Puskás és a „zsákutcás magyar történelem”
2008. november 21. 14:14

Borsi-Kálmán Béla Kelet-Európa (mindenekelőtt a Balkán és a magyar-román viszony) históriájával foglalkozó történész, aki tizennyolc és húsz éves kora között maga is aktív labdarúgó volt. Előbb a Csepel, majd néhányszor a Ferencváros első csapatában is játszott a második számú magyar futball-legendával, Albert Flóriánnal együtt. Ideális szerző ahhoz, hogy megírja Az aranycsapat és a kapitánya című rendkívül érdekes, az eddigi irodalmat új következtetésekkel megkoronázó, bőséges fényképanyagot is publikáló kötetet.

A szerző nem sportújságíró, így képes az aranycsapatban, illetve az alig több mint két éve meghalt Puskás Ferenc személyiségében meglátni azt, ami a huszadik századi magyar kollektív tudatban a sportlegendát egyszeri és megismételhetetlen legendává emeli. A magyar futball aranykora a huszadik századi „zsákutcás magyar történelem” egyfajta szimbolikus „vigasz-ága” volt, hiszen éppen abban a korban érte el világraszóló teljesítményeit, amikor Magyarország alig több mint három évtized leforgása alatt a legsúlyosabb traumák sorozatát szenvedte el: elvesztett két világháborút, átélte a holocaustot, egy szörnyű diktatúrában senyvedett és egy kétségbeesett, véres forradalom előtt állt.

A labdarúgás társadalomlélektani szerepe az utóbbi két évtizedben került a történészek és írók – közülük is elsősorban a sportot egykor szintén aktívan űző Esterházy Péter - érdeklődésének a középpontjába. Albert Camus-nek tulajdonítják a híres mondást: „Mindazt, amit végső soron az erkölcsről és a férfiak kötelezettségeiről tudok, azt a futballnak köszönhetem.” Dél-Amerikán kívül éppen Magyarország az, ahol a foci „nemzeti üggyé” válhatott, ráadásul nálunk éppen akkor, amikor a hazafiság megélésének egyetlen, a politika által nem manipulált módja a válogatott csapatnak való szurkolás volt. Ebben a szimbolikus, ugyanakkor eltorzul térben az Aranycsapat, és vezetője, a zseniális Puskás Ferenc szinte az egyetlen legitim tekintélynek számított, s ez a külföldiek számára is nyilvánvaló volt. Nem véletlenül idézi Borsi-Kálmán Béla egy német sportújságíró szavait: „A londoni győzelem és a svájci világbajnokság közötti hat hónapban Puskás Ferencnek nagyobb szava volt Magyarországon, mint egy miniszternek. Egy hajó kapitányához hasonlított, aki nemcsak a legénységgel, de a hajótulajdonossal is közli a parancsait, és ha egy magas rangú kormányhivatalnok bármilyen okból a válogatott ellen fordult, elég volt Puskás közbelépése, hogy elhallgattassa, mert a kapitány embereivel már úton volt a világbajnokság felé.”     

Borsi-Kálmán Béla a kollégái, mindenekelőtt Hadas Miklós és Karády Viktor megállapításait elfogadva állítja, hogy a szurkolók között valóságos közösséget teremtő futball iránti rajongás Magyarországon már a huszadik század elején kezdődött. Összefügg „a XIX. századi gyökerő romantikus ’magyar dicsőség’ – az objektíve megvalósíthatatlan nemzeti törekvések – 1918-1920-as kicsorbulásával-elpárolgásával, még pontosabban ezek lelki-tudati ellensúlyozásának ösztönös megkísérlésével.” Ugyanakkor a futball a nemzeti asszimiláció kohója is volt, hiszen a nemzeti válogatott a különböző identitású budapesti kerületek rivalizáló csapatainak, mindenekelőtt a Ferencváros és az MTK legjobb játékosaiból került ki, így legalábbis szimbolikus értelemben, magyar hazafiakká tette a legtehetségesebb zsidó és sváb származású játékosokat.

Puskás Ferenc, akinek az apját még Purczeld Ferencnek hívták, egy taksonyi sváb lakatos és kecskeméti magyar lány gyermekeként született. Kispesten. A focipálya mellett cseperedett felt, vált azzá a tüneményes tehetséggé, aki elkápráztatta a világot. Sikereinek elemzésekor, és a személyéhez tapadó történetek felidézésekor a szerző rendkívüli hasznát veszi, hogy aktív labdarúgóként maga is megtapasztalta, milyen tulajdonságok tesznek valakit kapitánnyá, vitathatatlan tekintéllyé. „Egy futballcsapat, különösen magasabb szinten, lényegében alig különbözik egy gladiátor-különítménytől: ez is, az is fiatal, egészséges férfiak gyülekezete, külön belterjes, írott és íratlan regulákkal. S persze szigorúan betartandó, naponta, a gyakorlásokon ellenőrzött erőrangsorral és hierarchiával.”

Borsi-Kálmán Béla „szakmabeliként” és társadalomtudósként elemzi Puskás hihetetlen karrierjét, alaposan szemügyre veszi 1956 utáni pályafutását is, illetve összeveti az utána következő idők három, ismert és tehetséges labdarugójával: Albert Flóriánéval, Varga Zoltánéval és Zinadine Zidane-éval. Felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak a valóban brilliáns tehetségű Varga Zoltán, de az Aranycsapat két tagja, Kocsis és Czibor sem volt képes véghezvinni Spanyolországban mindazt, amire csak Puskás-Pancho volt képes, vagyis hogy a beilleszkedjen a Reál Madridba, és ott Di Stefanoval együtt egy egész ország bálványa legyen.

Rendkívül érdekes a könyv, sok új történetet is olvashatunk benne Puskásról. Nagyon izgalmas, ahogy az 1954-es berni világbajnokságot elemzi. Ennek elvesztése (mert a második helyet a magyar közvélemény így élte meg) a Rákosi-rendszer elleni első tömegmegmozduláshoz vezetett Budapesten, mintegy az 1956-os forradalom „előjátéka” volt. Puskásnak Rákosihoz és Farkas Mihályhoz, majd Francohoz és egyáltalában a hatalomhoz fűződő kapcsolatáról sok legenda kering ma is. Ismertek a Lukács Györggyel, és a korabeli kulturális élet jeleseivel folytatott dialógusai. De arról nem tudtam, hogy egy lisszaboni meccs után felkerekedett, és meglátogatta az idős Horthy Miklóst is. Estorilban találta meg, abban a villában, melyet Salazar bocsátott a rendelkezésére, és egyszerűen „Miklós bácsinak” szólította. A párbeszéd, ahogy ezt Puskás később elmondta a következőképp festett:

„- Mostanában gyakran álmodom Budapestről”…

Azután Öcsihez fordulva megkérdezte: - Milyen most gyönyörű fővárosunk?

Puskás spontán válasza:  - Ne bánkódjon….ahhoz képest egész jól néz ki…”

Puskás és az aranycsapat azonos volt a magyar történelemmel, ugyanakkor felül is emelkedett rajta. Zseniális játéka, a foci elfeledtette velünk a történelmet, azt, hogy mit élünk át a huszadik században. Érdemes újra felidéznünk az alakját, akkor, amikor nemrég Dunaszerdahelyen, épp egy futballmeccsen érte megalázó inzultus a szurkolókat, kiélezve a felszín alatt lappangó magyar-szlovák feszültséget. Vegyük a kezünkbe Borsi-Kálmán Béla izgalmas könyvét éppen most, amikor nem áll rendelkezésünkre más pótszer a kudarcok elviseléséhez. 

Forrás: Heti Ökopol

Pelle János
Címkék:
  • Az állam a legrosszabb tulajdonos...
    „Az állam a legrosszabb tulajdonos” – ismételgette mantraként számos külföldről megfizetett – fölbérelt – politikus a kilencvenes években. Sokan bedőltek nekik, mert ez a külföldi propagandaközpontban megfogalmazott mondat nagyon hatásos volt. Négy évtizednyi kommunista uralom után jól hangzott.
  • Két majom
    Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába.
  • Fideszes szavazatok is kellettek Von der Leyennek
    A német Ursula von der Leyen lesz az Európai Bizottság következő elnöke. A politikus csak nagyon szűk többséget szerzett az Európai Parlamentben, így még meggyűlhet a baja az átláthatóságért kiáltó testülettel. Az EP októberben szavaz majd az új összetételű bizottságról.
  • Az idő urai
    Mivel érdekekről van szó, s jogegyenlőségről, Magyarországnak egy pillanatra sem szabad beleélnie magát abba a vízióba, hogy mostantól a bizottság megváltozik, s felfigyel az aggasztó jelekre, esetleg figyelembe veszi a szavazópolgárok akaratát.
  • Riadólánc: 200 álcivil szervezet támadja a Fidesz jelöltjét
    Soros György mintegy 200 európai lobbiszervezete levélben fordult az Európai Néppárthoz azért, hogy megakadályozza a fideszes Hidvéghi Balázs megválasztását az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság (LIBE) alelnöki posztjára, és megvétózzon más fideszes jelölteket is.
MTI Hírfelhasználó