és kreativitás örökérvényű jelképe. Okakura Kakuzo, az évszázada élt japán esztéta híres mondata volt: „Ázsia Egy”, de amennyiben az azóta eltelt idő archeológiai leleteinek következetes összehasonlítását elvégezzük, akkor a fenti mondást kissé kitágítva ennek analógiájára kijelenthetnénk, hogy: „Eurázsia Egy”. Többek között a palmetta is ennek ékes bizonyítéka, amely a szkita-párthus – mindmáig még tévesen perzsa-szaszanaidának mondott - művészet egyik leggyakrabban használt motívuma, következésképp számtalan esetben a burjánzóan gazdag növénydíszes indadekoráció részeként szerepel Eurázsia-szerte.

Az ezen típusú dekoráció azonban gyakran Életfává áll össze.

Vagyis egy lassú, de mindent aprólékosan átható szellemi forradalom vehette kezdetét. Úgy tűnik azonban, hogy ennek a művészet mintegy mellékterméke volt csupán, hiszen maga a művészet lényegében nem egyéb, mint egy bizonyos értékrend tükröződése. Ugyanis ezen finomodási folyamatban tulajdonképpen az élet teljességének felfogását illető azon árnyaltság és érzékenység általánossá válásának folyamatával szembesülhetünk, amely az évezredek folyamán lépésről lépésre történő térhódítása következtében mintha a nyugati értékrend gyakorlati kicsapódásánál sokkal hatékonyabb rendszert lett volna képes kialakítani. Hiszen az ezen típusú érzékelés-finomító- vagy oktató-rendszer kelet-ázsiai fennállásának több évezredes töretlen folyamatosságánál fogva úgy tűnik, hogy több, újonnan felbukkanó kihívás sokkal hatékonyabb megválaszolását teszi lehetővé annál, mint ahogy arra a jelent meghatározó globális gyakorlat képes. Azaz az utóbbi évtizedek tanulságait leszűrve lehetővé tette azt, hogy az élet különböző területein nem csupán a megfelelő érzékenységgel és árnyaltsággal, de az energiák megfelelően intenzív összpontosításával - következésképp sokkal nagyobb hatékonysággal - legyen képes az ezen típusú értékrend fellépni.

Jóllehet ez jelenünkben minden területen még nem volt képes a maga teljességében megnyilvánulni, de ennek jeleit a gazdasági vonatkozásokat illetően ma, a 21. sz. elején már egyértelműen láthatjuk.

Azonban a jelképrendszer motívumainak elemzéséhez visszatérve, a párhuzamok és azok módosulásaiból valószínűnek tűnik tehát az egykor meglévő eurázsiai szellemi egység létezése. Ennek lényege ugyanaz volt az Atlanti Óceántól a Csendes Óceánig, bár a felületen az már a korai periodusban is kezdett keletire és nyugatira finomodni, hiszen a kelet-ázsiai régióban annak rendkívüli finom kristályos folyamata vette kezdetét, míg nyugatabbra ugyanazon világlátás robosztusabb változatának kialakulás folyamata követhető nyomon. Mindazonáltal ez lényegében nem változtatott a régió egykor egységes szellemi arculatán. A változás csupán a monodeizmus – a kereszténység és iszlám elterjedésével - következik be, ily módon az addig egész Eurázsiát meghatározó szkíta eredetű univerzalizmus, amely az ember és a kozmikus anyatermészet harmonikus kapcsolatára helyezi a fő hangsúlyt, az ortodox típusú kereszténység valamint az iszlám térhódítása következtében az indiai, indokínai és kelet-ázsiai régióra zsugorodott. Azonban ahhoz, hogy ezen szkíta típusú univerzalizmus kvintesszenciáját a kívánt mélységben megérthessük, ezen burjánzás eddigi szabadabb változatának bemutatása után meg kell ismernünk annak egy fegyelmezettebb, törvényszerűbb, vagy ha úgy tetszik tudatosabb változatát is, amely legalább annyira széles körökben terjedhetett el, mint az előző. Ugyanis az ember képes a kozmosz egyetemes törvényeinek kielégítő felfogására, amely tanítható, és ezen tanulásfolyamatban létezik egy eljárás, amely olyan atavisztikus mélységeket érint, amelynek feltárása egyre aktuálisabbnak tűnik különösképp a mai modern elidegenedett korunkban, ahol az ember egyre inkább a fogyasztásközpontúság zombijává és dróton rángatott élőhalottjává válik. Az ebből való kitöréshez szükségesnek tűnik azon ősi módszerek felelevenítése, amelynek következtében újra rátalálhatunk természetbeágyazottságunk és embervoltunk lényegére. Hiszen az eurázsiai kontinensen végigburjánzó törvényszerűbb hullámzás olyan nagyfokú tudatosság vizuális kicsapódásának tekinthető, amely a Tantra – illetve annak racionálisabb változataként kialakult ezoterikus Tao – jelképrendszerében mindmáig tovább él, és amelynek lényege egykor az elsivatagosodott szkíta Közép-Ázsia szellemi axisát is alkotta. Ennek megértését a továbbiakban nem mellőzhetjük, hiszen annak nem csupán alapszerepe volt a nyugati civilizáció megteremtésének folyamatában, de segíthet abban is, hogy ezen civilizáció jelen problémáiból a kivezető utat megmutassa. Ugyanis arra figyelmeztet bennünket, hogy az ideális emberi tevékenység legfőbb jellemzője nem egyéb, mint a Teremtésben való folyamatos, aktív részvétel. Vagyis nem valamiféle rosszul értelmezett korlátlan szabadság, amely a Nagy Francia Forradalom eredeti eszméinek félreértelmezése következtében mára szinte egyfajta szabadossággá fajult. Ennek következményeképp Földünk a legjobb úton van az öngyilkosság felé, vagy ahhoz, hogy - ennek elkerülése ürügyén - egy új típusú zsarnokság uralmához teremtődjenek meg a feltételeket. Bár egy harmadik alternatíva is lehetséges. Ez viszont csak akkor alakulhat ki, amennyiben valamennyien megérteni leszünk képesek, hogy egy olyan új típusú demokrácia kialakítása szükséges, amely az Ember és Természet egyenrangú kooperációjára épül. Vagy még inkább egy olyan új típusú tudatosságra, amely képes annak elismerésére, hogy az ember is a természet része, következésképp ennek szellemében lenne szükséges azon alapok következetes újraépítésére, amely a Természet prioritását elismeri úgy önnön belsőnk legmélyén, mint rajtunk kívül. Ilyenformán tehát ezen sürgető igény fényében lenne szükséges megértenünk, hogy a meandermotívum miért hullámozhatott-kígyózhatott nem csupán vad szabadságában, de természetes egyszerűségében is végig Eurázsián olymódon, hogy közben a valódi szabadság törvényszerűségeit volt képes felvillantani. Ez azt sugallja, hogy a feltételek eléggé megértek ahhoz, hogy a jelen világkultúrát megtermékenyítve újra megmutassa, hogy a jelenünk zombilétét hogy lehetne újra élettel tölteni.

Ezen utóbbi példákon megjelenő tulipánszerű szimbólum a Tantra meglehetősen hatékony rendszerének azon fő jelképe, amely mögött olyan komoly tudás halmozódott fel, amelynek lehetőségeit időszerű lenne komolyan megfontolni.

A turáni szellemiséget meghatározó Tantrában az Élet-Szubsztancia, Élet-Erő manifesztációjaként szolgál, lévén a vadzsra (e szankszrit szó jelentése „gyémánt” vagy „törhetetlenség”) „…azon Legmagasabb Szellemi Erő jelképe, amely a legértékesebb gyémánthoz hasonlítható, melynek tisztaságában és sugárzásában más fények visszaverődnek, míg maga színtelen marad, és amely minden más anyagot vágni képes, míg azt semmi nem vágja” (101., 384). Következésképp azon szilárdság és kitartás jelképe, amely az organikus lét teljességének biztosításához szükséges, és ezen szükségesség szellemében alkalmazták India, Közép- és Kelet-Ázsia tantrikus ikonográfiájában.

Nem csodálkozhatunk a hasonlóság ezen magas fokán, és azon, hogy mindkét kultúrkőr legnemesebb, leginkább becsült jelképeként jelent meg ezen szimbólum. Elég okunk van ugyanis azt hinni, hogy a nemes eszmék legerősebb középkori védelmezőjeként ismert francia és európai lovagság intézménye az indoeurópai hun lovagság példaadó intézménye nyomán jött létre. Eredetileg ugyanis az ilyen típusú létesítmény a „fleur-de-lis” tantrikus szimbolizmusában megnyilvánuló természetközpontú, életfenntartó ideák védelmezését szolgálta, és például a középkor francia lovagsága elég bölcs volt ahhoz, hogy a Mikrokozmosz és Makrokozmosz működésének végső megértését szolgáló szimbólumot mint sajátját fogadja el.

Következésképp időszerűnek tűnik azon lehetőség megfontolása, amely valamennyiünk indoeurópai örökségének legmélyén rejtőzik.

c.,Dicsfények, szentek és kultúrhéroszok

A turáni tanítóbarlangok legmélyén gyakorolt szellemi oktatásfolyamat eredményeképp létrejött kifinomult világfelfogás képes volt azon éterien árnyalt művészet létrehozására, amelyet Kelet-Ázsia művészetén belül továbbfejlődhetett, de a felsőbbrendű szellemiség átfogó látványát meggyőző erővel bemutatni képes szakrális formavilága szolgáltatta azon impulzusokat, amelyek meghatározták nem csupán Kelet-Ázsia vizuális kultúrájának, de az európai keresztény művészet kialakulásának alapelemeit is.

Azonban a magasrendű kifinomultság ideálisállapota nem jöhetett létre önmagától, hanem csak folytonos, kitartó erőfeszítés eredményeképpen. De hogy a magasrendű moralitást, rendíthetetlen lelki erőt és kifinomult szellemiséget biztosítani képes eszmeiség és gyakorlat valódi fontosságát megérthessük, jobban meg kell értenünk az effajta erőfeszítés belső természetét.

Ezért szükséges megérteni ezen speciális oktatásfajta egyediségének rendkívüli jelentőségét.

Ezen oktatásforma prototípusa az indiai Adzsantában jött létre, és fő eszköze a tanítóbarlang intézménye volt. A komplex oktatásforma ezen típusú, újonnan kifejlesztett formája a hunok által alapított, majd a kínaiak által tovább épített Tun-huangban fejlődhetett tovább úgy nagyságrendileg, mint minőségileg olyan mértékben, amely úgy tűnik, hogy sem előtte, sem utána nem történt meg. Ennek az eredetileg szkíta, illetve indoszkíta típusú öntisztítási folyamatnak elsődleges szerepe lehetett abban, hogy Kína és Kelet-Ázsia a világ olyan fajsúlyú kultúrájává fejlődhessen, amelyet ma képvisel. Kasgár volt az első lépés ezen folyamatban. Jóllehet Kasgár ma Kína nyugati végén van, 2 évezrede azonban egy másik kultúrkörhöz tartozott. Még pedig azon nagyjából szellemileg egységes korabeli területhez, ahova a Pamír másik oldala is tartozott, és ahol az indoszkíta szellemiség Indián kívül a legerősebben éreztethette hatását. Amikor Asóka, az indiai szubkontinens első egyesítője, a nagy hódító király, megcsömörlött a háborútól és vérontástól, a világtörténelem egy mindmáig nem kellőképpen értékelt, igen fontos eseménye történhetett meg. Egy mintaállam jött létre. Ez a mintaállam a Buddha(Buda)-tan alapján szerveződött, aki az indiai hagyományokat – illetve az azokat létrehozó távoli „Termékeny Félhold” termékenységre-kreativitásra buzdító impulzusait - egyéni felfogásban, sajátosan alkalmazta. Asóka tehát a Béke és Részvét ezen tanának a legfőbb patrónusa lett. Ingyen menhelyeket és ingyen kórházakat állíttatott fel India-szerte a koldusok, szegények és kiszolgáltatottak, sőt a gazdátlan állatok számára is, mivel azok is érző lényként az ember társai a szenvedésben. Úgy gondolta, hogy a világot csak az mentheti meg, ha megújulva másképp, azaz ezen tan alapján kezd el gondolkozni. Előfeltételnek tartotta az együttérzés, részvét és szeretet olyan törvényszerű betartását és betartattatását, amelyet kiútnak látott kora válságából. Úgy érezte, hogy Buddha (Buda) tanai képesek ezen igény legteljesebb mértékű megfogalmazására, rendszerezésére és gyakorlatba való átültetésére. Térítőket küldött tehát nem csupán szerte Indiába, hanem külföldre is, amely folyamatnak az írott szanszkrit hagyomány értelmében alapszerepe volt a kereszténység létrejöttében is. Ekkor lett buddhista Ceylon, Afganisztán, valamint valamint Turán azon nagyon ősi kultúrzónája, amely a Pamír nyugati lejtőjén elterülve ma főképp Tadzsikisztánhoz és Üzbegisztánhoz tartozik. Az egykor szorosan összetartozó, kifinomult és magas kultúrszintet képviselő civilizációt az archeológiai leletek olyan híres helyei jellemzik, mint Fayaz-tepe, Takhti Sangin, Airtam, Dalverzin-tepe, Khalcsayan, Pendzsikent, Mug, és Afrasiab. E civilizációs zónához tartozott a Pamír hegység egyik vonulatának keleti oldalán – vagyis a Kína felé földrajzilag nyitott részén - fekvő Kasgár is, amely Buddha (Buda) Tanát már Kr.e. 3. sz.-ban megismerhette Asóka jóvoltából. Következésképp már ezidőtájt találunk itt a világ zajától távol eső olyan oktatási intézményeket, amelyek fő célja volt az emberi jellem alapos megreformálásán keresztül az optimális személyiségtípus megvalósíthatóságának gyakorlatát tenni általánossá, hiszen az emberi természet hajlamos arra, hogy a nemkívánatos negatívumok elárasszák, lebénítsák, és pozitív irányultságú szándékaiban lebkokkolják. Viszont a gondolkodásmód letisztítása, valamint az érzelem és ösztönszféra elemeinek újrarendezése folytán a rejtett szellemi képességek és adottságok olyan mértékben felszabadíthatók, amely a személyiségen belüli rejtett személyiség megszületésére, vagyis az ember jellemének újjászületésére, tehát a jellem radikális megjavítására nyújt lehetőséget. Azt ezt kitűző egykori oktatáspolitika a kor azon tömegmozgalmához vezetett, amelynek célja tehát az intenzív személyiségjavítás volt, és amelynek legfontosabb eszköze a tanítóbarlang intézménye lett. Ennek prototípusa az Indiában történt létrejötte után majdnem azonnal megjelenik Kasgár környékén (lévén a mai Kínában ilyen intézményként nem csupán a legnyugatibb, de a legrégibb is), amely intézményegyüttes a Szan-szieng-tung barlangcsoport néven ismeretes. Freskóit az iszlám inváziója nagyrészt megsemmisítette, de a töredékes maradványokból azok stílusa egyértelműen rekonstruálható és amely a barlangok szobrainak stílusával együtt keletebbre is elterjedve közel egy évezredre meghatározta a Tarim-medence művészetét. Kr. u. 3. sz.-ban (Tun-huang előtt egy évszázaddal) jöttek létre a Kizil-barlangok a Mazart folyót övező sziklafalba vésve, amelyeket a 9. sz.-i megszűnésükig, azaz az iszlám inváziójáig folyamatosan bővítettek. Ezen együttes Tun-huang modelljéül is szolgált, és közel fél évezredig azzal párhuzamosan működve, méreteit tekintve Tun-huang után a második legnagyobb barlangegyüttes a „Selyemút” mentén, ahol a 236 barlang egy 2 km hosszú, gyönyörű fekvésű, festői hegygerinc által övezett völgyben van. Kucsától 10 km-re nyugatra fekszik a 47 Kuruszuguha Buddha-barlang, amely Kr. u. 4-5. sz.-ban keletkezett. De talán a leginkább festői, szemet-lelket gyönyörködtető képet azonban a Kucsától 30 km-nyire nyugatra fekvő, a Mazart folyó völgyére néző hegygerinc sziklafalába vésett Kum-tura szakrális barlangegyüttese nyújtja, amely komplexum mintegy 106 kőbe vésett teremből áll. A legnagyobb kelet-turáni, azaz nyugat-kínai buddhista romeggyüttes ugyanakkor a Kucsa városától 20 km-re északnyugatra lévő Szubasi-várrendszer. A Tien-shan déli lejtőjén fekvő Yan-csüi a Tang-korban még buddhista város volt több mint 2000 szerzetessel. A Sikusinban lévő „Ezer Buddha Barlang”-nevű együttes a hozzá tartozó épületek romjaival együtt mintegy 1 négyzetkilométernyi területet borít be még ma is. Kucsa volt tehát a koraközépkori Turán legnagyobb kultikus központja, következésképp a legnagyobb oktatási intézmények is a nevéhez fűződnek. Emlékezzünk, hogy Lou-lanban a lakosság 1/4-e, azaz 4000 fő szerzetes volt, Kucsában és környékén 5000, de a többi városban is meglehetősen magas volt arányuk.

Következésképp a tanítóbarlang-típusú jellemnevelő egyetem Kasgárban történő megjelenése mérföldkőnek tekinthető, mivel az oktatás ezen rendkívül fontos formája már a Kr. e. 3-2. sz.-ban megjelent, tehát sokkal előbb, mint a legrégebbi azon hasonló kínai intézménynek tekinthető Tung-huang-ban, amelyet a Kr. u. 4. sz.-ban hoztak létre. Mivel ez nem csupán a korai korszak egyértelmű szkíta-kínai szimbiózisának bizonyítéka, hanem úgy a kor mint a terület a kínai kultúra kifejlődésének fontos tényezőjeként könyvelhető el. Azon kívül, hogy Tun-huang a kínai kultúra kifejlődésének folyamatában rendkívül fontos állomásnak tekinthető, nem tévesztendő szem elöl az sem, hogy alapítása ugyanúgy a szkítákhoz köthető, mint Kasgáré.

Kasgár fontossága Kániska jóvoltából még nagyobb lett.

A szkíta Kusán Birodalom nagyobbfokú egysége és szellemi szintjének magasabbra emelése érdekében Ghandarában létrehozott művészeti stilus által befolyásolt terület keleti határa Kasgár és környéke lett. A ghandarai művészet tehát kelet felé Kasgárig hatott elsődlegesen, míg nyugati irányban Mervig és Nisáig. Másodlagosan pedig Eurázsia keleti és nyugati végéig, hiszen áttételesen alapimpulzusokat szolgáltatott úgy a keresztény művészet kifejlődéséhez, mint a kasgárihoz hasonló kínai intézmények, így Tun-huang létrejöttéhez valamint egész Kelet-Ázsia művészetének továbbfejlődéséhez. Tun-huanggal kapcsolatban azonban fontos megjegyezni azon tényt, hogy esetében egy olyan szakrális intézményről beszélhetünk, amely egyben ma a világ legnagyobb múzeumának is tekinthető, hiszen ha egymás mellé tennénk az ott talált festményeket és szobrokat, azok mennyisége messze meghaladná a világ bármely vezető múzeumának anyagát. Ugyanakkor nem csupán mennyiségről, hanem minőségről is beszélhetünk esetében, hiszen az a bizonyos értékrend és szellemiség nem csupán Tun-huang csodálatos alkotói légkörének megteremtését eredményezte, hanem az egész kínai művészet páratlan felvirágzásához is vezetett. E folyamat eredményét Kína viszont Keletázsia-szerte szétsugározta, ezzel megteremtvén a régió nem csupán sajátos, és igen magas szintű morális-esztétikai követelményrendszerét is, amely nem csupán egész művészetét és kultúráját áthatotta, de egész civilizációját kifinomította és megacélozta. Mivel a hajdani Turán Kínát megelőzve az ezen típusú moralitás, szellemiség és esztétikum talaján állott, volt lehetősége ahhoz, hogy eme rendkívül fontos folyamatot Kínában is felgyorsíthassa. Erre mindenekelőtt a Tang-dinasztia adott lehetőséget. Hiszen Ázsia ezen régiójában az uralkodóház szakrális jellege azt jelentette, hogy egy dinasztia, és az abból származó uralkodók vállaltak felelősséget az uralmuk alatt állók szellemiségéért, moráljáért, lelki békéjéért és prosperitásáért. Mivel a Tang-dinasztia alapítója nagy valószínűséggel szkítaszármazék volt, érthető módon az akkoriban fejlettebb, ugyanazon szkíta kultúrkör által meghatározott nyugati régió módszereit vette át, amelyhez ő maga is tartozott származását illetően. Ennek köszönhetően jöhetett létre az a gazdag Tang-kultúra, amelyet a szellemi kifinomultság és gazdagság tekintetében egyetlen korszak sem volt képes meghaladni sem Kínában, de igen nagy valószínűséggel máshol sem. Tette ezt mindenekelőtt a Tantrán alapulva, amely ilyenformán a kínai kultúrkör egyik alapelemének tekinthető, amelynek módja volt hosszú ottani hatásának köszönhetően úgy beleivódni a kínai lélek mélységeibe és oly elválaszthatatlanul, hogy az ottaniak úgy gondolnak rá, mint valami olyasmire, amely mindig is kultúrájuk része volt. Ahogy azonban az előzőekből láthattuk, a kínai kultúra a kezdetektől kezdve szoros szimbiózisban élt a szkíta kultúrkörrel, következésképp jó diákként az ezen szimbiózisból származó hasznos impulzusokat száraz szivacsként magába szíva, de ugyanakkor ahhoz adva a sajátságos és máshol elő nem forduló egyértelműen csak a kínaiakra jellemző minőségeket, így sajátos kínai életérzését, érzékenységét és kreativitását, azt egyedivé és csupán rá jellemzővé volt képes párolni. Ugyanakkor tény, hogy a kínai kultúra alaprétege elsődlegesen szkíta-jellegű. Ez viszont fordítva is igaz, hiszen a korabeli valóság következetes elemzése folytán megállapíthatjuk ilymódon, hogy Közép-Ázsia egykor magasan fejlett civilizációja is valami hasonló eszmerendszeren és az ebből kifejlődött gyakorlaton épült, amit manapság kínaiként ismerünk.

A fenti folyamat tehát az indoszkíta ghandarai művészettel indult. Az ezzel megtermékenyült Abidzsán és főként Pendzsikent pedig volt az a transzformátor, amely a még görögös elemeket magán viselő stílust a görög jegyektől már teljességgel mentes, tipikusan közép-ázsiaira fordította, illetve visszaadta eredeti szkíta jellegzetességeit, és ugyanakkor a korabeli világban azt megfelelő hatékonysággal szétteríteni volt képes. Ugyanis a Buddhák, Bodhiszatvák és mennyei lények - amelyek kereszténység művészetében általában angyalok formájában jelennek meg -, turáni ábrázolásai a tantrikus alapokon álló karakternevelő egyetemek tananyagának falfestmények és szobrok – később ékszerek – formájában megjelenő azon illusztrációi, amelyeket ma művészetnek hívunk, „mellékhatással” jártak. Vagyis egy felsőbbrendű létforma olyan átfogó látványát voltak képesek megalkotni, amely nem lehetett hatásnélküli az Eurázsia nyugati végpontján kialakulófélben lévő ortodox kereszténység művészetének alapelemeire és stílusára sem. Ugyanis azon lágy, kifinomult, meditatív arckifejezések, emberi megértést, lényeglátást és melegséget sugárzó tekintetek és elegáns kéztartások, amelyek Kum-tura, Kucsa, Kizil, Bezeklik, Toyuk, Kara-khoja, Miran, Shikshin, Turfán, Khotán, Pendzsikent, Merv, Hadda stb. freskó- és szoboralakjainak formanyelve ma is képes lenyűgözni azon szemlélőt, aki valami többet keres, mint pl. azon értékrend, amely ma is meghatározza mindennapjainkat. A több mint egy évezreddel ezelőtti Európa új keresztyén rendjének alattvalója akkoriban úgyszintén próbált olyan vizuális kifejezésformákra bukkanni, amely a megfelelő érzékenységgel megáldott ember képzelőerején a transzcendens régiók felé tudná irányítani.

És úgy tűnik, hogy ez sikerült.

Ugyanis ráakadt azon kifejezésformára, amely képes volt lenyűgözni az új hit követőjét. Hiszen amennyiben összehasonlítjuk Jézus és a szentek glóriáit, dicsfényeit és mandorláit a turáni kultúrhéroszok (Buddhák, Bodhiszatvák stb.) azon ábrázolásmódjaival, amelyek évszázadokkal Európa keresztény művészetének kialakulása előtt jöttek létre Ázsiában, egyértelművé vállhat mindenki számára, hogy ebben az esetben egy olyan folyamatossággal állunk szemben, amely egyértelműen bizonyítani képes azt, hogy ki kölcsönzött kitől; vagyis hogy ezen folyamatosság honnét jön és mifelé tart. Mivel az eredetileg főként ezoterikus buddhista, vagyis tantrikus ábrázolások alkalmasnak tűntek arra, hogy a kereszténység alapigazságait is a lehető legnagyobb tökéletességgel, találóan kifejezzék.

A fenti folyamat tehát az indoszkíta ghandarai művészettel indult. Az ezzel megtermékenyült Abidzsán és főként Pendzsikent pedig volt az a transzformátor, amely a még görögös elemeket magán viselő stílust a görög jegyektől már teljességgel mentes, tipikusan közép-ázsiaira fordította, illetve visszaadta eredeti szkíta jellegzetességeit, és ugyanakkor a korabeli világban azt megfelelő hatékonysággal szétteríteni volt képes. Ugyanis a Buddhák, Bodhiszatvák és mennyei lények - amelyek kereszténység művészetében általában angyalok formájában jelennek meg -, turáni ábrázolásai a tantrikus alapokon álló karakternevelő egyetemek tananyagának falfestmények és szobrok – később ékszerek – formájában megjelenő azon illusztrációi, amelyeket ma művészetnek hívunk, „mellékhatással” jártak. Vagyis egy felsőbbrendű létforma olyan átfogó látványát voltak képesek megalkotni, amely nem lehetett hatásnélküli az Eurázsia nyugati végpontján kialakulófélben lévő ortodox kereszténység művészetének alapelemeire és stílusára sem. Ugyanis azon lágy, kifinomult, meditatív arckifejezések, emberi megértést, lényeglátást és melegséget sugárzó tekintetek és elegáns kéztartások, amelyek Kum-tura, Kucsa, Kizil, Bezeklik, Toyuk, Kara-khoja, Miran, Shikshin, Turfán, Khotán, Pendzsikent, Merv, Hadda stb. freskó- és szoboralakjainak formanyelve ma is képes lenyűgözni azon szemlélőt, aki valami többet keres, mint pl. azon értékrend, amely ma is meghatározza mindennapjainkat. A több mint egy évezreddel ezelőtti Európa új keresztyén rendjének alattvalója akkoriban úgyszintén próbált olyan vizuális kifejezésformákra bukkanni, amely a megfelelő érzékenységgel megáldott ember képzelőerején a transzcendens régiók felé tudná irányítani.

És úgy tűnik, hogy ez sikerült.

Ugyanis ráakadt azon kifejezésformára, amely képes volt lenyűgözni az új hit követőjét. Hiszen amennyiben összehasonlítjuk Jézus és a szentek glóriáit, dicsfényeit és mandorláit a turáni kultúr-héroszok (Buddhák, Bodhiszatvák stb.) azon ábrázolásmódjaival, amelyek évszázadokkal Európa keresztény művészetének kialakulása előtt jöttek létre Ázsiában, egyértelművé válhat mindenki számára, hogy ebben az esetben egy olyan folyamatossággal állunk szemben, amely egyértelműen bizonyítani képes azt, hogy ki kölcsönzött kitől; vagyis hogy ezen folyamatosság honnét jön és mifelé tart. Mivel az eredetileg főként ezoterikus buddhista, vagyis tantrikus ábrázolások alkalmasnak tűntek arra, hogy a kereszténység alapigazságait is a lehető legnagyobb tökéletességgel, találóan kifejezzék.

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy annakidején a szellemiség és kultúra képzete elsősorban a Kelethez kötődött, amely érzékelhetően tükröződött a korabeli művészetben is. Ma már szinte közhely számba megy, hogy a bizánci művészet milyen alapvető hatással volt a koraközépkori Európa katolikus művészetének kialakulására, viszont könnyen elfeledkeznek egy fontos tényezőről. Nevezetesen arról, hogy a katolikus és bizánci kereszténység mellett volt egy harmadik is: Ázsia azon szkíta kereszténysége, amely szoros kölcsönhatásban élt a korabeli buddhizmussal és annak művészetével.

Nem zárható ki tehát annak lehetősége, hogy úgy a buddhizmus mint a szkíta kereszténység művészete is alapszerepet játszhatott a középkori Európa keresztény, vagyis katolikus művészetének kialakulásában.

d., Ékszerek és Értékek

Úgy tűnik azonban, hogy még mindig mintha problémák lennének az ezen típusú művészet valódi gyökereinek interpretációjával, hiszen a meghatározó erővel bíró publikációkban nem annak valódi eredetére találunk utalásokat. Különösképp szembetűnő ez az u. n. „gót polikróm stílus” esetében, amelyről nem csupán annak szkíta előképei mutatható ki - csakúgy, mint ahogy a középkori európai művészet meghatározó részéről is -, de az is, hogy mindezek mögött az évezredek folyamán kialakult, azon szilárd értékrend áll, amelynek fontossága megkerülhetetlen egy civilizáció teljes értékű működését illetően.

Ezzel kapcsolatban kívánatos megemlíteni egy másik, nem általánosan ismert, viszont annál fontosabb tényezőt. Az avarok kincséről van szó, amelyről a nyugati történelem mintha sokkal szűkszavúbb lenne annál, mint ahogy a téma azt megkívánná.

A mindmáig meghatározó történelmi-művészettörténelmi paradigma szerint ugyanis jóllehet a szerzők beszélnek a Károly korát jellemző virágzó művészetről, valahogy azonban úgy tűnik, hogy mintha túl keveset utalnának a „Liber Pontificalis”-ban és egyéb dokumentumokból ismert ezüstasztalok, drágakövekkel ékesített aranykoronák, kelyhek stb. valóságos eredetére. Igaz, említés ugyan történik arról, hogy Nagy Károly államvagyonának egész mértékét azon avar zsákmány alkotta, amelyet legalább 15 ökörvontatta szekér jóvoltából 796-ban gurult be az országba (102., 232). Ez a hatalmas nemesfém-mennyiség azonban nem tört arany és ezüst volt, hanem értékes arany és ezüst tárgyak, drága kelmék, szőnyegek és bundák, valamint egyéb tárgyakon és kincseken felül nagy valószínűséggel a zömüket közép-ázsiai szakrális művészetet reprezentáló ékszerek alkothatták. Ez a szakrális művészet pedig kicsiben ugyanazt ábrázolta, mint a hajdanában virágzott közép-ázsiai városi kultúra maradványai között talált azon szobor- és főképp freskómaradványok, amelyeket az előzőekben bemutattunk. Erősen feltételezhető tehát, hogy azon „Nagy Károlyi Renaissance”, amelytől számítják a koraközépkori európai keresztény művészet létezését, nagy valószínűséggel nem egyéb, mint a hatalmas mennyiségű ékszer szakrális formanyelvének adaptációja. Ennek következtében alakulhatott tehát ki az Új Európa azon művészeti irányzata, amely maradéktalanul képessé vált ettől kezdve a keresztény eszmeiség tökéletes kifejezésére, következésképp annak valószínűsége igen nagy, hogy a végső forrás is ugyanaz, amelynek jóvoltából Közép-Ázsia tantrikus művészete is létrejöhetett.

Ez lehet tehát a koraközépkori európai művészet - amelyet mindezidáig szokás volt az „önálló” jelzővel illetni – valódi genézise. Amennyiben pedig figurális ábrázolás nélküli ékszerek kerülnek szemünk elé, bizony ott is van szép számmal mit újragondolni.

Amikor tehát az archeológia leletei alapján próbálunk összképet alkotni arról, hogy hogyan is nézhetett ki valójában egy korabeli hun-szkíta harcos, akkor figyelemreméltó összképet nyerhetünk, mivel úgy kardját, íját, azok tokját és szíjazatát, lószerszámának csüngődíszeit, kantárszíjait valamint nyeregkápáját csillogó – sokszor gyémántokkal díszített – arany- és ezüstlemezek borították. Mivel nem csupán a harcost és lovát, hanem nyergét is pikkelymintás nemesfém díszítette, nem lehet azon csodálkozni, hogy a csillogó szkíta vezér képzetét kölcsönözték a valójában meglehetősen bizonytalan alapokon álló őstörténettel rendelkező germánok múltjuk kifényesítéséhez, hiszen az évtizedekkel ezelőtti német filmek ősgermán hősei általában hun-szkíta páncélzatban mutatkoznak.

Azonban az elsődleges probléma nem az, hogy a 80-100 évvel ezelőtti heroikus német némafilmek ősgermán hősei hun-szkíta ruhában-felszerelésben pózolnak – vagyis idegen tollakkal ékeskedtek -, hanem tulajdonképpen még mindig ugyanezt teszik. Még csak nem is az a baj, hogy a valóságban egészen máshogy nézhettek ki, hanem inkább az, hogy úgy az oktatást, mint a médiát még mindig ez a fajta történelemszemlélet határozza meg, következésképp épp a nyugati kultúrkör és értékrend kívánatos megújításának érdekében lenne szükséges a témakör felülvizsgálata. Nem arról van szó tehát, hogy a németeknek – és a többi nyugati nemzetnek – nincs joga ősei méltó megbecsülésére, hanem mindenekelőtt arról, hogy időszerűnek tűnik annak tisztázása, hogy valójában mi is a német – és általában a nyugati – ősiség. Vagyis időszerűnek tűnik azon elgondolkozni, hogy amennyiben a Szent Inkvizíció teoretikusai annakidején nem láthatták előre, hogy hova fajulhat, és milyen következményekkel járhat majd a 21. sz. elején az a fajta korlátolt világkép, amelynek kereteit annak idején tűzzel-vassal megteremtették, amikor a nyugati civilizáció ősiségéből az ázsiai elemet erőszakosan kirekesztették, akkor az akkor elkövetett hibák helyrehozatalának lehetőségét most kellene megteremteni. Ugyanis ezen ősiséghez a hun-szkíta elem nem csupán hozzá tartozik, hanem az előző példák bizonyítékai szerint is elsődleges szerepe lehetett a nyugati civilizáció megteremtésének folyamatában. Vagyis azért lenne szükséges mindezzel fenntartás nélküli őszintén foglalkozni, hogy a jelen globális viszonyokat meghatározó nyugati értékrend legyen képes önmagát megújítva kimenekülni azon csapdából, amelybe – nem a valóságos tényeken nyugvó, hanem az inkvizíciós szellemi alapokon nyugvó - téves történelemszemlélete lökte. Tehát éppen a nyugati civilizáció új, életképesebb értékrendjének megteremtése érdekében lenne szükség arra, hogy a lehető legkövetkezetesebben végiggondoljuk pl. azt, hogy a polikróm csillogás által közvetített értékrendnek miért kellett sugároznia?

Amennyiben ugyanis kijelenthető, hogy a hun vezető elit egészének megjelenését azon polikróm stílus határozta meg, amelynek legfőbb jellemzője a felületek zsúfolt díszítése folytán egyfajta magával ragadó sugárzás volt, azonnal felvetődhet azon kérdés is, hogy vajon annak miért kellett így lennie? Különösképp annak fényében kell ezen kérdést feltenni, hogy e stílust látván mindenki agyába valami őseurópai dolog képzete ugrik be anélkül, hogy valójában ismernék annak valódi ősázsiai-őseurázsiai eredetét. Vagyis szükségesnek tűnik szembesülni ezen dekorációk gesztusértékű szellemi üzenetével. Mivel egy-egy vezető hun-szkíta harcos valamikor így is üzent, amikor az ezen típusú csillogó-villogó díszekkel ellátott felszerelésbe öltözött, hiszen nem volt véletlen felszerelésének napszerű sugárzása. Vagyis annak oka volt, hogy a korabeli Európa fizikai és szellemi szegénységéhez viszonyítva az ezen típusú fizikai-szellemi gazdagságnak sugároznia kellett, mivel a földönkívüli ragyogáshoz hasonló megjelenésével szinte a mennyből történő alászállás hatását keltette, és a csodálat, félelem és tisztelet keverékét kiváltó esztétikai benyomássorozat összessége egyfajta szellemi-morális tanítást közvetített. Hiszen Eurázsia nyugati feléről az ősi értékrend kezdett kiszorulni, és – a katonai-politikai eszközök mellett – szükségesnek tűnt annak módját is megtalálni, hogy annak ereje egyfajta belső sugárzáson keresztül is tudatosulhasson. Ezen sugárzás erejéről némi összképet nyerhetünk, amennyiben pl. a délukrajnai kercs-gliniscsei és a lengyelországi jakuszowicei hun leletek anyagát elképzeljük, amint egy lovast és annak lovát beborítva egy ilyen szinte földöntúlinak tűnő, sugárzó jelenséget létrehoz. Ugyanis hasonlóval a korabeli Európában nem találkozhattunk, hiszen az efféle gondossággal megformált, arany és ezüstlemezekkel borított, ékkővel díszitett sisakokat, íjakat és szikrázó csatokat a rómaiak nem készítettek, és a Római Birodalomtól északra élők pedig különösképp nem, hiszen azok korabeli művészete egészen más típusú volt.

Elsősorban tehát éppen a nyugati civilizáció zsákutcába került értékrendjének radikális megújítása érdekében szükséges lenne felülvizsgálni mindazt, amit a hun-szkíta hagyománnyal kapcsolatban mindezidáig vallanak világszerte. Vagyis lehet a szkíta-hun hagyatékot ősgermánnak tekinteni, hiszen az ősi germán kultúra a hun hagyományból nőtt ki, ugyanakkor a hun civilizáció akkori magas fejlettségét a korabeli germánnal összevetve csodálkozni lehet azon, hogy egy nem túlontúl szilárd alapokon nyugvó szemléletmód hogyan képes ezen szintet még mindig a „barbár” jelzővel illetni, holott az európai – és főképp a germán - kultúra értékeinek zöme ebből származott. Az archeológiai leletek egyértelmű tanulságai szerint ugyanis éppen a hunoknak volt elsődleges szerepük abban, hogy Eurázsia vadnyugatán valami civilizációs mozgás képes volt a koraközépkorban beindulni.

Az eddigieknél sokkal alaposabb vizsgálat tehát annak igen nagy valószínűségét is feltárhatja, hogy a mindennapok európai használati tárgyait illetően a hunok szerepe annál szintén sokkalta nagyobb volt, mint amit a jelen globálisan meghatározó történelmi paradigma elismerni képes. Vagyis annak érdekében, hogy megközelítően pontos képet kapjunk, az előzőeknél összehasonlítathatatlanul nagyobb mértékben szükséges megvizsgálnunk az Eurázsia legkeletibb felét leginkább jellemzőnek tűnő motivumok valódi eredetét. Ilyenjellegű vizsgálatainkat illetően nem hagyhatjuk figyelmen kívül azon keletázsiai – azaz a japán - kultúrkört sem, amely legelőszőr volt képes kiugorni és a Nyugathoz képest viszonylagos történelmi lemaradását behozva jelenkorunk egyik fontos tényezőjévé magát kinőni.

(3.rész)

gondola, cgp
Címkék:
megmondó
A liberális szélsőség a maoista kulturális forradalomhoz nyúl vissza, annak módszereit veszi át, és igyekszik elterjeszteni Közép-Európában.
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI