A hálózat örök?
2010. február 23. 11:57

Először az illegális Beszélő 11. számában írtam még a nyolcvanas években „A Dialógus Pécsett” címmel a független békemozgalom friss tanulságairól. Ez az 1982-83-as történet máig lezáratlan, bár azóta újságcikkek, tanulmányok tárgyalták és tárgyalják az egykori résztvevők elő- és utóéletét. A témát érintő – szükségszerűen aktualizáló – cikkek, propagandisztikus könyvek, filmek közül kiemelkedik Ungváry Krisztián történész tanulmánya, mert ebben objektíven elemzi a hatalom és a pécsi Dialógus békemozgalom viharos viszonyát a fennmaradt állambiztonsági/rendőrségi iratok alapján. (Ezt az írást rövidítve az ÉS közölte 2007. május 18-án „Egy eljárás genezise…” címen.)

Ungváry ellen, azóta is sorozatosan pereskedik Kiss László mai alkotmánybíró, mintha a történelemről bírósági perek dönthetnének… Én jogi vagy morális nézőpontból nem ítélkezem, mivel nem vagyok „ítélőszék”, sőt még a rendőrségi aktákat sem tartom mindenben perdöntőnek! Legfontosabbnak egykori békemozgalom társadalmi, politikai jelentőségének értékelését, akkori és mai hatásának tisztázását vélem. Emellett adódik egy kézenfekvő következtetés: a független békemozgalom egykori megsemmisítői most is szervezetten, hatalmi pozícióból támadnak – mi pedig magánemberként úgy-ahogy védekezhetünk. Az alaphelyzet nem változott…

Alapállásom is 25-30 éve változatlan: a Dialógus független társadalmi csoportként szerveződött, és önálló álláspontot képviselt a béke, a nukleáris leszerelés, a katonai tömbök (NATO, Varsói Szerződés) felszámolásának létfontosságú ügyében. Egyaránt elutasította a szovjet és az amerikai taktikai atomrakéták európai telepítését, így egyszerre volt magyar, illetve nemzetközi mozgalom. Létezése egyik szuperhatalomnak sem tetszett, hiszen a társadalmi tiltakozás mindegyikük fenyegetése ellen irányult. Jelentősége ezért volt világpolitikai – szerintem ez ma is belátható, Nyugat-Európában évekig tömegek tüntettek az USA rakétái ellen – mi Kelet-Európában legfeljebb a szovjet atomfegyverek itteni jelenlétét firtathattuk, ha volt hozzá merszünk. Magyarországon a szovjetek állomásoztattak taktikai atomrakétákat – „béketáborunk” s béketanácsunk álságos békepropagandáját ezért is kérdőjelezték meg. 1882 őszén Pécsett is (akárcsak Budapesten, Szegeden, Szombathelyen) az egyetemek, főiskolák legbátrabb, legtájékozottabb diákcsoportjai. Mi független békemozgalmat akartunk, ezért alapította sok száz diák Dialógust. Az alapítók szervezetten nem kötődtek akkori ellenzéki politikai csoportosulásokhoz, vagyis a Kádár-rendszer létét egy alapelemében önállóan vonták kétségbe. Okkal hiszem, hogy Moszkva is határozottan követelte Kádártól és Aczél Györgytől egyetemi békemozgalmunk szétverését, mert mi a szovjet rakéták itthoni veszélyére hivatkozva tiltakozhattunk.

A politikai rendőrség („állambiztonság”) kezdettől ellenségesen kezelte spontán békemozgalmunkat: a legfrekventáltabban egyben a leggondosabban ellenőrzött egyetemi terepen jelent meg egy potenciális tömegszerveződés. Az MSZMP Politikai Bizottsága végül 1983 tavaszán határozott a békecsoportok felszámolásáról, ám a nyílt, brutális rendőrségi fellépést az ország nyugati kapcsolatainak, érdekeinek súlyos sérelmére ekkor már mégsem kockáztathatta. Mindezzel mi is számoltunk Pécsett, ehhez igazítottuk mozgalmunk működését. Talán így magyarázható a pécsi Dialógus tartósabb léte, szívósabb küzdelme és az egész sajátos története.

A pécsi mozgalmat kezdettől végig felkészült diákok szervezték, irányították. Hosszu Margit, Benkő Zsuzsanna, Horváth Ágnes, Újság Zsuzsanna a Pécsi Tudományegyetem (akkor JPTE) tanárképző karán, Légrádi Tibor a közgazdászoknál, a jogi karon Heindl Péter, a műszaki főiskolán (ahol én is dolgoztam) Hajdu Attila dolgozott legtudatosabban, legönállóbban. Személyes motivációink kezdetben különbözőek voltak: a lányok a békemozgalomra, mások a magyar reformokra összpontosítottak. Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy a céljaink közösek, és a hatalommal szemben csakis együtt védekezhetünk. Szellemi fölényünk, taktikai készségünk mindig kitűnt a KISZ-káderek elleni vitákban. Többnyire a legjobb szakok legjobb képességű hallgatói voltak a dialógusosok, nehéz volt ezért őket tanulmányi ürügyekkel kikezdeni, kikészíteni.

Így adott volt a legelső feladat: biztosítani kellett a békemozgalom minimális önvédelmét, hogy a szervezők ne engedjenek maguk közé provokátorokat, mert akkor a politikai rendőrség szétveri, felbomlasztja a szerveződést. Ilyen tanácsot kaptam Donáth Ferenc egykori ’56-os vezetőtől, de magam is kellő keserves tapasztalattal rendelkeztem (Lásd, „Soha, sehol, senkinek…” - Népszabadság, 1996. XI. 4.) hasonló ügyekben. Pécsett – ellentétben más városokkal – nem is sikerültek a rendőrség kezdeti provokációi, mert a diákvezetők tudatosan védekeztek, minden helyzetben őrizték szellemi fölényüket. A tudatos önvédelmi taktika érvényesítésében Mellár Tamás közgazdász tanársegéddel és Csordás Gábor költő-szerkesztővel együtt igyekeztem segíteni a nálunk évtizeddel fiatalabb, s főleg tapasztalatlanabb diákszervezőknek. Szerénytelenül állíthatom, nem dolgoztunk rosszul, s hihetetlen háttértámogatást kaptunk a pécsi értelmiségi közvéleménytől.

A független békemozgalom azért növekedhetett gyorsan, mert kezdetben csupán néhány KISZ-titkár próbálta nyíltan akadályozni. Ők tépték le a faliújságról (önszorgalomból, vagy pártutasítására) a békeplakátokat, akadályozták a rendezvényeket, némelyikük informálta a rendőrséget is, tájékoztatta stb.… Ártani éppen ártottak Molnár László egyetemi KISZ-titkár, Petrétei József, Gelencsér Imre, Kovács Lajos jogász mozgalmárok ellenséges akciói, ám a Dialógus mozgalmat nem tudták elszigetelni vagy megállítani.

Többet vállalt magára a tanárképző kar KISZ-titkára, Gyurcsány Ferenc. Akkor én úgy láttam, hogy minden nyílt és alattomos eszközt, módszert gátlástalanul bevetett. Leszedte a békeplakátokat, gátolta vagy bomlasztotta a rendezvényeket, ellenakciókat szervezett. Gyurcsány folyamatosan zaklatta, provokálta Hosszu Margitékat a magánéletükben, esténként a kollégiumi szobájukban – vagyis mindenáron gyűjtötte az információt a Dialógus terveiről. Többször figyelmeztettem a gyakran panaszkodó Margitot, hogy ez az igazi provokáció, mert Gyurcsány szájával maga a hatalom, Gáspár János egyetemi párttitkár szól; Gyurcsány fülével Waltz János dékáni hivatalvezető (Ungváry adatai szerint valami AC-39-es szigorúan titkos állományú tiszt) hallgatódzik. Utólag sem tudok másra gondolni, annyira nyilvánvaló szoros személyi kapcsolat alakult ki a három ember között a „híres” Technika (diáknyelven: „körömreszelés-muskátliherélés”) tanszéken… Gyurcsány akaratlanul „segített” a Dialógusnak, olyan ellenszenvet váltott ki nyilvános fellépésével...

Komolyabb problémát jelentett a mozgalom legalizálása, tartós meggyökereztetése az egyetemen és a város életében. Itt már fajsúlyosabb ellenfelekkel, a megyei és az egyetemi pártbizottsággal, néhány állami vezetővel ütköztünk össze. Mivel az egyetemi oktatók zöme jóindulatú érdeklődéssel, ritkábban aktív szimpátiával fogadta diákjai békekezdeményezését, sikeres volt a helytállás. Az oktatók passzivitására, magyarán a Dialógus elleni tanári fellépés hiányára, a hivatalos dokumentumok is utalnak… Lényegesnek tartottuk minden dialógusos részvételét a közgazdasági kar szakkollégiumának rendezvényein, mert így a békemozgalom ügyét a korabeli legális szakmai reformvitákkal közvetlenül is összeköthettük. Veress József közgazdász dékán-helyettes számos kollegájával együtt tudomásul vette és hallgatólagosan támogatta nyilvánvaló törekvéseinket, Mellár Tamás és Légrádi Tibor pedig szervezték a résztvevőket, így a Dialógus komoly legális fórumot kapott, s bármilyen politikai problémát nyilvánosan megvitathattunk.

A szakkollégiumi eszmecserében a velünk szembenálló párt- és KISZ-vezetők soha nem vettek részt – ott már aligha lettek volna vitaképesek. Emlékszem, az itteni a Bibó-szeminárium egyik előadása végén legalább száz Dialógus-jelvényt osztottam szét a hallgatók között. Sikerült az áttörés, a kapcsolatteremtés. Ezen a fórumon komoly reformkoncepcióval és ellenzéki álláspontokkal (Liska Tibortól Lengyel Lászlóig, Antal Lászlótól Szabó Miklósig) ismerkedhettek az érdeklődők. Csordás Gábor szerkesztő révén találkozhattunk a Jelenkor irodalmi folyóirat szerzőivel, s 1982 őszétől többször a fiatal írók József Attila Körének több vezetőjével, például Csengey Dénessel, Szilágyi Ákossal, Szilágyi Sándorral. Külön meghívtuk Kulin Ferencet és a Mozgó Világ szerkesztőit Pécsre. Néhány hónapon belül színvonalas szellemi kör szerveződött a szakkollégiumban, s ez a háló a Dialógust is védte. A Dunántúli Napló újságírói rendszeresen érdeklődtek a mozgalomról, sőt Báling József szerkesztő még eltiltásom után is próbálta közölni politikai cikkeimet a lapban. Andrásfalvi Bertalan néprajzossal is ekkor ismerkedhettünk meg alaposabban. Ő nem csak érdeklődésével, személyes kiállásával támogatott bennünket, de minden középiskolás korú ismerősét elküldte a rendezvényeinkre. Ez az önszerveződő-önépítő folyamat lényegében 1982-83-as tanév végéig tartott. Különböző formában, eltérő intenzitással egyetemisták százai – mellettük kevesebb középiskolás, városi érdeklődők – ismerték meg a békemozgalom céljait.

Közvetett hatása, kisugárzása ennél tágabb köröket érintett, hiszen hamar híre ment, szinte legendája támadt a független kezdeményezésnek. (Ne feledjük, hogy előtte évekig mondogatta a magyar tévé a nyugati tömeges béketüntetéseket, mert azok az USA és Reagen elnök rakétatelepítési programja elleni fellépések voltak. Bezzeg mirólunk mélyen hallgattak a korabeli nyilvánosságban; még a szamizdat irodalom is édeskeveset foglalkozott velünk, s a SZER sem tudott hova tenni bennünket …) A pécsi békemozgalmon belül nem voltak éles viták, inkább a mozgalom működésének feltételeit latolgatták, értelmes kompromisszumokat kerestek a hatalommal. Minden résztvevő az összeurópai leszerelési mozgalom részének tartotta a csoportot, erős pacifizmust viszont alig tapasztaltam. Én utólag is a pécsi szervezet legjellemzőbb vonásának a radikális reformok iránti nyitottságát, társadalmi és szellemi érzékenységét tartom. Nem véletlenül szemlélt bennünket sokáig tehetetlen dühvel a hatalom…

A pécsi felsőoktatás többi intézményében más és más módon kezelték a Dialógust. Azt biztosan állíthatom, hogy egészen ’83 áprilisáig az egyetem hivatalos állami-, párt- és KISZ-testületei sem léptek fel egységesen a békemozgalom résztvevői ellen. Elsősorban Gáspár János egyetemi pártitkár gyenge befolyásának, minimális tekintélyének tulajdonítom a hivatalos fellépések határozatlanságát. A politikai rendőrség pedig egyszerűen nem tudott beépülni a diákmozgalom vezérkarába. Az egyetem tanárképző karán Gáspár János, Gyurcsány Ferenc támadásait részben ellensúlyozta Bókay Antal dékán-helyettes óvatos ellenállása. A szervezők egy része irodalom szakos, Bókay hallgatója volt, egyben a KISZ-alapszervezetüket is ő „patronálta”. Szóba jöhetett volna még a történelem és a marxizmus tanszék, ám innen sem indult egységes, komoly támadás. Gyurcsány úr mindössze annyit ért el, hogy a rendezvényeket nem a tanárképző karon tartotta a Dialógus – viszont a mozgalom legtöbb aktivistája, vezetője tanárképzős volt. Tudtommal egyáltalán nem fertőzte meg a független békevágy az orvostudományi egyetem (POTE) hallgatóságát. Ismertem annyira az ottani pártvezetés által teremtett légkört, továbbá a hűbéri függésre emlékeztető emberi viszonyokat, hogy ezen ne csodálkozzak. Az történt, amit vártam: semmi…

A műszaki főiskolát is éberen figyelte a politikai rendőrség, mert ott is tartottunk rendezvényt és voltak szimpatizánsok szép számmal. A főiskola vezetése korántsem viselkedett ellenségesen, engem – mint kollegájukat – mindig megvédtek a rendőrség vagy a pártbizottság ellenében. Pauka Imre főigazgató, Nagy Zoltán a helyettese, Bachmann Zoltán építész, Kisbán Gábor vegyész, László Antal közgazdász igen korrekten viselkedett. Marján Gyula, a főiskola párttitkára egzisztenciáját kockáztatva informált az ellenem (is) folyó rendőri nyomozás állásáról. 1983-84-ben Varga Lajos kollegám, alapszervi párttitkárom (társaival együtt!) megtagadta, hogy akciót kezdeményezzen ellenem – ezért jelentett időleges védelmet a párttagságom. (Donáth Ferencnek ebben is igaza lett: „Nem szabad kilépned! Zárjanak ki, ha mernek!”) 1983 végén tiltottak el az oktatástól, mert addig hallgatóim többször aláírásgyűjtéssel álltak ki mellettem. Végül 1984-ben sem volt hajlandó a munkahelyem kirúgni, elbocsátani, hanem én léptem ki – korántsem szabad akaratunkból döntöttünk az elválásról…

Az egyetem jogi karán ment legnehezebben a Dialógus elfogadtatása. Ez egy sajátos világ volt, ahol 1956 után Bihari Ottó akadémikus szellemisége évtizedekig uralkodott! (Bihari működése és utóhatása érdemelne csak igazán külön tanulmányt!) A jogon két diák, Heindl Péter és Mörk László képviselte a békemozgalmat. Hamar kiderült, hogy szinte lehetetlen feladatra vállalkoztak, mert a párt, a KISZ és a politikai rendőrség egységes ellenállásába ütköztek! Heindl Péter akkori információi és mostani állásfoglalásai egyaránt azt erősítik meg, hogy a Dialógus elleni politikai hadjáratot a jogi karon Kiss László oktató, egyben az egyetemi pártbizottság titkárhelyettese irányította. Ő szedette le a kiszesekkel a békeplakátokat, ő nyilvánította szükségtelennek a Dialógus létezését, ő képviselte, támogatta Gáspár János kemény és vakbuzgó irányvonalát. Kiss Lászlót én akkoriban személyesen nem ismertem, viszont a helyzete, működése alapján Gáspárnál és Gyurcsánynál képzettebb, tanultabb embernek tartottam. Kiss László magatartását ezért nem értettem akkor sem, ahogy ma is érthetetlennek, elfogadhatatlannak vélem.

Kiss évek óta perli Ungváry Krisztián történészt, aki hitelesen feltárta a pécsi békemozgalom történetét és bizonyítékokkal is igazolta az ő szerepét. Ehhez képest most azt állítja Kiss jogászprofesszor a bíróságnak, hogy az egyetemi pártbizottság szerepe bagatellizálható, mintegy „Ők voltak a mókamesterek a Mókus-őrsben.” Ez a móka 1983 tavaszán odáig ment, hogy a jogi kar vezetése testületileg is fellépett a független békemozgalom ellen. A kari tanács tanult professzorait nem aggasztotta, mi lesz az ország sorsa, ha az idetelepített szovjet atomrakéták miatt minimum gazdasági, netán katonai válaszcsapásokkal kell szembenéznünk.

A politikai rendőrség korabeli konkrét működését eleve hiányosan ismerhettem, mi inkább ténykedésük kellemetlen hatásait próbáltuk kivédeni vagy elviselni. Dokumentumaikat utólag sem tanulmányoztam, mert történelmi forrásértéküket önmagukban kétségesnek vélem. Ungváry tanulmánya is azt bizonyítja, hogy az állambiztonság a Dialógus céljairól, résztvevőiről keveset tudott érdemben. Feltártak és összehordtak a szervezőkről tücsköt-bogarat, megpróbálták mindenkit lejáratni… Akkor én sem sejthettem, hogy még Lusztig Pétert és hírszerzőit is ellenünk vetették be a „békefronton”. Miben nyomozhatott ellenünk ez az ügyes belügyes? Talán rám akarta bizonyítani, hogy pilótajátékot gründolok a Dialógusnak – később történt ilyen, csak nem velem.

Most idézek egykori Beszélő cikkemből: „Elterjedt az a hamis hír, hogy a Dialógus május elsején külön gázálarcos békefelvonulást akar rendezni a városban. Ebből csak annyi volt igaz, hogy a békecsoport javasolta május elseje közös megünneplését a béke jegyében. Május 3.-án az egyik Dialógus-szervező tizenegy gázálarcot talált a házuk padlásán…” Heindl Péterről volt szó, de ezt akkor névvel még a szamizdatban sem volt ajánlatos megírni. Heindl ezzel megelőzte az állambiztonság provokációját, hiszen nyilván házkutatás keretében szerették volna nála bűnjelként lefoglalni. Eközben május elsején a dialógusosokat nem engedték felvonulni, viszont Gyurcsány büszkén cipelte a parádén a hivatalos béketanács táblát… Valahogy „véletlenül” már megint úgy jött össze…

Az állambiztonság relatív – kudarcait nyilván elősegítette, hogy pártengedély hiányában nyíltan nem nyomozhattak nyíltan ellenünk, nem hallgathattak ki a rendőrségen. Saját tapasztalataimat Ungváry tanulmánya is igazolja: a politikai rendőrség nem hivatásos állományával, nem is a bekényszerített „hálózati személyeivel” produkált eredményeket. Szinte kizárólag a szigorúan titkos állományú „SZT-tisztjeivel” vitte keresztül az akaratát, ellenőrizte az egyetemeket! Ők mindannyian magas állású civil értelmiségiek, vezetők voltak. Ők voltak a politikai rendőrség! Hozzájuk csatlakoztak némely esetben a „hivatalos kapcsolatuk”, minősített vezető káderek, a túlbuzgó funkcionáriusok. A pécsi SZT-tisztek személyét volt szerencsém (vagy szerencsétlenségem) sejteni, máskülönben hetek alatt szétverték volna a tapasztalatlan diákok független békemozgalmát. Ők is a 48-as téren kumulálódtak, csak a rendőrkapitánysággal átellenes sarkon, egy tekintélyesebb épületben.

Végül miért tudták felszámolni a pécsi Dialógust 1983-ban? A bukás nem vezethető le közvetlenül az MSZMP PB tavaszi határozatából. Kádárék döntésüket részben szovjet politikai nyomásra hozták meg. (A szovjet nyomásgyakorlás tényét később, 1988-ban előttem maga Aczél György sem tagadta.) Másfelől konkrét retorziókat, repressziókat nem követelt a politikai bizottság. Ennek megfelelően Lukács János, a megyei első titkár és a szintén KB-tag Deák László bányász sem bátorította a rendőrség, konkrétan Gyöngyösi főkapitány-helyettes keményebb vonalát a nyomozásban és az adminisztratív eljárást sem felülről indítványozták.

Legvakbuzgóbban a pécsi egyetem néhány párt és KISZ-vezetője teljesítette túl az állambiztonság elvárásait. Gáspár János egyetemi párttitkár ’83 április 20.-án adta ki az ukázt: „A karok állami vezetései feladatul kapták: tudatosítsák, hogy a Dialógus mozgalomban való részvétel a képzés céljaival nem egyeztethető össze!” Nem holmi rendőri akta szól erről, hanem a pártbizottság saját hiteles jegyzőkönyve! A pártbizottság egyetlen tagja sem tiltakozott… Ennyit Kiss László Mókus-őrséről! Tudomásul vették a döntést minden hivatalos testületben, pedig a KISZ-vezetőségnek rögzített egyetértési joguk volt a végzős hallgatók hivatalos jellemzése ügyében. Így készíttették el a KISZ-alapszervezetekkel, vagy a patronáló tanárokkal a Dialógus szervezőket megbélyegző minősítéseket.

Benkő Zsuzsa és Horváth Ágnes „olcsóbban” megúszta, mert a magyar-történelem szakos alapszervezet semmitmondóan utalt a dolgaikra. Pécsett ők sem maradhattak, káderlapjukat viszont bármikor kijátszhatták ellenük. Hosszu Margit angol-orosz szakosként a „marxista világnézete bizonytalan” minősítést is megkapta. Ő Siklósra mehetett, róla a rendőrség külön aktát is nyitott, akárcsak Légrádi Tiborról. Kettejüket évekig megfigyelte az állambiztonság. Hajdu Attila is megkapta a magáét későbbi munkahelyén, a Mecseki Ércbányánál. Heindl Péter ekkor a szénbányában csillézett, így őt mélyebbre aligha süllyeszthették. Legjobb, legfelkészültebb diákjaival számolt le a pécsi egyetem vezetése, többen mások sem lehettek oktatók, kutatók. Akkor is politikai bosszúállásnak minősült a pécsi eljárás. Megbüntették egy összeurópai békemozgalom magyar szervezőit-résztvevőit, egyben megfélemlítették a pécsi értelmiséget. Ennek ellenére voltak kisebb utómozgalmai a pécsi szervezkedésnek. Mellár Tamást évekkel később is elbocsátással fenyegette Ormos Mária rektor, ha független társaságokba szervezi a hallgatóit...

Illene legalább utólag tisztázni néhány ember akkori politikai felelősségét, mert kevesen léptek fel ellenünk és az egyetem óriási többsége akkor sem támogatta őket. Ehelyett a Kiss kontra Ungváry perben a néhai egyetemi pártbizottság testületileg tanúskodva bizonygatja önmaga ártatlanságát, s ezzel Ungváry felelősségét.

A vesztesek védekeznek az új, rendszerváltó hatalommal szemben – vélhetnék a naivak. Csakhogy mára Kiss László jó ideje alkotmánybíró, Petrétei József ex-miniszter, Gáspár János kitüntetett egyetemi vezető, Molnár László tanszékvezető professzor, Lusztig Péter azóta volt megyei főkapitány és parlamenti képviselő, Ormos Mária a rendszerváltásért kitüntetettje. S piramisuk csúcsán maga Gyurcsány Ferenc!

Szinte hiánytalanul összeállt a pécsi Dialógust felszámoló régi hálózat. Ma sokkal hatalmasabb hatalmi hálót alkotva véd- és dacszövetségben reprezentálják… Mit is? Önmagukat. Hullanak rájuk, állítólagos a fődemokratákra a csillagok, mert állítólag a rendszerváltást is ők csinálták. Olyan is lett, mert maguknak csinálták, nem nekünk.

Természetesen soha semmiért nem felelősek, hatalmi hálózatuk most a történelmi tényeket peresíti, utóbb talán magát a Történelmet ültetik a vádlottak padjára. Ma ez Magyarország: rendszerek jöhetnek… mennek – csak a hálózat örök!
Bilecz Endre
Címkék:
  • A nyugat-európai liberálisok vallása a hungarofóbia
    Annyira nem bigottak, hogy ezért a vallásért Husz Jánosként a máglyára menjenek. Nem akarnak mártírok lenni, noha a mártír legyőzhetetlen ellenfél. Az ő vallásuk másról szól. Vallásuk másik fontos rítusa ugyanis: sorakozás a kasszánál.
  • Horror bohózat a párizsi ügyészségen
    Noha maguk a rendőrök sem mernek behatolni a város jó néhány területére, az ügyészség egy sokkal súlyosabb bűncselekménnyel foglalkozik: a német WDR köztelevízió 37 éves munkatársa szerint Giscard d'Estaing a párizsi irodájában rögzített interjú során háromszor is megérintette a fenekét.
  • Többször kellett bravúr a megmaradásunkhoz
    Fájdalmas, hogy Trianon után száz évvel változatlanul nagy magyar tömegek élnek idegen fennhatóság alatt. A magyar kormány ebben a helyzetben azt teszi következetesen, ami egyedül lehetséges: megerősíti a magyarság pozícióit a térségben – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Boross Péter.
  • Bayer Zsolt: Udvarhelytől Fiuméig
    „Marosvécsen, a kastély kőasztalánál pedig ott ül a fél magyar irodalom.”
  • Semjén Zsolt: Trianon
    Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke beszédet mondott Csurgón a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, Szászfalvi László kereszténydemokrata országgyűlés képviselő meghívására a helyi országzászlónál.
MTI Hírfelhasználó