Titkos interjú a jövőnek a 80-as évekből – Michnay Gyula és társai szökése Recskről
A kommunizmus áldozatainak emléknapjára
Részlet Mikó Eszter Csak hazudni kéne című regénytrilógiájából
2009. február 23. 20:18

– Doktor úr, ma nem lesz kis magyar abszurd, helyette – ha beleegyezik –, lesz egy nagy magyar abszurd!

– Látom, nagyon lelkes. Mi történt?

– Hogy mi történt? Ez az interjú, amit most hoztam Bécsből, legalább olyan exkluzív, mint a lady X.–szel készített. Fantasztikus! És ezt lejátszhatom! Bárkinek. Bárkinek persze nem játszom le, de önnek elhoztam. Márk már meghallgatta, rögtön szerda este, ahogy hazaértem. Azt mondta, nagyon büszke rám. Ugyanis, képzelje, doktor úr, várt a pályaudvaron. Virággal!

– Nem tudom, mi abban a poén, ha egy férj a feleségét virággal várja a pályaudvaron.

– Nagyon szellemes. Ha ebben nem lenne semmi poén, én nem lennék itt. A titkárnőnktől tudta meg, mikor érkezem. Ő azelőtt ezeket a kikíséréseket, meg várásokat, meg a „szerencsésen megérkeztem” kezdetű telefonokat kispolgári agyrémeknek tekintette, és így is viselkedett. A virágról már nem is beszélve. A gyönyörű csokortól – pontosabban attól, ahogy tartotta, kétségbeesve nézve körbe, mintha legalábbis pisztolyt fogna a kezében, és attól rettegne, ezt mikor veszik észre – röhögő görcsöt kaptam.

– Gonosz asszony. Azt mondta, ő azelőtt ezeket agyrémeknek tartotta. Jól van. De az: azelőtt volt! Molli, ha nem venné észre, ez a kapcsolat viharsebesen rendeződik, jót tett az egyhónapos távollét, a maga függésének a megszűnése és mindkettőjüknek a terápia. Főleg Márknak. Néha már az az érzésem, hogy mi csak azért megyünk végig a múlton, mert ez mindkettőnket érdekel.

– Ezt komolyan mondja, doktor úr?

– Hát persze, hogy komolyan mondom. De ne feszítse tovább a húrt. Halljam, mi ez az interjú?

– Ez ugyanolyan szigorúan titkos, ugyanúgy a jövőnek készült, mint a Takács Jánosé Nagykanizsán, vagy a Lady X.–é Mandelieu–ban.

– És hogy születhetett ez meg egy hivatalos úton?

– Úgy, hogy szerencsém volt. Az egyik bécsi egyesületnél megláttam egy plakátot, hogy másnap este ki tart előadást. Erre elmentem, meghallgattam, jegyzeteltem, utána még sokan tettek is fel kérdéseket az előadónak. Majd odamentem, és megkérdeztem, készíthetek–e vele egy interjút. Mikor megtudta, hogy a Magyar Rádiótól jöttem, kicsit meglepődött, de elmeséltem neki, hogy én a jövőnek is készítek titkos felvételeket. Figyelmeztetett, hogy bajom lehet abból, ha a határon megtalálják a kazettát. Mondtam, hogy vállalom a kockázatot, beteszem a többi kazetta közé, és másik címet írok rá. Egyébként szerencsém volt. Hazafelé jövet egy fülkében ültem Szentágothai János professzorral és Lőrincze Lajos tanár úrral. Vidáman csevegtünk – a professzor tüneményes társalgó –, teáztunk, és anyu finom püspökkenyerét eszegettük, amikor a határra értünk. Egy tiszteletteljes szalutálás és „további jó utat kívánunk!” után már hazai földön robogott a vonatunk. Ennyi. Jöhet?

– Jöhet.

*

– Felvétel egyes, kettes, hármas. Ez a beszélgetés 1983 nyarán, Bécsben készül, a jövőnek. Michnay Gyula az egyetlen a szökött recski rabok közül, akinek harminckét esztendeje, 1951. májusában – miközben harmincötezer ávós és katona üldözte, – sikerült átszöknie a vasfüggöny túl oldalára, ahol hírt adott a világnak a titkos recski haláltáborról. A tegnap esti, telt ház előtt zajlott előadásában megdöbbentett az a kijelentése, hogy Ön boldog embernek tartja magát.

– Igen, én magamat azon kevesek közé tartozónak vallom, aki a világgal, annak menetével igen nagymértékben meg van elégedve. Engem a sors a sok kellemetlenségért és rosszért, amit elkövetett ellenem, a gyermekeimben mindenért, de mindenért kárpótolt. Sokszor megkérdezik tőlem, hogy én hogyan viszonyulok ahhoz, ami magyar: az én lányaim, mind a hárman tudnak magyarul.

– A recski táborban sem hiányzott a humor, bármilyen abszurdnak is tűnik ez számunkra, kívülállók számára. Tegnapi előadásában említette, hogy a Recsk szót egy rövidítésnek tekintették.

– Igen, ez így volt, és ez igaz is volt. Valóban: Rettentő Csávába Kerültünk.

– A tegnap esti előadása után sokan tettek fel Önnek kérdéseket. Engem az a hölgy hatott meg a legjobban, aki könnyeivel küzdve mondta el: amikor Ön 1951–ben a Szabad Európa Rádióban beolvasta, több mint hatszáz rabtársa nevét, amit fejben vitt át a vasfüggönyön, ő ebből tudta meg, hogy még él az édesapja, és hogy Recsken van. És hogy neki most minden vágya az, hogy megszoríthassa az Ön kezét.

– A nyugati rádiók nem egyszerre, hanem folyamatosan hozták le a neveket, ötvenet, százat naponta, mintegy tíz napon keresztül. Én is sok emberrel beszéltem, és sok levelet kaptam ezután. Így tudtam meg Magyarországon élő barátaimtól, rokonaimtól, hogy amikor ezek az adások mentek, akkor Budapesten és az egész országban kiürültek az utcák.

– Ön elmondta tegnap este azt is, hogy miért kellett létrehozni ezeket a rettenetes táborokat: azért, mert ki kellett iktatni mindenkit, aki potenciális ellensége lehetett ennek a rendszernek. Így például a szociáldemokratákat, vagy azokat a németellenes fiatalokat, akik ezután értelemszerűen a kommunista diktatúrát is elutasították, hiszen minden elnyomó rendszer ellen voltak; azután azokat a parasztokat, akik képtelenek voltak beletörődni abba, hogy mindenüket elvették; meg persze az ellenzéki értelmiségieket. Voltak olyanok is, akik megjárták Dachaut is, és azt mondták, hogy Recsk semmiben sem volt elviselhetőbb annál. Az ország 80 %–a mondott nemet arra a pártra, amely végül is hatalomra került a kékcédulás választásokkal. De egy dologról nem esett szó tegnap este: arról, hogy hogyan került Ön Recskre? Ezeknek az osztályoknak, vagy rétegeknek melyik táborába tartozott?

– Ha az én internálásomat elemezzük, azt kell mondanom, hogy én egyik csoporthoz sem tartozom. Én egy véletlen következtében, amit hosszú lenne elmesélni, egy úgynevezett államtitok birtokába kerültem.

– Azért, ha röviden is, tessék ezt elmondani.

– Én a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál voltam tolmács, még a koalíciós időkben. A Bethlen téren laktam, és egy barátom felhozott hozzám egy este egy embert, akit bemutatott: dr. Lukács Imre építészmérnököt. Elmondta, hogy a barátja Budán lakik, de reggel hétkor indul a vonata a Keletiből, s mivel az én lakásom a Keleti közvetlen közelében van, hadd hagyja ott a csomagját. Meg is mutatták: női fehérnemű volt benne. Reggel a Lukács nem jött érte, én átmentem nyiratkozni, és mondtam a házmesternek, a Kerper bácsinak, hogyha keresnének, akkor a borbélynál vagyok. Éppen kész lettem, mikor jött hozzám a Kerper bácsi: Gyula úr, magát az Ávóról keresik. – Engem? Az Ávóról? Hát hol vannak? – Ott. – Odamentem: Jó napot kívánok! Mit óhajtanak? – Ismer Ön egy Lukács Imrét? – Ismerni csak annyira ismerem, hogy tegnap a barátom felhozta a csomagját, és bemutatta. – Hol a csomag? – Itt van. – Legyen szíves, jöjjön be velünk az Államvédelmi Hatósághoz. – Bementem. Hosszú évek múltán tudtam csak meg, hogy ki is ez a dr. Lukács: valami háborús bűnténnyel vádolták. Az Andrássy út 60–ban egy újjal sem nyúltak hozzám, hanem átadtak a Vilma királynő út 33–ba, a ruszkiknak. Ott is kezdték, hogy honnan ismerem a dr. Lukácsot. Mondtam megint, nem ismerem, egyszer láttam. A barátom, aki nagyváradi lakos volt, miután felhozta hozzám dr. Lukácsot, elutazott Nagyváradra. De a ruszkik visszahozták. Akkor ő elmondta nekik, hogy Michnay nem ismeri Lukácsot, ő ismerte, mert együtt jártak iskolába, de azóta most látta először, mikor találkoztak az utcán. Erre fel őt elengedték, és rögtön utána engem is azzal, hogy „igazat mondtál, mész haza”. Én azt mondtam nekik: Tovaris Major – ugyanis tudok oroszul –, én három hónapja el vagyok tűnve, nekem ott a lakásom, hát szeretnék oda visszamenni. – Mi ezzel nem foglalkozunk, – felelte – majd az Ávón ezt elintézik. Engem egy főhadnagy nemcsak hogy egy nyitott Opel Cabriolében vitt vissza az Ávóra, hanem a Vilma királyné úton, egy étteremben még meg is vacsoráztunk. Ezután kezdődött el az én igazi kálváriám. Akkoriban köztudomású volt, hogy Nagy Ferenc kint marad Svájcban. A személyi titkárát dr. Kapocs Ferencet viszont itthon hagyta. És én a ruszkiknál egy cellába kerültem vele. Dr. Kapocs nekem elmondta, hogy ő udvarolt Nagy Ferenc Júlia nevű lányának, amit Nagy Ferenc állítólag nem nézett jó szemmel, s ezért hagyta őt itthon.

– A fiatalok kedvéért mondjuk el, hogy Nagy Ferenc 1947 tavaszáig miniszterelnök volt.

– Igen. S miután kinn maradt Svájcban, ezért a személyi titkára egyenesen az oroszokhoz került, akik kihallgatták. Mindig éjjel hallgatták ki, és ő – vesztemre – előtte megbeszélte velem ezeket a dolgokat. Abban az időben Tildy Zoltán még köztársasági elnök volt, a Riesz meg igazságügyi miniszter, és Kapocsot kikérdezték, hogy kik járnak hozzájuk külföldi hírszerzők. Ő elmondta, hogy egy Mr.Rumsay nevű az angolok részéről és egy Mr.Baranyai nevezetű az amerikaiak részéről.

– Tehát az Ávón úgy gondolták, hogy Ön államtitkok birtokába jutott, amelyeket esetleg elmondhatott volna az illetékeseknek, ha nem fogják el?

– Úgy van. Ha engem nem internálnak. Azt mondták: „Nevezett szabadon hagyása államvédelmi szempontból aggályos.”

– Idevezetett az ártatlannak tűnő bőrönd a női fehérneművel, amit a gazdája – ki tudja miért –, ott felejtett.

– Igen. Ez elindított egy folyamatot, és feltételezték rólam, hogy ha engem kiengednek, akkor én szaladok a Tildyhez, a Rieszhez vagy a Csokonaihoz, hogy „pakolj Pista, meszelés lesz!”

– Recsk tulajdonképpen úgy jött létre, hogy 1950 májusában először bevittek 150 szociáldemokratát. Ők kezdték el építeni a tábort. Azután bevittek újabb 500 embert, végül is ’51 januárjában már 1250 volt az összlétszám. Ezt az 1250 internáltat 300 ávós őrizte. Hogyan fogant meg Önökben – hiszen ez egy csoport volt, nyolcan tervezték meg a szökést, de egyedül Önnek sikerült átjutnia a vasfüggönyön –, hogyan jutott egyáltalán eszükbe ez az elképzelhetetlen dolog, hogy egy ilyen táborból meg lehet szökni?

– Egy nap oda jött hozzám Lőcsei Géza, aki ma Amerikában orvos, s azt mondta nekem, miközben hemzsegtek körülöttünk a besúgók, hogy: „Te, én máma megszökhettem volna.” Azt feleltem: „Te őrült krokodil, hogyhogy te még itt vagy?” – Szabadjon megjegyeznem, hogy miért. Én eredetileg Kistarcsán ültem, ahonnan egyedül próbáltam megszökni, de rám lőttek. A golyó a bal könyökömön ment be, s alul jött ki. Ezután vittek Recskre.

– Visszatérve Lőcsei Gézára, övé volt tehát az ötlet. De mi volt a terv?

– A terv azt volt, hogy mindenütt van egy pici kis hiba. Lehordták a humuszt a sziklákról, robbantani kellett, és a robbanóanyagnak kellett egy raktár. Ezt úgynevezett biztonsági okokból a táboron kívülre helyezték, azért, hogyha a rabok netán fellázadnának, nehogy robbanóanyaghoz jussanak. Ezt a raktárt hét kőműves építette. Elkövette valaki azt a hibát, hogy a kijáratot két őrtorony közé tette, nem pedig alája. Tehát: Stern Palinak jött az ötlete, aki megjárta Dachaut, és aki rafinált, nagyszerű és csodálatos ember. Azt mondta: öltözzünk be. Ez volt a terv szikrája, a lehetősége, – bár fantasztikus volt, de talán mégis kivitelezhető. Ugyanis mi is levetett ávós ruhákban jártunk, csak ki kellett kefélni belőle a tábornoki csíkot.

– De honnan lehetett akár ócska ruhákat is szerezni? Hiszen olyan nyomorúság volt, hogy a disznók vályúiból ettek a rabok!

– Igen. Az utolsó megmentett kis civil holmijainkat is elvették, és ezeket egy üres épülő barakkba hordták be. Farkas Olivér, Kukucs Lajos, Cserján Attila és én kályhát építettünk a mellette lévő barakkban. Ezt az alkalmat használtuk ki: én kiállítottam őket a sarokra, hogy figyeljenek, felmásztam a padlásra, és egy dróttal visszahorgásztam egy csomó elrablott holmit.

– Ez fantasztikus! Na de honnan lett fegyver?

– Hát az, hogy egy fegyver vasból van–e, vagy fából, tulajdonképpen teljesen mindegy. Volt egy fűrészgép, ahol az egyik barátunk, Kihut Jóska dolgozott, akit szintén bevettünk a csapatba. Lőcsei Géza, aki katonai iskolát végzett, lerajzolta, Kihut odavitte, és a kisgazdapárti Pártay Tivadar kivágta fából a fegyvert, részletekben, amit aztán mi összeraktunk.

– Elmondta már, hogy tele voltak besúgókkal, bármikor lebukhattak volna. Úgy voltak vele, hogy mindegy, meg kell próbálni, bármi is történik?

– Hát azért nem egészen. Ezt az összeesküvést nagyobb dolog volt titokban tartani, mint azután kivitelezni. Abszolút megbízható tagokat vettünk be, mégpedig olyanokat, akikre adott esetben szükség van.

– Értem. Nos tehát: vannak használt ávós meg civil ruhák, van fából álfegyver. Hogyan tovább?

– Kellett egy első célállomás. Ezért vettük be Stern Mendelt, az ortodox zsidót, aki ma Bécsben él. Tudtam, hogy neki Csehszlovákiában, Füleken az ortodox rabbi a rokona. Az, hogy egy ortodox rabbi egy ortodox zsidót eláruljon, kizárt dolog. Tehát ezért erőltetett menetben Fülek volt a cél, ami Recsktől 35 kilométer. És abban bíztunk, hogy ott majd kapunk segítséget, először is ennivalót, azután teherautóban is reménykedtünk. És ha találkoztunk volna két igazoltató rendőrrel? Nyolc ember nagy erő.

– Sajnos, önön kívül mindenkit elfogtak, csak önnek sikerült átjutnia, és nem a csehszlovák, hanem az osztrák határon, valóban isteni csodával határos módon. De ha sikerült volna az eredeti terv, ezt a határt kevésbé őrizték, mint „testvéri szocialista” országét? Ott nem voltak szögesdrótok?

– De voltak. De ez nem lett volna probléma. Én is katonaiskolába jártam, akárcsak Lőcsei Géza.

– Milyen jelentősége volt annak, hogy az őrtornyok alatt nem volt kijárat, hanem csak a két őrtorony között?

– Az, hogy messzebbről láttak csak minket. Mikor mentünk kifelé, Lőcsei Géza volt az álávós. Az egyik őr másfelé nézett, a másik pedig felénk. Ekkor Lőcsei kezébe vett egy cigarettát, egy mélyet szippantott, s ezzel eltakarta az arca felét. Mikor már nem tudott többet szippantani, jó messzire eldobta a cigaretta csikket. S mivel a mozgás figyelemfelhívó, az őr követte a szemével az eldobott csikket, s ez alatt Lőcsei és mi háttal kerültünk neki. Feltételeztük, hogy az őr a toronyban nem tudja, hogy a valódi kőművesek vasárnap nem mennek ki. Abban bíztunk, hogy annak az esze hetedhét országon túl jár, és nem gondol arra, hogy: jé, ma vasárnap van.

– Azért ez is óriási kockázat volt.

– Hát igen. Valamit valamiért. Nem volt óránk, de Kihut figyelte, mikor történik az őrségváltás: reggel 9–kor. Ekkor Kihut elhúzott mellettünk, és azt mondta: Az őrség összeállt. Ekkor kellett gyülekeznünk a latrinában. Ahogy elindultam a bánya felé, útközben találkoztam Fodor Boldizsárral, egy aranyos, kedves barátommal, akivel ma is összejárunk. Azt mondja: – Hová mész, Jules? Mondom neki: Megyek haza! Szervusz! – Szerencsés utat! – válaszolta viccesen, teljesen gyanútlanul. Odaértem a latrinához, Mózes Miska ott ült, mellette az Okolicsányi Pali bácsi. Megszólalt egy kakukk. Azt mondja a Pali bácsi: No, vajon kikakukkolja–e, hogy meddig maradunk? Kilencet kukkantott, mire Pali bácsi: Hú, ez sok. Kilenc hónap, hú ez is sok. - Erre megszólalok: Kilenc perc, Pali bácsi! – Az rám néz, azt mondja: Te barom! – Nem tellett bele kilenc percbe, és kívül voltunk a kerítésen.

– A kommunistáknak iszonyatosan fontos volt, hogy ez ne derüljön ki, mert a tábor létezéséről kizárólag a beavatottak tudtak. Ezért harmincötezer! ávóst és katonát mozgósítottak a körözésükre. Amikor én ezt először meghallottam, megmondom őszintén, azt hittem, hogy eltévesztette a számot. Tudták–e, gyanították–e Önök ezt az iszonyatos túlerőt menekülés közben?

– Tudni nem tudhattuk, de érzékeltük. Épp ezért öten megzavarodtak, és délnek futottak. Hárman maradtunk. Ezzel felborult a füleki terv. Mi lett vóna, ha vóna nem lett vóna, ezzel én nem foglalkozok, mert a mi falunkban, Malomsokon azt szokták mondani: Ha tudni akarod, hogy mi lett vóna, ha vóna nem lett vóna, menj el a vóna fához, ott ül egy kánya, bújj a hátújába! Tehát én ezzel nem foglalkozok.

– Igaza van. Elég szövevényes a valóság is. Tehát ott tartottunk: öten délnek futottak, maradtak hárman.

– Igen. Mi északnak mentünk, olyan tempót diktáltunk, hogy átléptük azt a vonalat, amit az ellenség lehetetlennek gondolt. Tehát mi már ott jártunk, ahol nem kerestek. Az első körből így kicsúsztunk, de pontosan érzékeltük, hogy nagyon nagy baj van. Szegény nagynéném, Gizi néni azt szokta mondani: Gyuszi, tebenned egy állat lakozik. És igaza volt, ugyanis én, mint egy macska, megérzem a veszélyt. Én mindig beleéltem magam az üldözők lelki világába. És mindig azt csináltam, amit nem vártak. Ők kerestek az erdőben, mi pedig feküdtünk, mint a békák, elnyúlva a réten. Mentünk északnak, estefelé mindig megmutattuk magunkat, és kérdezősködtünk, merre van a szlovák határ, aztán gyorsan visszafelé mentünk egy kilométert, és elindultunk nyugat felé.

– Tehát: nyomelterelés.

– Úgy van. Később találkoztam egy fiatalemberrel, aki elmesélte, hogy ő akkor volt kiskatona, amikor mi megszöktünk. Három napig hasaltak az erdőben, miközben mi a réten feküdtünk a fűben. Nekik azt mondták, hogy mi szökött fegyencek vagyunk, és nagy jutalmat meg szabadságot helyeztek kilátásba azoknak, akik elfognak minket. Mózes Miska sajnos belázasodott, és levált rólunk. Nem mi hagytuk ott, ő mondta, hogy nem jön tovább, mert nem tud tovább jönni, de mi csak meneküljünk. Lőcseivel elértük a Dunát, s akkor azt mondtam neki: Te, menjünk be Újpestre, nekem ott biztos helyem van. – De ő azt felelte: Én olyan peches vagyok, hogy én nem fordulok vissza, inkább átúszom a Dunát. – Megöleltük egymást, és azzal búcsúztunk, hogyha mindketten sikerrel járunk, másnap találkozunk az Óbudai temetőnél.

– És miért változott meg az eredeti terv?

– Hát azért, mert a Mendi délnek futott, és már másnap elkapták őket! Hát akkor nélküle miért mentünk volna Fülekre? Hová? Kihez? Útközben egy erdésznél segítséget kaptunk, adott is öt forintot nekem.

– Az akkor mennyit ért?

– Villamosjegyre elég volt. Bementem Pogány György barátomhoz, aki odalépett a szekrényhez, kinyitotta, és ruhát, pénzt, adott mindent. És itt jön a nagy kérdés. Azt mondtam: én az életemért futottam. De azok a szabad emberek, akik nekem segítettek, ők a hősök, nem én. Nekik jár a hála és köszönet. Mert ők háborúságot szenvedtek értem. Mert őket kivétel nélkül mind az ávó begyűjtötte, kivallatta, megkínozta. Mindenkiről nem tudok megemlékezni, olyan hosszú a sor. Pogány Györgynél, aki ma Sidneyben él, alakot váltottam: megnyírták a sörényemet, átöltöztem, nem is hasonlítottam arra a képre, amivel köröztek. Ettől kezdve már nem féltem. Elindultam a nyugati határ felé.

– A tegnap esti előadásán nem tudtam teljesen felfogni azt, hogy amikor végre átvergődött a határon, ahol, mint volt katona, kitapogatta a drótokat, és felszállt egy vonatra már a határon túl, biztonságban, akkor miért is jött vissza az a vonat Sopron felé?

– Azért, mert nemzetközi egyezmény alapján, amely ma is megvan, az a vonat így megspórol egy száz kilométeres utat. Én tehát felszálltam a szabad Ausztriában egy vonatra, és bementem a rab Magyarországra, határőr kísérettel, egy lélek se be, se ki. Sopronban aztán kettévált a vonat.

– Nem lehetett más úton menni?

– Nem, mert ez még orosz zóna volt.

– És ezen a vonaton sem keresték?

– Nem, mert ezt a szemtelenséget azért nem tételezték fel.

– Az ablakból nézte, ahogy Önt keresik?

– Nem kerestek, ezt álmukban sem gondolták, csak körülfogták a vonatot, szokás szerint. Aztán este hatkor a Medlinger Zud Banhofon, angol zónában kiszálltam. De még ezelőtt történt valami: Amikor megállt a vonatom Répcelakon, az én kocsim épp szemben volt az IBUSZ pavilonnal. S mivel volt még húsz forintom, leszálltam, hogy vegyek valami cukorkát. S mikor vissza akartam szállni, meghűlt bennem a vér, mert határvadászok szállták meg a vonatot. De abban a pillanatban jött az ellenvonat, és elhárult a veszély. Nem láttak meg. Megfordultam, és Répcelakon elmentem régi orvos barátomhoz, dr. Nemere Ferenchez. Náluk aludtam, aztán másnap az ő apósa, egy paraszt ember, a csomagokat, amiben ennivaló volt, betette egy zsákba, egy kapát a vállamra, ő ment elől, és toronyirányt elkísért egészen Röjtökmuzsajig. Én Sopronban jártam katonaiskolába, ez is sokat segített, de az is, hogy Recsken voltak bukott határvadászok, és én szép óvatosan mindent megtudakoltam tőlük. Mentem a kapával a vállamon, és eszembe jutott Tabi László Vödör című humoreszkje a szökött katonáról, aki Szibériából úgy jutott el Szolnokig, hogy egy vödröt vitt magával, és mindig azt mondta, hogy csak ide megy a kútra vízért. Mígnem Szolnokon kapott egy óriási pofont. – Ugye tudja, hogy miért kapta? – Tudom, instálom, lyukas a vödör feneke. – Szóval, végre elértem a határhoz a kapával, és tudtam, hogy botló drótos aknák vannak ott. Feltűrtem a karomon az inget, kerestem óvatosan a fémes érintést a bőrömön, mikor megtaláltam, átléptem. Három ilyen aknán mentem át.

– És ha nem lépi át, mi történik?

– Ha megbotlom benne, akkor felrobban. Perfekt beszéltem németül, hiszen, mint a nevem is mutatja, németajkú családból származom. Ezzel nem volt gond Ausztriában, de nem hitték el, hogy én vagyok én. Lehallgatták az adást, tudtak a szökésről, de nem tudhatták, hogy nem vagyok–e esetleg egy azsant provokatőr. Megérkezik egy pasas, akinek nem kell tolmács, aki tud angolul, tud németül, aki nem ellensége az oroszoknak, én belátom, hogy mindez együtt több mint gyanús. Az is egy véletlennek köszönhető, hogy végül bemondhattam a recskiek neveit a Szabad Európa Rádióban. Ugyanis összehozott a sors Salzburgban báró Weiss Edittel, aki támogatta a SZER–t. A bárónő hitetlenkedve kérdezte meg tőlem: Azt mondják, hogy maga recski. Ismer maga egy Györgyey Aladár nevezetű embert? – Rosszul tetszik mondani, – feleltem – Györgyey F. Aladár, és bemondtam az utca nevét, ahol déligyümölcs kereskedésük volt. – És ismer egy Létay Istvánt? – Igen, ismerem, egy magas, göndör hajú, feltűnően szeplős fiatalember. – S erre azt mondta: Ez a két barátom eltűnt, elvitték őket, most legalább tudom, hogy élnek és hogy Recsken vannak! Maga igazat mond, azonnal megyek Münchenbe, és ha nem hozzák le a maga listáját, megvonom tőlük a támogatást! –

– És Ön készült erre? Megtanulta a több mint hatszáz nevet?

– Nem, egyszerűen jó a memóriám.

– És tudta, hogy történelmi tettet hajt végre ezzel?

– Nem.

– Komolyan mondja?

– Komolyan mondom. Fogalmam sem volt róla. Én nem tudtam, hogy ezt nem tudta senki.

– De utólag tudja?

– Utólag tudom. És örülök annak, hogy ezt így hozta a sors. Hogy több mint hatszáz nevet hallva, anyák, feleségek, menyasszonyok, gyerekek tudták meg tőlem, hogy hol vannak, és hogy élnek még a fiúk, a férjek, a vőlegények és az apák. A recski tábor elrendelőinek a legnagyobb bűne az, hogy az emberekből kiölték a reményt. Mert egy elítéltnek, legyen az akár egy rablógyilkos, kiszabnak egy büntetést, és az számolja a napokat, vagy az éveket. Van egy amerikai mondás: a remény az emberiség szülőanyja. S bennünk ezt a szülőanyát, a reményt ölték meg.

*

– Köszönöm, Molli. Ha módomban állna, neki is megköszönném. És tőle nem kellett engedélyt kérnie, hogy lejátssza ezt a jövőnek készült felvételt?

– Nem. Én természetesen megkérdeztem tőle, de ő nevetve azt válaszolta: Kedvesem, rólam egy amerikai újság, a Hungarian Observer a következőket írta: „Michnay Gyula egyesíti magában a galamb szelídségét, a kígyó ravaszságát és a bivaly türelmét.” Én magamat nem féltem, de magát igen. Ezért azt tanácsolom: csak annak játssza le ezt a felvételt, akiben ugyanúgy megbízik, mint önmagában.

Mikó Eszter
Címkék:
MTI Hírfelhasználó