Mi baja az ÉS-nek Szent Istvánnal...
Ironikus-kritikus glosszát szentelt egyik írásunknak a hajdan tekintélyes Élet és Irodalom. Az írással lehangoló bizonyítványt állított ki magáról a liberális szerkesztőség. Mi meg azon is töprenghetünk, miért tagadja meg a szabadgondolkodás jogát mástól és gyakorlatát önmagától a mai magyar liberális sajtó?
2010. március 29. 09:16
Kapcsolódó cikkeink
> Szent István és Konrad Adenauer
Kapcsolódó anyagok
> Az És glosszája

Bevallom, leszoktam az Élet és Irodalom olvasásáról. Ennek oka, hogy megítélésem szerint a lap egyfelől mindig ugyanarról szól, másfelől az a bizonyos ugyanaz – érdektelen és hamis.

Az alábbi cikk ezért van némi késésben. Ha ugyanis föl nem hívják a figyelmemet, sosem tudom meg, hogy egyik írásomat megglosszintották a „páratlan oldalon”.

A helyzet az, hogy kénytelen vagyok reagálni. Nem magam miatt, hanem mert több tanulsággal is szolgál a dolog.

Előbeszéd

Nagyképűség volna ars poeticának nevezni, de a magam részéről kerülni igyekszem azt, amit Karácsony Sándor a legfölöslegesebb, hamis értelmiségi tevékenységnek talál, amikor valaki hat könyvből ír egy hetediket.

Ezért a magam részéről mindig olyasmit igyekszem írni, ami (szerény ismereteim szerint) másnak eladdig nem jutott eszébe. Az ilyesmit hívhatjuk jó közelítéssel esszének. Persze a publicisztika a mindennapok sodrásában gyakorta kényszer is, így aztán a minőség bizony hullámzóra sikeredik – ám amit az ÉS kifogásol… már bocsánat, de: szánalmas.

Az piszkálta föl a glosszaírót, hogy március 13-ai kelettel Szent István és Konrad Adenauer egyidejű megidézésével bátorkodtam valamit artikulálni.

Az ÉS baja először is az, hogy „nemzeti ünnepünk előestéjén” ilyesmire vetemedem.

Na de könyörgöm, mitől lett március 13-ának reggele a „nemzeti ünnep előestéje”? A gondola.hu hetente 90–100 alkalommal frissül. Naponta jelenik meg nagypublicisztika. Nem vagyunk mi holmi kényelmes hetilap, mi március 15-én tartjuk az ünnepet.

De nem is ez a lényeg.

A tárgyra térve

Az ÉS-nek magas egy kissé, miképpen lehetséges Szent Istvánt Adenauerrel egy lapon említeni – erre még visszatérek.

Az ÉS szerzője egyenesen hazugnak minősíti azt a Szent István-képet, amelyet írásomban fölvázolok. Szerinte:

„István ugyanis tűzzel, vassal és vérrel formálta – kényszerítette – kereszténnyé a pogány magyarságot. Idegen lovagokkal és idegen papokkal ölte, ölette le azokat – önnön véreit is ideértve –, kik keleti, ázsiai rítusok között képzelték el Magyarország jövőjét, és ellenálltak neki. Tízezreket irtott ki, akár tetszik, akár nem. Viszonylag szimpla, de annál messzebbre tekintő ambíciója volt: a nyugati kereszténységhez „csatolni" ezt a pogány országot, akármilyen áron. Még a bizánci (keleti) kereszténységet se óhajtotta, csak a római pápát. A magyarság ebből adódóan örökké tartó hálával tartozik neki, még akkor is, ha Nyiri posztulátumával szöges ellentétben minden volt, csak épp nem humanista (mellesleg: hogy jön ide, István korába, a humanizmus?), és egyáltalán nem kerülte az erőszakot, sőt, végül pedig pontosan abban hitt, hogy keresztül lehet verni mély, maradandó változásokat a társadalmon. Neki sikerült.”

Hát akkor most beszélgessünk!

Kedves ÉS!

Többféleképpen is lehet gondolkodni valamiről. A Szent István-probléma kapcsán én a következőket gondoltam végig:

1. Mit mondanak Istvánról a kortársai?

2. Mit mond az utókor – és milyen megfontolásból?

3. Milyen tényeket ismerünk István koráról?

4. Milyen tanulságot kínál Szent István?

A válaszok:

1. Szent Istvánt az összes kortársa feltűnően jámbor embernek ismeri. Az életében megszövegezett forrásokból kirajzolódó Szent István éppen abban különbözik az összes kortársától, hogy nélkülözi a vadságot. István kerülte az erőszakot – habár amikor rákényszerült, tökéletes hadvezérnek bizonyult. István – minden kortársa szerint épített. Nem ölt, nem rombolt, nem pusztított. Évtizedeken keresztül, szisztematikus aprómunkával építkezett: valóságos épületeket éppen úgy, mint jogi konstrukciókat.

A kortársak nemhogy nem ismerik a vad, tízezreket leölető királyt, hanem éppen ellenkezőleg, az szúr szemet nekik, hogy István sokkal szelídebb, mint kortársai.

Rákényszerült, hogy megvívjon Koppánnyal – és bizony nem tanulság nélkül való, hogy olcsóbb volt a magas méltóságú ellenfelet (holtában!) négyfelé vágatni és kitűzetni a várak fokára, mint évekig, évtizedekig hadakozni minden áldott (áldatlan) tavaszon.

István ott és akkor lépett föl erőszakosan, amikor az országépítő munkáját megzavarták. De nem gyilokkal építette az országot! Ellenkezőleg: hatalmas, fáradhatatlan építő, szervező életút az övé.

2. Szent Istvánnak – mai kifejezéssel élve – rossz volt a sajtója, mármint a halála után. Az utána következett hatalmi harcban a Vazul-ág került hatalomra, és megindította az István félelmetes erőszakosságáról szóló történetláncot.

Ezt a fonalat Szent László idejében elvarrták, mert a lovagkirály szakított a szűkebb családi tradícióval. Az ország megerősítéséhez a szentté avatás kellett, a szentté avatáshoz pedig nem volt szükség István „mószerolására”. A határozott, keményen odaütő István képe Könyves Kálmán idejében tér vissza újra – Kálmán királyt és korát jellemezte ez, nem pedig Istvánt.

3. És most jöjjön a neheze, jól figyelj, ÉS: a történettudomány sok mindent tud István király koráról. Néhány dolgot érdemes észbe venni:

  • Európa népessége kb. 950-től növekedni kezdett, de előtte századokon át stagnált.
  • A honfoglaló magyarság száma kb. 500 ezer fő volt, és azért tudtak gond nélkül berendezkedni az országterületen, mert az itt talált őslakosság lélekszáma kevesebb volt, mint a bejövőké. Magyarország népességét cirka egymillió lélekre tehetjük Szent István idejében.
  • Szent István országának területe (mondhatjuk, a „történelmi Magyarország”) nagyjából 280 ezer négyzetkilométer volt (azért nagyjából, mert a gyepű nem mai értelemben vett országhatár, tehát ha akarjuk, beszámíthatjuk fél Alsó-Ausztriát például, vagy a Kárpátok külső lejtőit többfelé). Másfelől az is valószínű, hogy Szent István idejében nagy területeket (pl. magashegyi vidékeket, erdőségeket vagy a Duna-Tisza köze homokos térségeit, valamint több mocsaras területet) nem laktak. Mindezt figyelembe véve azt is mondhatjuk, hogy az elvben tételezhető 3,5 fő/km2 népsűrűség akár 6 fő/km2-ig is emelkedhet.
  • A térítő papok és az idegen lovagok száma maximum néhány száz lehetett – egyszerűen nem volt több nélkülözhető papja, lovagja a kibocsátó országoknak sem.

A fenti alapokon gondolkodva miként értékelhetjük azt a „tézist”, miszerint: Tízezreket irtott ki, akár tetszik, akár nem. Ha István és idegen lovagjai valahol mondjuk kiirtottak volna ezer embert a „térítés” jegyében, akkor

  • 6 fő/km2 népsűrűséggel számolva 160 km2-t lakatlanná tettek – volna. Ugyanez tízezrekkel számolva (tízezrenként) 1670 km2 lakatlanná tételét jelentette volna. Például a „koppányi” Somogy megye cirka 6 ezer km2 – ha itt kiirtottak volna tízezer embert, akkor a megye lakosságának egynegyedét kiirtották volna.
  • Ha az És szerzőjének igaza volna, akkor a néhány száz idegen lovag és pap napszámba’ mást se csinált volna, csak gyilkolt. Úgy gondolja a derék szerző, hogy ezzel alapozták volna meg ezer évre Magyarországot?

Érveink sora hosszú. Vegyünk még egyet:

Vajon ha a korabeli magyarságnak állandóan attól kellett rettegnie, hogy jönnek az idegen papok és leöldösik, akkor nem életszerűbb arra gondolni, hogy mély, kiirthatatlan gyűlölet fogant volna meg a lelkükben a papok, az egyház, és mindenekelőtt István iránt?

És még egy érvet:

A X. század elején alapított Cluny nevével fémjelzett, kb. 960-ban kezdődött „clunyi reform” átjárta az egész korabeli Európát. Géza fejedelem 974-ben hozatta be az első térítőket, és ezzel szinkronba került részint a térség, részint az egész nyugati világ kereszténységének fejlődésével.

Amikor István trónra lépett, a térítés már negyed százada – egy nemzedék óta! – folyt. És bármilyen hihetetlennek tűnik is az ÉS szerkesztőségében, a korabeli Európa kereszténnyé akart válni! István megértette a korszellemet, és segítette kibontakozását. Ezért is volt ő a magyar államalapító.

Mi lakhat az ÉS fejében?

A fenti érvek, tények a történelemtudományban ismertek, a következtetés sem túl meglepő egyetlen történésznek sem. Annál jobban meglepheti a múlttal foglalkozó embert az ÉS azon kitétele, hogy István „még a bizánci (keleti) kereszténységet se óhajtotta, csak a római pápát”. Hát ezt meg mire alapozza a drága szerző? Mit kezdjünk a két központú kalocsa-bácsi érsekséggel? És a veszprémvölgyi apácákkal? Szövetségével II. Baszileiosszal?

Röviden: az ÉS szerzőjének vajmi kevés fogalma van a valóságos magyar történelemről. Miről van hát? Miféle srófra járhat az agya a derék glosszaírónak? – Erről is meditálhatunk egy kicsit.

Szent István és a kommunisták

A 19. század második felében lábra kapott, a 20. első évtizedeiben megerősödött „neopogány magyarságtudat”, amely egyre kalandosabb múltat vázolt föl a magyarságnak, melegítette föl a pogányirtó, agresszív Istvánról szóló (és mint mondtuk, a király halála utáni szerzőktől származó) történeteket.

A keresztényellenesség Magyarországon is divatba jött a liberalizmus térhódításával, és végül kiteljesedett a II. világháború utáni ateista rezsim hatalomátvételével. A Rákosi-féle történelemkönyvek rajzolták meg és sulykolták évtizedeken keresztül minden évjárat fejébe azokat a történelmietlen zöldségeket, amik most visszaköszönnek az ÉS glosszájában. Kádárék ugyanis kicsit sem változtattak a magyar történelem rákosista megítélésén, főleg nem a közoktatás szintjén.

Miért lett Szent István az újat tűzzel-vassal, erőszakkal népére kényszerítő király? A válasz egyszerű: ezzel a – hamis – képpel két legyet akart ütni egy csapásra a bolsevik agitprop. Egyfelől a papságot, az egyházat (és általában a nyugatról jött, „német” befolyást erőszakosnak, magyarságpusztítónak beállítani (1945 után vagyunk, és már kész a vasfüggöny…)

Másfelől a múltból vett párhuzammal indirekt módon igazolni akarták, hogy a jobb rendszer bevezetése érdekében történelmi szükségszerűségből jogosan alkalmazhatnak erőszakot (’lám, István is erőszakkal vezette be az új rendet, az új hitet – akkor az volt korszerű, most a marxizmus-leninizmus-sztálinizmus’).

Természetesen mindkét következtetés merő ostobaság. Szent István nem erőszakoskodott negyvenegy éven át a magyarsággal (szemben a kommunistákkal), ráadásul Szent István valóban fejlettebb állapotokat hagyott maga után uralmának végén, mint kapott volt a kezdetén. Szomorú ránk nézve, hogy ugyanezt a kommunistákról nem mondhatjuk el.

Mi végre hát az ÉS indulata?

Most már csak egyetlen kérdés maradt: annyi minden történik egy hét alatt, vajon miért pont az én kis írásom verte ki a biztosítékot a magasságos ÉS-nél?

Tartok tőle, hogy a valóságos Szent István megidézése, súlyosbítva egy német politikus dicséretével – nos ez a kettő már sok egy mai liberálisnak.

A szerző megzavarva érezte magát a vakhitében. Mi az, hogy az István nem erőszakos? Mi az, hogy humanista (külön fölrovatott nekem, hogy írásomban humanistának mertem nevezni Istvánt meg Adenauert is), amikor humanista csak az lehet, akire nézvést a liberálisok ezt megengedik? Mi az, hogy Adenauer (na ebbe beletört a bicskája szegény glosszintónak)…

Ja, és volt még egy, minden eddigit messze meghaladó bűnöm. Ezt bátorkodtam írni: Minden voks, amelyet az MSZP-re vagy az SZDSZ-re adnak le, valójában bűnpártolás.

No ez bizonyult végképp elviselhetetlennek. A szerző még azt az anakronizmust is megengedi magának, hogy március 13-ai cikkemen számon kérje a március 19-e utáni állapotot, vagyis hogy az SZDSZ jelöltjeinek az ajánlókat sem sikerült összegyűjtenie, csak 10 helyen, azokon is az MDF-fel közös jelöltet állítva. (Érdekes módon az ÉS-t nem zavarta, hogy az MDF-támogatásra is kiterjesztettem a bűnpártolás „vádját”.)

Mert mit is írtam ténylegesen:

A mai magyarságnak a közeljövőben két dolgot egyszerre kell tisztáznia – önmagával.

Az egyik, hogy vagy teljes mértékben szakít az elmúlt évek gonosz hatalomgyakorlásával – azaz a 2002 óta regnáló elit még az Országgyűlésbe sem juthatna be. Minden voks, amelyet az MSZP-re vagy az SZDSZ-re adnak le, valójában bűnpártolás. Többé-kevésbé hasonló a helyzet az MDF-fel is.

A másik, az előbbinél sokkal nehezebb feladat, hogy a választók értsék meg: a 2002 óta elkövetett állambűnökért a teljes magyar társadalom is felelős, ugyanis a többség engedte meg ezeknek ezen bűnök elkövetését, sőt 2006-ban (a Kulcsár-ügy ismeretében) felhatalmazást adott a folytatásra.

Hát ez a tűrhetetlen a mai liberálisoknak, ott az ÉS háza táján.

Bűn csak az lehet, amit ők annak kineveznek, és az ugyebár világos: bűn az antiszemitizmus, a nácizmus, a rasszizmus, a másság nem tisztelete (lehet, hogy valamit kifelejtettem, bocs). Az MSZP-re szavazni nem lehet bűn, elvégre ők (meg az SZDSZ korábban) védik az országot az antiszemitizmus ellen, a nácizmustól stb.

Minden más okfejtés követhetetlen, elfogadhatatlan ennek az ÉS-világnak. Ez az ő kisviláguk, ebben nem szabad őket megzavarni.

Elvben a liberális elme: szabadgondolkodó elme. Érdeklődéssel kellene fogadnia minden új gondolatmenetet, nem pedig idegenkedni tőle, büszkén vállalt meg nem értéssel.

Na ebből nincsen szikrányi sem az ÉS-ben. Ők csak a maguk két-három nótáját ismerik, azt fújják untalan.

Ezért nem érdemes olvasni, már régóta.

Nyiri János
  • Eleven az Archiregnum Hungaricum
    A legvisszafogottabb becslések szerint is legalább negyvenezer ártatlan magyar áldozata volt a kommunista partizánterrornak a második világháború végén. És ki tudja, hányan lehetnek még azok, akiket a trianoni békediktátum után gyilkoltak meg egy korábban soha nem volt (és soha nem is lesz) ország pribékjei, csak azért, mert magyarok voltak.
  • Turcologia hungarica est renovanda?
    A kaukázusi haza, az alán és bolgár szomszédság emlékét a magyar hagyomány is megőrizte.
  • Dugódíjjal sarcolná a budapestieket az LMP
    Wintermantel Zsolt (Fidesz) szerint abszurd a Budapestet vezető baloldali koalíció részeként politizáló LMP élhető város koncepciója, amelyből kizárnak lényegi városfejlesztéseket. Az LMP budapesti elnöke egyébként könnyen cáfolható, érvénytelen állításokra hivatkozva terveztetné újra a Galvani hidat.
MTI Hírfelhasználó