Népszavazások Közép-Európában
2008. március 12. 12:36


A nyugati demokráciáknak több száz évük volt arra, hogy - a képviseletiek mellett - integrálják a közvetlen demokrácia intézményeit – azonban ez nem ment egyik pillanatról a másikra, csak fokozatosan. Egy ilyen „fokozattal” állunk szemben itt Kelet- és Közép-Európában is: a közvetlen demokrácia formái a vizsgált terület alkotmányos struktúráinak részévé váltak, ahogyan Andreas Auer fogalmaz „tényekből normává” értek. Elmondható, hogy Kelet- és Közép-Európa megújult demokráciái előtt ott lebegett a nyugati országok begyakorolt mintája, de kénytelenek voltak azt új tartalommal feltölteni. A sajátos kelet- és közép-európai sors, a periféria-szerep arra kényszerített az államokat, hogy igen rövid idő alatt magukévá tegyék ezen intézményeket (s még sok egyebet is), mégpedig a térség viszonyainak megfelelően. Nem alkottak gyökeresen újat, de a régi formákat új, „kelet- és közép-európai tartalommal” töltötték fel. A továbbiakban ezen esszencia bemutatására törekedünk.

Országos népszavazások a világon 1998-2008 között

Ahhoz, hogy az európai népszavazásokat el tudjuk helyezni világviszonylatban látnunk kell, hogy miként aránylik az európai térség országos népszavazásainak száma a világ többi részéhez. 1998 és 2008 között megközelítőleg 87 népszavazást tartottak az európai (50), a közel-keleti (7), afrikai (10), amerikai (12), ázsiai és csendes-óceáni (8) régiókban. Ez összességében mintegy 127 kérdést jelent.

Az Európában tartott országos népszavazások igen változatos képet mutatnak. 25 országban (és 5 egyéb területen) megközelítőleg 50 népszavazáson mintegy 80 kérdést tettek fel. Ez azt jelenti, hogy a vizsgált időszakban a feltett kérdések és a népszavazások hatvan százaléka az Öreg Kontinenshez köthető. A továbbiakban célszerű megvizsgálni azt, hogy a közvetlen demokrácia eme jelentős potenciáljának (népszavazások és az azokon feltett kérdések) mi a megoszlása az európai térség államai között.

Komparatív szempontok – Népszavazások Nyugat-Európában

A nyugat-európai országok közül Hollandia az egyetlen olyan ország, ahol eddig még nem tartottak népszavazást, s a holland alkotmány sem tartalmaz rendelkezéseket a népszavazással kapcsolatban. Németországban az 1949-ben elfogadott alkotmány csak az ország területének újrafelosztásával kapcsolatban ismeri el (29. cikkely) a népszavazás intézményét, s ebben az esetben is csak az érintett területek lakosságának lehet szavazni. Annak ellenére nincs lehetőség országos szinten a népszavazásra, hogy a német alkotmány 20. cikkelye kimondja: „Minden államhatalom a néptől származik. A nép az államhatalmat választások, szavazások, valamint a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás meghatározott szervei útján gyakorolja.” Portugália alkotmánya 1989-ben egészült ki a népszavazással kapcsolatos rendelkezésekkel. Finnországban 1987 előtt is rendeztek népszavazást, de csak ettől az időponttól kezdve szerepel ezen intézmény az alkotmányban. Nagy-Britanniában írott alkotmány híján nem szabályozták a referendumot, így sem jogi, sem politikai hagyományai nincsenek, ennek ellenére mégis rendeztek regionális népszavazásokat. Svájcon kívül a népszavazás csak Dániában, Franciaországban, Írországban, Olaszországban és Svédországban játszik fontos szerepet.
Ezen rövid áttekintésből is kitűnik, hogy a nyugat-európai gyakorlat nem egységes, sőt nem is játszik mindenhol fontos szerepet a népszavazás. Magát az országos népszavazását nem is alkalmazzák Nagy-Britanniában. A kelet- és közép-európai országoknak ezek a minták álltak a rendelkezésükre. A vizsgált térségben sem alakult ki egységes gyakorlat, azonban minden államban létezik a népszavazás valamely formája.

Alkotmány által előírt (kötelező) népszavazások:

Dániában és Írországban a referendumot minden alkotmánymódosítás esetén lehet alkalmazni. Spanyolországban az alkotmány teljes és részleges módisításakor is népszavazást kell tartani, míg Ausztriában csak a teljes revízió esetén.

A fakultatív referendum:

A fakultatív népszavazást Ausztria, Dánia, Finnország, Franciaország, Görögország, Izland, Írország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svédország alaptörvénye ismeri.

A visegrádi országok valamint, Románia és Bulgária országos népszavazásai

Kelet- és Közép Európa posztkommunista országai (ideértve tehát a vizsgált országokat is) alkotmányaikban rögzítik, hogy a legfőbb hatalom a népé, amely azt nem csak képviselői útján, hanem közvetlenül is gyakorolja, ezáltal elismerve a közvetlen demokrácia különböző formáit. A térségben a népszavazásokat három kategória írhatja le: alkotmányos, nemzeti szintű illetve helyi. Ezen kívül a referendum lehet kötelező (amikor egy adott kérdésben a népszavazást kell kiírni), vagy fakultatív/opcionális (amikor nem kötelező népszavazást tartani). Speciális fajtája a népszavazásoknak az ún. alternatív referendum, amikor valamely kérdésben a népképviseleti szerv vagy a népszavazás dönt (ilyen van Lengyelországban). Az alábbiakban szűkebb témánk, a visegrádi országok valamint Bulgária és Románia országos népszavazási gyakorlatának sajátosságait tekintjük át, s végül levonjuk azokat a következtetéseket (vázolva az esetleges jövőbeni tendenciát is), amelyek általában jellemzők ezen országok referendumaira.

Csehország – Egy jövőbeni szabályozás alapja

A népszavazás nem játszott eddig nagy szerepet a Cseh Köztársaságban. Minden szándék ellenére az országos népszavazás gyakorlatilag nem létezik. A Csehszlovák Köztársaság megalapítása óta (1918) a referendum intézménye sokszor képezte a jogrendszer részét, de mindig a lehető legszűkebbre igyekeztek szabni annak jogi kereteit. Ez utóbbi lehet az oka annak, hogy a Cseh Köztársaságban sem jelent valós befolyást: 1918 óta egyetlen országos népszavazást sem tartottak (2003-ig). A helyi népszavazások aktívabb szerepet töltenek be, de természetüknél fogva nem jelentenek akkora befolyást a politikai és jogalkotási kérdésekre. Az 1993-as alkotmányban nincs kifejezett utalás a népszavazás intézményére, de az alaptörvény 2. cikkelye, amely a népszuverenitásra vonatkozik, [(1) bekezdés: „Valamennyi államhatalom forrása a nép; azt a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmi szervek közvetítésével gyakorolja.”] egy implicit utalást tesz a (2) bekezdésben a közvetlen demokráciára [(2) bekezdés: „Egy alkotmányos törvény meghatározhatja azokat a körülményeket, amelyek esetén az emberek az államhatalmat közvetlenül gyakorolják.”]. 1999-ben a cseh alsóházban elfogadtak egy alkotmányos törvényt a népszavazásról (amelyet csaknem kizárólag az EU-csatlakozásról szóló népszavazás lebonyolítására írtak). Ezen törvény két népszavazási fajtát szabályozott: egy általános típust (amelyet az alkotmányos törvénytervezetek alapelveiről lehet kiírni), illetve egy egyszeri referendumot, kizárólag az EU-csatlakozással kapcsolatban. Az első típus esetében nem kötelező a szavazás. Ezt az általános típust a kormány, a képviselők kétötöde, valamint 250,000 választópolgár kezdeményezheti a törvény értelmében. A népszavazás akkor minősül sikeresnek, ha azon a választópolgárok legalább fele részt vesz, s a szavazók legalább fele igennel szavaz a feltett kérdésre. Bár az elnök nem kezdeményezhet népszavazást, ő és meghatározott számú képviselő az Alkotmánybírósághoz fordulhat, ha úgy érzik, hogy a felteendő kérdés nem felel meg az alkotmánynak, illetve a vonatkozó törvényi szabályozásnak. A népszavazási törvény meghatározta azokat a tárgyköröket, amelyekben nem lehet referendumot tartani, ilyenek többek között: azok a kérdések, amelyeknek az a céljuk, hogy megváltoztassák a demokratikus jogállamot (pl. az alkotmány által garantált jogok és szabadságok korlátozása, megszüntetése); olyan kérdések, amelyek Cseh Köztársaság nemzetközi kötelezettségeinek megsértéséhez vezetnek; költségvetési kérdések; visszahívási kérdések és bármilyen beavatkozás a bírói hatalmi ágba. A mondott törvény végül is nem került még be a Corpus Iurisba. Azonban az 515/2002. törvény alapján megtartották az EU-csatlakozásról szóló eseti, ügydöntő népszavazást. A fent vázolt generális megoldás azonban kiindulási pontját képezheti az esetleges jövőbeni szabályozásnak.

Szlovákia – Erős alkotmányos alapok

Szlovákia azon országok közé tartozik, ahol maga az írott alkotmány igen részletesen szabályozza a referendum intézményét. Az alkotmány 2. cikkelyének (1) bekezdése kimondja, hogy: „Az államhatalom az állampolgároktól ered, akik azt a választott képviselőik útján és közvetlenül gyakorolják.” Az 1999-es alkotmánymódosítás után négy népszavazási típus között tehetünk különbséget: kötelező referendum a más államokkal való államszövetségekbe történő belépésről, illetve az onnan való kiválásról; fakultatív országos népszavazás; a köztársasági elnök visszahívására vonatkozó (speciális) országos népszavazás és a helyi referendumok. Az alkotmánynak a referendumokkal foglalkozó része az V. fejezet (A törvényhozó hatalom) második részében található, a 93-100. cikkelyek alatt (az első rész a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsával foglalkozik). Ezek alapján [valamint a 2. cikkely (1) bekezdéséből] arra következtethetünk, hogy Szlovákiában a törvényhozó hatalom megoszlik a Nemzeti Tanács és az állampolgárok között. Azonban a népi kezdeményezés intézménye (amelynek alapján az állampolgárok törvényeket, alkotmánymódosításokat kezdeményezhetnek, majd ez alapján döntene a törvényhozó) nincs világosan kimunkálva a szlovák alkotmányban. A 93. cikkely (1) bekezdése szerint a referendum a más államokkal való államszövetségekbe történő csatlakozásról, illetve az azokból való kiválásról szóló alkotmányos törvény megerősítésére szolgál. Ez tehát alkotmányosan kötelező népszavazás, amely egyben a csatlakozási (kiválási) jogszabály ratifikációja is (tehát az alkotmányos jogszabály léte a népszavazás kimenetelének függvénye). A 93. cikkely (2) bekezdése szól arról, hogy a referendum használható a közérdek szempontjából fontos, egyéb kérdések eldöntésére is, amely egy fakultatív népszavazás. A cikkely (3) bekezdése felsorolja, hogy mely tárgykörökben nem lehet népszavazást tartani: alapjogok, illetve szabadságok; adók, már beszedett adók; az állami költségvetés. A 99. cikkely (2) bekezdése is szűkíti a lehetséges tárgyköröket, hiszen ugyanaz a kérdés legkorábban három év elteltével tehető fel ismét. A referendumon minden olyan személy részt vehet, aki az általános parlamenti választásokon választójoggal rendelkezik. Legalább 350,000 választópolgár petíciója, illetve a Nemzeti Tanács döntése alapján a köztársasági elnök kiáltja ki a népszavazást; a petíció vagy a döntés beérkezéséhez képest harminc napon belül. A referendumot a kikiáltását követő 90 napon belül kell megtartani. A Nemzeti Tanácsban a képviselők, illetve a kormány kérheti a népszavazással kapcsolatos döntés napirendre tűzését. Érdekesség, hogy amíg a parlamenti választásokat megelőző 90 napon belül nem lehet referendumot tartani, a választás napján pedig igen. A népszavazás akkor lesz érvényes, ha több mint 50 százaléka a választásra jogosultaknak elmegy szavazni és több mint 50 százaléka a résztvevőknek támogatja a feltett kérdést. A Nemzeti Tanács úgy promulgálja a népszavazáson hozott döntés eredményét, mint a törvényeket. A Nemzeti Tanács a népszavazás eredményének hatályosulását követően csak három év elteltével változtathatja meg, illetve semmisítheti meg a döntést alkotmányos törvény segítségével. A szlovák Alkotmánybíróság (egy 1997. május 21-i) döntése kimondta, hogy a referendumon született döntéssel közvetlenül nem lehet az alkotmányt módosítani, így a népszavazással az emberek csak a véleményüket fejezhetik ki az alkotmány megváltoztatására. Az Nemzeti Tanács által 1999. január 14-én elfogadott alkotmányos törvény nem csak a szlovák köztársasági elnök közvetlen megválasztásának (módosítva ezzel az alkotmánynak a közvetett választásról szóló 101. cikkelyét), hanem az elnök népszavazással történő visszahívásának az intézményét is bevezette a szlovák jogrendbe. Így az elnök a Nemzeti Tanács által kezdeményezett és kiírt népszavazáson hívható vissza (ezzel pedig az alkotmány 106. cikkelyét módosították). A hasonlóságok ellenére az említett törvény élesen meghúzza a határvonalat a referendum és a köztársasági elnök népszavazással történő visszahívása között. A két intézményt összeköti az, hogy mind a referendum, mind pedig a köztársasági elnök népszavazással történő visszahívása esetén az Alkotmánybírósághoz lehet panasszal fordulni a népszavazással kimenetelét illetően.

Lengyelország – Hagyományos formák, alternatív lehetőség

A lengyel alkotmány 4. cikkelye szerint: „ (1) A Lengyel Köztársaságban a legfőbb hatalmat a népre ruháztatott. (2) A nép ezt a hatalmat közvetlenül vagy képviselői útján gyakorolja.” Az alkotmány alapján a népszavazások három formáját különböztethetjük meg: az alkotmányos népszavazás, a nemzeti szintű (országos) népszavazás és a helyi referendum. Az alkotmány úgy tekint az alkotmányos népszavazásra, mint az alkotmánymódosítási eljárás elemére. Ha egy törvény megváltoztatja az alkotmányt, akkor azt a parlament mindkét háza el kell, hogy fogadja: a Szejm (első kamara) kétharmados többséggel (a határozatképességhez a képviselők felének jelen kell lenni) és a Szenátus (a második kamara) egyhangúan (a határozatképességhez a szenátorok felének jelen kell lenni). Ha az alkotmánymódosítás az alkotmány I. II. vagy XII. fejezetét érinti a köztársasági elnök, a Szenátus vagy a képviselők egyötöde népszavazást kérhet az adott törvényre (ezen fejezetek képzik tehát a fakultatív népszavazás tárgyköreit). A népszavazásról a törvény szenátusi elfogadása utáni 45 napon belül kell dönteni. Ezen döntéstől számított 60 napon belül a referendumot le is kell bonyolítani. A referendumon a törvény akkor számít elfogadottnak, ha a résztvevő, választójoggal rendelkező állampolgárok többsége egyetért azzal (e típus esetében nincs részvételi küszöb meghatározva). Különlegesség az ún. alternatív népszavazás. A lengyel alkotmány 90. cikkelyének (3) bekezdése alapján egy olyan nemzetközi szerződést, amelynek alapján a Lengyel Köztársaság az állami főhatalom bizonyos terrénumait delegálja egy nemzetközi szervezetre vagy intézményre, országos referendummal is lehet ratifikálni. Hozzá kell tenni, hogy egy ilyen szerződést a parlament mind a két házának (Szejm, Szenátus) a minősített többséget (kétharmad) igénylő szavazatával is ratifikálni lehet az alkotmány szerint. Ebben az esetben a referendum kivételes alternatívája a parlamenti döntéshozatali eljárásnak, és a Szejm dönt arról, hogy melyik módszert válasszák. Országos népszavazás olyan kérdésekben tartható, amelyek különleges fontosságot élveznek az állam életében. Az országos népszavazás megtartását a Szejm mondja ki egyhangúan (a határozatképességhez a képviselők legalább felének jelen kell lenni) vagy pedig a köztársasági elnök a Szenátus hozzájárulásával (egyhangúan, a határozatképességhez a szenátorok legalább felének jelen kell lenni). A végső döntés tehát a Szejm vagy a Szenátussal együttműködő köztársasági elnök kezében van. Mind a két eset jelentős korlátok közé szorítja a népszavazás intézményét, főként akkor, ha nincs olyan párt, amelynek többsége lenne a parlament adott kamarájában. Az 1995. június 25-én elfogadott népszavazási törvény értelmében az állampolgárok is kezdeményezhetnek népszavazást: a kezdeményezéshez legalább 500,000 választójoggal rendelkező állampolgár támogatása szükséges, azonban a végső döntés Szejm hozza meg. Nem lehetnek az állampolgárok által kezdeményezett népszavazás tárgyai: a közkegyelemmel, honvédelemmel, az állami bevételekkel és kiadásokkal kapcsolatos kérdések. Az országos népszavazás eredménye akkor kötelező, ha a választójoggal rendelkező polgárok több mint fele szavazott. Mind az alkotmányos, mind az országos népszavazás érvényességét a Legfelsőbb Bíróságnak kell megerősítenie.

Bulgária – Alkalmazásra várva

Bulgáriában a közvetlen demokrácia eszközrendszer nem jelenti valós alternatíváját a képviseleti demokráciának, mert a törvényhozás a képviseleti szervek kezébe helyezte a népszavazások tárgyi szabályozását és időzítését is. Csak a helyi szinten egészíthetik ki a közvetlen demokratikus módszerek a képviseleti szervek döntéseit. Elmondhatjuk, hogy Bulgáriában a közvetlen demokrácia eszköztára a kormányzat ellenőrzése terén helyi szintre szorult (egyébként országosan még nem is tartottak népszavazást), a nemzeti szinten pedig inkább a kormányzati politika eszközeként tűnik fel. Bulgária 1991-es alkotmánya 1. cikkelyének (2) bekezdése deklarálta a népszuverenitás alapelvét: „Az állam minden hatalma a néptől származik. Ezt a hatalmat a nép közvetlenül, és az alkotmányban meghatározott testületei útján gyakorolja.”. Az alkotmányban nyert rögzítést, hogy a referendum elrendelése a Nemzetgyűlés hatáskörébe tartozik, illetve, hogy az elnök határozza meg a referendum konkrét időpontját. 1989 és 1996 között a rendszerváltozás előtti az 1983. évi jogszabály maradt hatályban, az Államtanácsnak a joganyag alkalmazására vonatkozó rendelkezéseivel kiegészítve, s 1996-ban fogadta el a parlament az új törvényt a népszavazásokról. Az 1996-os törvény értelmében a közvetlen demokrácia négy formája honosodott meg Bulgáriában: a nemzeti szintű (országos) népszavazás, a helyi népszavazás, általános népgyűlés és a petíció. A Nemzetgyűlés hatáskörébe tartozó kérdések lehetnek a nemzeti szintű népszavazások tárgyai, ezek az alkotmány 84. cikkelyében vannak felsorolva, s főként kizárólagos törvényhozási tárgykörök. De nem lehet országos népszavazást tartani: az alkotmány módosításáról, az állami költségvetés és adók tekintetében, továbbá azokban a kérdésekben sem, amelyek a bírói hatalmi ág, az Alkotmánybíróság vagy a Nagy Nemzetgyűlés hatáskörébe tartoznak. Végül pedig szintén nem lehet népszavazást tartani a törvény szerint különleges döntési eljárást igénylő kérdésekben. Az országos népszavazást kezdeményezhet (petíció) a nemzetgyűlési képviselők egynegyede, a Miniszterek Tanácsa, a köztársasági elnök. A Nemzetgyűlés egyszerű többséggel dönt a népszavazás elrendeléséről. A nemzetgyűlési meghatározza a kérdés konkrét formáját (olyan kérdés kell, hogy legyen, amelyre igennel vagy nemmel lehet válaszolni), a döntés szabályozza a népszavazási kampányt és annak szervezeteit, a tisztesség elvére figyelemmel. A Nemzetgyűlés döntésétől számított egy hónapon belül az elnök meghatározza a referendum időpontját, amelyet a Nemzetgyűlés határozatának a Hivatalos Közlönyben való közzétételéhez viszonyítva legalább két hónap, de legfeljebb három hónap elteltével kell megtartani. A szavazás titkos, s megfelel az általános választásokon érvényesülő követelményeknek. A szavazás akkor érvényes, ha azon a választójoggal rendelkezők több, mint fele részt vett. A döntés akkor számít elfogadottnak, ha a részt vett szavazók több mint a fele szavazott igenlően. A népszavazáson így elfogadott döntést megjelentetik a Hivatalos Közlönyben, s ettől számított három napon belül hatályba lép. Az eredmény törvényességét a kezdeményező állami szervek és magánszemélyek a Legfőbb Közigazgatási Bíróság előtt vonhatják kétségbe, az eredményeknek a választási bizottságok által való bejelentését követő hét napon belül. A Bíróság a fellebbezés tárgyában egy hét alatt dönt, s ez a végső döntés. A Nemzetgyűlés olyan törvény meghozásra kötelezett, amely átülteti a referendumon született döntést a jogrendszerbe. Azonban ha a kérdést a népszavazáson elutasítják, a következő három éven belül nem lehet ezt a kérdést feltenni referendumon.

Románia – Behatárolt tárgykörök

A román alkotmány 2. cikkelye rendelkezik a szuverenitásról: „(1) A népszuverenitás Románia népében rejlik, amely ezt a választott testületein keresztül, valamint népszavazás útján gyakorolja.” Három fajtáját különböztethetjük meg a népszavazásoknak: kötelező a népszavazás minden alkotmánymódosításról, fakultatív országos népszavazás, a köztársasági elnök visszahívására irányuló népszavazás. A referendumok az alábbi tárgykörökben tarthatók: nemzeti érdekből fontos kérdések, az elnök elmozdítása, az alkotmány módosítása. Ezeken kívül fontos intézmény a törvényhozási iniciatíva. A román alkotmány 72. cikkelyének rendelkezik a törvények fajtáiról: alkotmányos, „organikus” és hagyományos törvények. Az „organikus” törvényhozási tárgyak közé sorolják a népszavazás megszervezését, megtartását. A 73. cikkely szabályozza a törvényhozási iniciatíva intézményét. Az iniciatívát a kormány, a képviselők, a szenátorok és nem kevesebb, mint 250,000 választójoggal rendelkező állampolgár élhet. Ezen jogukat gyakorló állampolgárok legalább a román megyék egynegyedéből kell, hogy származzanak, s az adott megyék mindegyikében, valamint Bukarestben legalább 10,000 támogató aláírást kell összegyűjteni (ez jelentősen megnehezíti a magyar kisebbség esetleges népszavazási szándékát, hiszen 250,000 aláírást össze tudna szedni, azonban a megyékhez, illetve a fővároshoz kapcsolódó követelményeknek aligha tudna eleget tenni). Az állampolgárok által kezdeményezett törvényhozási iniciatíva nem érinthet adózási, nemzetközi viszonyokra vonatkozó, a közkegyelemmel és egyéni kegyelemmel kapcsolatos kérdéseket. A kormány törvényhozási iniciatívával egy törvénynek valamely kamarához való benyújtása esetén élhet. A képviselők, a szenátorok és az állampolgárok az iniciatívához való jogukat csak olyan kérdésekben gyakorolhatják, amelyek a törvényhozás hatáskörébe tartoznak. A 90. cikkely értelmében a köztársasági elnök, a parlamenttel való konzultáció után, megkérheti a népet, hogy referendum formájában fejezze ki akaratát a nemzeti érdekek szempontjából fontos kérdésekben. Az elnöknek a diszkrecionális jogköre eldönteni azt, hogy mi tartozik ezen tárgykörbe. A 95. cikkely speciális esetben rendeli alkalmazni a népszavazást. Ha köztársasági elnök súlyos törvénysértést követ el, a Képviselőház és a Szenátus együttes ülésén, többségi döntéssel elmozdíthatja hivatalából (de csak az Alkotmánybíróság véleményének kikérése után). Az elmozdítás a képviselők és a szenátorok legalább egyharmadának kell kezdeményezni. Ha a parlament ilyen módon elfogadta az elnök elmozdítását hivatalából, akkor 30 napon belül népszavazást kell tartani. A román alkotmány VI. fejezete foglalkozik az alkotmánymódosítással. A 146. cikkely értelmében az alkotmány módosítását kezdeményezheti: a köztársasági elnök a Kormány javaslatára; a képviselők és a szenátorok legalább egynegyede; vagy pedig legalább 500,000, választójoggal rendelkező állampolgár. A kezdeményezők megoszlásának szabályozása hasonló a törvényhozási iniciatívánál leírtakhoz: a kezdeményezőknek legalább a megyék feléből kell jönniük (azok legalább felét kell, hogy reprezentálják), és az adott megyék mindegyikében, illetve Bukarestben legalább 20,000 támogató aláírást kell szerezni. Az alkotmánymódosításra irányuló tervezet a parlament két háza többségének kell elfogadni, legalább kétharmaddal mindkét kamarában; ha egyeztető tárgyalásokra kerül sor a két kamara között, akkor a parlament legalább háromnegyede hozza meg a döntést. A módosítást végül a népszavazáson is el kell fogadni, amelyet a parlamenti döntéstől számított 30 napon belül kell megtartani.

Következtetések

„Úgy tűnik, ahogyan Nyugat-Európában, úgy Közép- és Kelet-Európában a politikai pártoknak nem jelent kihívást a kormányok és a választások dominálása. Ebből következően annak sincs semmi akadálya, hogy kiterjeszthetnék ezt befolyásukat az iniciatívákra és a referendumokra, ahogyan ezt a pártok Európa más részein már megtették.”

Az alábbiakban a kelet- és közép-európai demokráciák vizsgált reprezentánsainak országos népszavazási karaktereit vetjük össze. Szlovákia, Lengyelország és Románia ismeri az alkotmány alapján kötelező népszavazás intézményét, amely azt jelenti tehát, hogy az alkotmányban meghatározott esetekben (itt az államszövetséghez való csatlakozás, abból való kiválás – vagyis a szuverenitást érintő kérdések –, illetve az alkotmánymódosítás) kötelező népszavazást tartani. Magyarországon (amint a vonatkozó részben kifejtésre került) nem ez a kötelező típus van érvényben: nálunk nem az alkotmányi előírás teszi kötelezővé (pontosabban kötelezően elrendelendővé) a népszavazást, hanem az összegyűjtött aláírások száma (legalább 200,000 választópolgár aláírása kell ebben az esetben). Elmondhatjuk, hogy az előbbi három országban (Szlovákia, Lengyelország és Románia) a népszavazás az említett tárgykörökben ipso iure kötelező, míg nálunk ipso facto kötelezően elrendelendő a megfelelő számú aláírás összegyűjtése esetében (az Alkotmány felhatalmazása alapján). Érdekesség, hogy amíg Romániában 500,000 választópolgár alkotmánymódosítást kezdeményezhet, addig Bulgáriában maga az alkotmány, Szlovákiában és Magyarországon pedig az alkotmánybírósági jogértelmezés mondja ki azt, hogy a népszavazás nem irányulhat alkotmánymódosításra. Ugyancsak Szlovákia, Lengyelország és Románia alkalmazza azt a szabályozási módot, hogy a népszavazást az állam életében különlegesen fontos kérdésben tartják, s a döntési kompetencia az államelnök kezében van. Romániában legerősebb az ilyen típusú elnöki funkció: az elnök diszkrecionális jogköre eldönteni, hogy melyek a különlegesen fontos kérdések. Az állami vezetők népszavazás általi visszahívása az Amerikai Egyesült Államokban bevett (tagállami szintű) szokás, azonban Európában kevésbé terjedt el. A vizsgált országok közül csak Szlovákia és Románia ismeri ezt az intézményt. A tiltott tárgykörök listáját tekintve nyilvánvaló, hogy az állam működését gátló népszavazás ellen mindegyik ország igyekszik védekezni (megtiltják az állami költségvetési ügyekben történő kezdeményezéseket), Bulgária és Magyarország tilalmi listája mondható a legbővebbnek. Az irodalomban megoszlanak a vélemények a tilalomfák szükségességéről. Andreas Auer sajátos bizalmi deficitről beszél: a közvetlen demokrácia a kormányzottak kormányzók iránti bizalmatlanságból fejlődött ki, a tilalmi listák pedig a kormányzók bizalmatlanságát fejezik ki a kormányzottakkal szemben. Végül fontos megemlíteni a térség speciális intézményeit: a lengyel ún. alternatív népszavazás, illetve a román törvényes iniciatíva érdemel figyelmet (népi kezdeményezés egyébként Románián kívül csak Magyarországon van).

Ezek voltak azon főbb irányvonalak, melyek mentén a kelet- és közép-európai népszavazási szabályozás megragadható és összehasonlítható a nyugat-európaival (illetve a világ más tájaival). Ezen esszencia a térség „hozzáadott értéke” a referendumhoz. Amint említettük már: ezek az országok nem alkottak gyökeresen újat, azonban a régi hagyományokat megtöltötték saját tapasztalataikkal. A Kelet- és Közép-Európa államait (ideértve tehát a szűkebb, vizsgált régiót) először a legitimációs szempont, majd pedig a politikából való kiábrándulás vezette a közvetlen demokráciához. A „civil szféra” ereje és tenni vágyása mutatkozott meg a népszavazások felvirágzásában. Nyugaton a politikusok „vették a lapot”: maguk mentek kiábrándult szavazóik után, s tették a politika új terrénumává a közvetlen demokratikus intézményeket. Ez a tendencia Közép- és Kelet Európában is megfigyelhető: az új demokráciák politikai rendszereinek megszilárdulásával a pártok is lassan belefolynak a közvetlen demokrácia alakzataiba. A kérdés csupán csak az, hogy Európa ezen része képes lesz-e a jövőben a sajátos kelet- és közép-európai értékekre támaszkodva új modellt alkotni a (közvetlen) demokrácia értelmezésében, vagy pedig továbbra is adaptálja a nyugati országok által kínált mintákat.

Felhasznált irodalom:
1 Butler, David-Ranney, Austin (szerk.): 1994. Referendums around the World: The growing use of direct democracy. The American Enterprise Institute for Public Policy Research
2 Direct Democracy: The Eastern and Central European Experience. Ed. Andreas Auer and Michael Bützer. Ashgate, 2001. Aldershot. (a továbbiakban: Direct Democracy)
3 Gulyás Mónika: A népszavazás intézménye – történeti-összehasonlító perspektívában in. Politikatudományi Szemle 1999. 4. szám 107-132. oldal
4 Kukorelli István: Alkotmánytan I. 2007, OSIRIS

Továbbá:
1 Bulgária alkotmánya
2 Románia alkotmánya
3 A Cseh Köztársaság alkotmánya
4 A Szlovák Köztársaság alkotmánya
5 A Lengyel Köztársaság alkotmánya
6 A Magyar Köztársaság alkotmánya

Internet:
http://aceproject.org/
http://www.visionconsulting.hu/
http://www.electionguide.org/
http://www.polhist.hu/ujdonsag/index.php
http://www.valasztas.hu/

Antal Attila
Címkék:
  • Újra kell tanulnunk a demokráciát
    A „létező demokrácia” részének kell tekintenünk az idegen titkosszolgálatok videókészítését és az időzített nyilvánosságra hozást. A külföldi tőzsdespekulánsok kampányfinanszírozó tevékenységét. A külföldi propagandaközpontok itthoni buzgólkodását.
  • Karácsony Gergely lovasszobránál
    De nézzük végre Budapestet, mert Budapest csodás. Húsz évig vezette egy szociológus, kilenc éve vezeti egy mérnök. Nem kell különösebb hangszerismeret lezongorázni a különbséget.
MTI Hírfelhasználó