Ki volt Antal István?
A Kállay-kormány propagandaminisztere
2008. február 1. 15:07

A „politikai marketing”, az „ideológiai PR” a két világháború között Amerikában is gyerekcipőben járt, Magyarországon pedig még fogalomként sem létezett. Mégis, a hatalom birtokosainak égető szükségük volt azokra az ismert, a „tömegek nyelvét” vágyaival és szorongásaival azonosulni képes egyéniségekre, akiknek „el tudják adni” a hivatalos politikát. Azok a közéleti személyiségek, akik vonzóvá tudták tenni az eszméket és jelszavakat, azonosulásra és lelkesedésre tudták rávenni a tömegeket, nélkülözhetetlenek voltak az „establishment” számára. A Horthy-korszak „médiafigurái” maguk is foglyává váltak annak az „üzenetnek”, melyet megtestesítettek, s személyes sorsuk összefonódott az általuk képviselt tragikus politikával. Közülük az egyik legjellegzetesebb alak Antal István volt.

Kenderesen született, a kocsmáros fiaként, 1896-ban. Még gyerekkorában ismerte meg a falu „földesurát”, a tengerészként ritkán hazajáró Horthy Miklóst, a későbbi kormányzót. 1919-ben szélsőjobboldali diákvezér lett, majd jogot végezve Gömbös Gyula sajtófőnöke, később pedig az igazságügyi minisztérium államtitkára volt. Karrierje csúcsára 1942 áprilisában jutott el, amikor tagja lett Kállay Miklós kormányának mint „tárca nélküli nemzetvédelmi propagandaminiszter”, és a háborús erőfeszítések folytatására, a „jó cél” érdekében vállalt áldozatokra hívta fel a nemzetet tömeggyűléseken, és a rádió hullámhosszán. Olyan sikerrel „buzdított kitartásra”, hogy azt saját miniszterelnöke, a nyugati szövetségesekkel kapcsolatokat kereső, Hitler iránt bizalmatlan, a „kiugrást” előkészítő Kállay sem volt képes „ellensúlyozni”. A német megszállás után Sztójay Döme „Quisling-kormányában” is szerepet vállalt, 1944. július 29-ig, a Sztójay-kormány bukásáig egyszerre töltötte be az igazságügy miniszteri, és a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot. Ez utóbbi szerepvállalásáért ítélte Antalt a népbíróság 1946. április 5-én kötél általi halálra mint háborús és népellenes bűnöst.

Minthogy 1946 novemberében kegyelmet kapott a köztársasági elnöktől, életfogytiglani börtönbüntetését töltötte egészen 1960-ig, amikor kegyelemmel szabadult. Ekkor írta meg emlékiratait az MTA Történettudományi Intézete akkori igazgatójának, Ránki Györgynek a felkérésére. 1975-ben halt meg. Emlékiratait 2004-ben jelentette meg a Palatinus Könyvkiadó, Gergely Jenő szerkesztésében és előszavával, melyben sajnos, csak Gömbös Gyuláról, hatalomra kerüléséről és a 1932 és 1936 között működő kormányában vállalt szerepről ír részletesen.

Antal István pályafutása azért fontos, mert megvilágítja a két világháború közötti Magyarország „értelmiségi antiszemitizmusát”. Ez az irracionális eszmekör – melyhez a kommunizmustól és a Szovjetuniótól való, racionális félelem társult - hatotta át a korabeli magyar közvéleményt. Éreztette hatását az egyetemi diákmozgalmakban és az értelmiségi szervezetek tevékenységében, és a magyar politikai életnek ugyanúgy a krédójává vált, mint a területi revízió. De bármily meglepőnek tűnik is, erről az értelmiségi antiszemitizmusról, indítékairól és összetevőiről valójában meglehetősen keveset tudunk, történészeink ezt a témát nagy ívben kerülték. Pedig hatása alól 1938 áprilisa, az első zsidótörvény elfogadása után még a baloldali és liberális pártok sem tudták teljesen kivonni magukat, ami nagymértékben hozzájárult a csak jóval később, 1944 tavaszán megkezdődő magyarországi holocaust intellektuális, tömeglélektani előkészítéséhez.

Az Egyesült Államok budapesti követe, John. F. Montgomery írta egy jelentésében, 1933 novemberében: „Magyarországon a zsidók iránti gyűlölet olyan pszichózis, melynek nincs racionális háttere.” Abban, hogy ez az általa is érzékelhető mentalitás kialakult, és gyökeret vert, jelentős szerepe volt az 1919 és 1921 között Magyarországot elöntő első antiszemita hullámnak, mindenekelőtt az Ébredő Magyarok Szervezetének, mely tömegeket vitt utcára a „zsidók ellen”, és meghatározta az 1919 őszén megszerveződő egyetemi diákszervezetek profilját.

Antal István a világháborúból hazatérve megszervezte a „Piros-fehér-blokkot”, mely a Gólyavárban 1918. december elsején bontott zászlót. Ekkor még együtt lépett fel a Károlyi-kormány ellen Vázsonyi János joghallgatóval (Vázsonyi Vilmos ismert zsidó politikus fiával), későbbi antifasiszta ellenállóval, vagyis a „felekezeti határvonal” még meg nem determinálta a közéleti pályákat. (1944-ben aztán a deportált politikus hozzátartozói hiába kérték, szabadítsa ki, kérésüket megtagadta. Vázsonyi Mauthausenben halt meg.) Antal 1919 novemberétől a Turul diákszervezet egyik vezére lett, ebből az időszakból datálódott közeli kapcsolata Kolozsváry-Borcsa Mihállyal vagy Marton Bélával, akik később a maguk részéről szintén sokat tettek azért, hogy a „nemzetvédelmi propaganda” „felfokozza a magyar lélek felfogóképességét”.

Antal István vitathatatlanul tehetséges, felkészült politikus, jó szónok és ügyvéd volt, a húszas évek elejétől Gömbös Gyula jogi képviselője. De mindenekelőtt a saját karrierje érdekelte, valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy kétségbe vonja pályafutásának világnézeti alapjait. Emlékiratai csak az 1932 és 1936 közötti korszakot idézik fel, amikor Gömbös sajtófőnöke, majd később kormányának igazságügyi államtitkára volt. Érdekesen, színesen írja le szeretett főnöke római és berlini útját, reformprogramjának sorsát, a Nemzeti Munkahét ünnepségeit, majd Gömbös vesezsugorodásban bekövetkezett halálát.

Emlékiratait átolvasva okkal gondolhatjuk, hogy Antal sok olyasmit is elmondhatott volna, amiről ma még keveset tudunk, pedig igencsak kíváncsiak lennénk rá. Milyen tanácsokat kaphatott Berlinben Goebbelstől, amikor 1938 novemberében ismertette vele a készülő második zsidótörvény alapelveit? Mit tapasztalt 1942 áprilisa és 1944 márciusa között, amikor kitartóan népszerűsítette a németek oldalán vívott háborút, miközben a miniszterelnöke a háta mögött a „hintapolitikát” folytatta? Hogyan győződött meg arról, hogy „nemzetvédelmi propagandája” eléri a megcélzott hatást? Miként akadályozta meg, hogy 1944 júniusában a magyar katolikus püspöki kar közreadja a zsidóüldözést elítélő pásztorlevelét?

Ezek a kérdések jobban érdekelnének, mint a Gömbös-kabinet kulisszatitkai. De Antal István csak azt írta le, ami a hatvanas évek történészeit érdekelte, és amiért szerény tiszteletdíjat kapott. Csak sajnálhatjuk, hogy tizenöt évi raboskodás után, ugyanúgy, mint aktív politikusi pályafutása alatt, igazodott az „irányvonalhoz”, s emlékiratai megírásakor is teljesítette az elvárásokat.

Forrás: Heti Ökopol 

Pelle János
Címkék:
  • „Tudományos” látásmód
    Ilyen körülmények között lefordíthatjuk-e Lenint magyar pénzből angolra?
  • Eltüsszentett forradalom
    Tényleg feltámadt a baloldali ellenzék, legalábbis sok éves tespedését felszámolva mintegy varázsütésre in concreto a tettek mezejére lépett.
MTI Hírfelhasználó