Ki az áldozat? - Birodalmi áldozatok - áldozatbirodalmak
"Ofiary imperiów - imperia jako ofiary", "Birodalmi áldozatok - áldozatbirodalmak." Talán így lehet magyarra fordítani a háromnapos konferencia fő témáját, amelyet 2009. február 19-e és 21-e között szerveztek a lengyel fővárosban.
2009. március 13. 12:46

Gecse Géza az ELTE tanáraként Borhi Lászlóval, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársával Varsóban járt, ahol egy nemzetközi történészkonferencián ketten képviselték Magyarországot.

Borhi László "Magyarország szerepe a szovjet birodalomban 1945 és 1956 között" címmel tartott előadást, míg Gecse az orosz birodalmi gondolat és az kormánypolitika összefüggéseiről beszélt az 1870-t követő két évtizedben a Balkánon. Szerinte azért érdekes az orosz külpolitika tanulmányozása ebben a korszakban, mert a közép-kelet-európai térséget az oroszok a 19. század első felében „fedezték” fel, „rájöttek” arra, hogy itt sok szláv nemzet él, amelyek rokonszenveztek velük. Ebből szinte következik, hogy mivel a magyarok nem szlávok, semmi jóra nem számíthattak, ráadásul a velük élő szláv nemzetek túlnyomórészt csak rosszat mondtak rólunk. Viszont ami ennél is érdekesebb, a lengyelek - szláv mivoltuk ellenére a 19. század második felére még nálunk is rosszabb osztályzatot kaptak az oroszoknál.

Az 1870-nel kezdődő évtized történetének tanulmányozása viszont azért különlegesen érdekes, mert a bolgároknál, akik nemcsak szláv, hanem az oroszokkal azonos vallású nemzet, különösen az 1877-78-as orosz török háborúnak köszönhetően erős rokonszenv alakult ki nemcsak az orosz nép, hanem az orosz cár iránt is. Az 1878-ban létrejött autonóm, majd független Bulgária szorosan együttműködött egészen 1886-ig az oroszokkal, ám ez alatt a 8 év alatt Szófia kapcsolata annyira megromlott Pétervárral, hogy a bolgár elit egyik világháborúban sem az oroszok mellett vett részt. Igaz, a balkáni tapasztalatok hatására nemcsak a bolgárok, hanem az oroszok is megváltoztak. Ezeknek az éveknek a tanulmányozása sok mindenre választ ad, amit korábban nem értettünk – állítja Gecse, akinek Bizánctól Bizáncig címmel másfél éve
jelent meg könyve az orosz birodalmi gondolatról.

A konferencia igen izgalmas problémákkal foglalkozott, hiszen fel lehet tenni a kérdést úgy, hogy ki vagy kik voltak az igazi áldozatai az elmúlt kétszáz esztendőnek, a kelet-európaiak inkább vagy pedig az oroszok, akiknek nemcsak a tágabb kelet-európai, hanem a szűkebb, szovjet birodalmuk is megsemmisült?

A Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete (Instytut Historii Polskiej Akademii Nauk) és a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej - IPN) szervezésében megtartott konferencián ennél provokatívabbnak tűnő kérdések is voltak. Akik az említett térségben a 18. századtól napjainkig formálisan uralkodó nemzetnek számítottak, az oroszok, tudtak-e vagy igazán jól tudtak-e élni a hatalmukkal? Milyen döntéseket hoztak? Kinek voltak jók ezek a döntések? Ennél több kérdést is felvetett köszöntő beszédében Andrzej Nowak, a rendezvény fő szervezője, a Krakkói Jagelló Egyetem tanára, aki a Lengyel Történettudományi Intézet munkatársa.

A fő kérdésre egyébként a válasz korszakonként is más és más. Geoffrey Hosking, a London University előadója bevezetőjében arról beszélt, hogy az 1970-es évek elejére az orosz népesség a birodalmon belül kisebbségbe került és ettől kezdve az oroszok aránya a Szovjetunión belül apadni kezdett. Szerinte a Szovjetunió megalakulásakor az immár Moszkva-központú államban sok nemzet olyan intézményeket kapott, amilyeneket az oroszoknak azért nem biztosítottak, mert nekik a „birodalomhordozó nép” szerepét szánták. Sajátos ellentmondás, ugyanakkor szükségszerű is volt, hogy a Szovjetunió megalakulása után a birodalom területén az orosz nacionalizmust elnyomták. Sztálin uralkodásának második szakaszában ugyan engedményeket tettek az oroszoknak, ám sok mindent továbbra sem biztosítottak a számukra. A különböző köztársaságoknak például volt saját kommunista pártjuk, míg az oroszok mindvégig csupán a Szovjetunió Kommunista Pártjának a tagjai lehettek. Ebből a megközelítésből maga a térség uralkodó népe: az orosz is áldozatnak tekinthető és ezért azon sem kell nagyon csodálkozni, hogy az orosz lett az egyike azon nemzeteknek, amelyek 1991 decemberében megásták a Szovjetunió sírját.

Hoskingon és az amerikaiakon kívül viszonylag sokan jöttek a konferenciára Oroszország távolabbi területeiről is. Anatolij Remnyov például az Urálon túlról érkezett. A Dosztojevszkij nevét viselő Omszki Állami Egyetem tanára az orosz népesség szibériai terjeszkedésének sajátosságairól beszélt. Remnyov ezt a foglalást a cári hatalommal való kezdetben igen furcsa viszonyt az orosz államhatalom kiterjesztésének állomásait a szibériai orosz helységnevek megjelenésével, átkeresztelésével szemléltette.

Volt, aki egészen friss folyamatokat elemzett. A Birmingham University amerikai vendégtanára, Mark Bassin az 1991 után létrejött Oroszország "neo-eurázsiai" iskolájának három gondolkodóját hasonlította össze: Alekszandr Dugint, Igor Siskint és Vagyim Kozsinovot. Kérdése a következő: van-e Oroszország számára tér Eurázsiában?

Andrjzej Nowak, a norvég politológus Johan Galtung meghatározásából kiindulva azt vizsgálta, hogy a központ, a birodalmi nép, az oroszok és a perifériák nemzetei - többek között a lengyelek - közötti viszony mennyire alakult harmonikusan, mikor volt egyensúlyban és mikor került éles konfliktusba. Az értelmiség szerepének és helyzetének tanulmányozása azért is érdekes, mert a 18. századtól kezdődően a különböző korszakokban más és más volt a kép – állitotta Nowak. A napóleoni háborúk idején élt Csicsagov orosz admirálisnak tulajdonítják azt a megállapítást, hogy míg Nagy Katalin hódításai a 18. században az Orosz Birodalom erejét növelték, az utána következő uralkodóknál, különösen a 19. században az orosz expanzió inkább csökkentette, semmint növelte a birodalom erejét.

Idő és a tér összefüggéseiről a moszkvai RGGU tanára, Leonyid Gorizontov beszélt - eleinte lengyelül, majd előadását oroszul folytatta és így is fejezte be. Gorizontov idézte a hivatalos népiség egyik fő képviselőjét, Grecset, aki a krími háború idején úgy látta, hogy Lengyelország bekebelezése túlságosan megfeküdte Oroszország gyomrát. „Négy millió hazaárulóval növeltük birodalmunk területét, ahelyett, hogy békén hagytuk volna őket.” Gorizontov a határproblematikát sem kerülte meg.

Hol ütközött az Orosz Birodalom olyan akadályokba, amelyek képesek voltak megállítani? Idézett II. Miklósnak és a Kaszpi-terület főparancsnokának, Kuropatkinnak a beszélgetéséből, amelyben a későbbi hadügyminiszter az orosz cárt az afganisztáni hódítás hiábavalóságáról igyekezett meggyőzni, amikor azt mondta a cárnak, hogy "megállni sokkal nehezebb, mint előretörni". Ugyanis igen sokba kerül megtartani az említett területet és az oroszok valószínűleg a britekhez hasonlóan járnak, akiknek végül fel kellett adniuk hóditásaikat.

A lengyel Wlodzimierz Marciniak, a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének kutatója egy évszázaddal később dolgozta fel ugyanezt, vagyis a tér szerepét az orosz társadalmi vitákban.

A Litván Történettudományi Intézet képviseletében Darius Staliunas az Orosz Birodalom nyugati tartományaiban, vagyis az ún. Észak-nyugati Határvidéken, a mai Belarusz és a Baltikum területén folyó vallási hittérítéssel egybekötött orosz politikát hasonlította össze a lengyel területeken folyó oroszosítással. A 19. század végére a baltiak ellen folyó orosz politika "felpuhult" és ennek különleges okai voltak – hangsúlyozta.

A Tokiói Egyetemen végzett Hiroaki Kuromiya, aki most az Egyesült Államokban a Bloomington-i Indiana University vendégtanára "Sztálin, a lengyelek és ukránok" című előadásában a két világháború közötti szovjet politikát áttekintve arra a következtetésre jutott, hogy Sztálin tudatosan kihasználta a különböző népek egymással szembeni előítéleteit, ám döntései meghozatalában saját érzelmeitől
függetlenül, e népek súlyát mérlegelve döntött, ezért nemcsak az említett nemzeteket lehet a szovjet diktátor áldozatának tekinteni, hanem valamennyi népet, amely a Szovjetunióban élt.

A Sztavropoli Egyetem fiatal kutatója, Igor Krjucskov "Két birodalom áldozatai" címmel az I. világháború alatt az orosz fronton hadifogságba esett lengyelek sorsáról folytatott kutatásairól számolt be. Nemcsak 1917-ben, hanem már 1916-ban, vagyis még II. Miklós uralkodásának idején könnyítettek nemcsak a lengyelek, hanem a németek és a magyarok sorsán, akik "valódi ellenségnek" számítottak, nem úgy mint a csehek, szlovákok, ruszinok vagy szerbek. A hadifoglyok egyébként annyira sikeresen beilleszkedtek az észak-kaukázusi orosz életbe, hogy a helyi orosz férfiak felháborodva kérvényezték a pétervári hatóságnál - ivartalanításukat – állította előadásában Krjucskov.

Kijevből Andrij Portnov 18. - 19. századi témában adott elő, azonban mivel a Modern Ukrajna (Ukraina Moderna) folyóirat főszerkesztője, a folyóirat ismertetésére szervezett külön esten ő volt a „kiemelt vendég”.

Janusz Bugajski, a washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (Center for Strategic and International Studies - CSIS) kutatójaként Oroszország illetve Putyin pragmatikus birodalmi politikájának újraalakításáról azért tartott angol nyelvű előadást. Az Egyesült Államokban született Bugajski ugyanis angolul könnyebben tudta mondanivalóját összefoglalni, mintha ugyanezt lengyelül tette volna.

E cikk képekkel és mozgóképekkel bővített, interjú formájában elkészült változatát a következő helyen találja meg:
http://www.gecse.com/090305_Vars.htm

gondola
Címkék:
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó