Ferge Zsuzsa: Miért olyan igazságtalan a világ?
A családokat képessé kell tenni, hogy a gyerekeket nevelni tudják. Most a gyerekek ötöde olyan családban él, ahol a szülőknek nincs munkája.
2010. április 3. 11:13

- A szegénységről, felzárkózásról, a családok helyzetéről és mindazokról a kérdésekről beszélgetünk Ferge Zsuzsával, amelyek manapság őt foglalkoztatják.

- Igazából az foglalkoztat, foglalkoztatott mindig is a legjobban, hogy miért olyan egyenlőtlen és igazságtalan a világ amilyen. Ez az ország most már nem szegény. Ha az egész világot nézzük, akkor körülbelül a legjobb helyzetű egyharmad, egynegyedben van benne. Messze a világátlag fölött állunk, persze sokkal rosszabbak vagyunk, mint Nyugat-Európa vagy Amerika, de ahhoz képest, ahonnan elindultunk 60 vagy 80 évvel ezelőtt, tulajdonképpen nagyon is jó lenne a helyzet. Az erőforrások nem túlságosan szűkösek, az elosztásukkal van baj és tulajdonképpen, ami engem foglakoztat az az, hogy miért egyre nagyobb ez a baj, és ha beszélgetünk, akkor talán két dolog az mit nagyon hangsúlyoznék.  Az egyik, amit úgy szoktunk mondani, vagy szoktak mondani,  hogy a mai népességnek csak egynegyede a gyerek, de a holnapi, a holnaputáni társadalom száz százaléka azokból lesz, akik ma gyerekek. Egy olyan társadalom lesz, amit az fog jelezni, hogy a mai gyerekek hogy is nőttek föl. Születésüktől kezdve mit kaptak, biztonságban, táplálkozásban, szeretetben, képzésben, jogtudatban. A nulladik percüktől, a nulladik évüktől, hogy használtuk ki azt, amire ők képesek. Megkapták-e azokat az indításokat, azokat a külső segítségeket, amelyek abban segítenek, hogy a saját képességeikből valamit tudjanak, vagy sokat tudjanak használni.  Pontosan tudjuk ma már, ha egy gyerek rosszul táplálkozik, akkor felnőttnek beteg lesz, szellemileg sem fog úgy fejlődni, stb.

Attól függ, hogy milyen mélyről veszem ezt a szegénységet; a gyerekek 20-30-40 százaléka valamilyen szempontból, vagy egyszerre sok szempontból rossz helyzetben van. Hát különösen nagy a baj persze a leszakadó kistérségekben, de Budapesten is. A leszakadó nagyvárosokban is sokféle baj van. Sem az iskola, sem a környezet nem úgy tekint mindenkire, mint gyerekre, hanem valakire ilyen gyerekként, valakire olyan gyerekként. Ebben egyébként nem nagyon segít a bürokrácia, most kezdjük el tanulmányozni, azt hogy más országokban kapnak-e a gyerekek címkét és bélyeget.  Civilizált országban az úgy van, hogy a pedagógus tudja, hogy a gyereknek mire van szüksége, milyen képességfejlesztésekre, persze sok. Felmérik a gyerekeket, de utána nem ragasztják rá azt a címkét, hogy te egy SNI gyerek vagy, te egy TMV gyerek vagy, te egy HHH gyerek vagy. Nálunk igazában, amikor a gyerekek megkapják a Halmozottan Hátrányos Helyzetű címkét három éves korukban.

Az SNI gyerek az Speciális Nevelési Igényű gyerek, tehát ebből jogok keletkeznek, mert ő ingyen ebédet kap, ingyen könyvet kap és így tovább. Ehhez azt kell mondania vagy tudnia, hogy ő egy HHH gyerek vagy egy HH gyerek. Nem tudom neked azt mondani, hogy van olyan varázsszer, amellyel bármelyik politikai hatalmat rá lehetne venni, hogy az iskoláknak abban a 30-40 százalékban, ahol baj van, megpróbáljon okosan segíteni. Nincs varázsszer. Lehet, hogy 50 százalék van, lehet, hogy 60 százalékban van, de ez tök mindegy. De sokban, nagyon-nagyon sokban. És még egyszer mondom ez ember-ember, ember és pénz is kell. Akarat is kell, civilizáltság is kell, sok minden kell. Nem lehet elrendelni, ebből lesz a kipipálás. Mindenki tudja, hogy a szakképzésünk nagyon rossz. Született néhány évvel ezelőtt, talán 2007-ben egy óriási terv, hogy ezeket a félig elnéptelenedett korszerűtlen szakmákat tanító szétszórt, túl nagyszámú szakiskolákat összevonják regionálisan vagy megyénként, úgynevezett területi diszkekbe, területi szakképző központokba. Erre volt elég sok európai pénz. Az összevonások villámgyorsan megtörténtek. Abszolút. Most olvastam erről egy tanulmányt, amit nem mi csináltunk, és egy kicsit elállt a lélegzetem. Pontosan az történt, ami miatt ezt az egészet elmondom, a feladatot ki kellett pipálni. A kormányzat szerette volna, ha itt modern iskolák jönnek létre modern képzéssel, modern szakmákkal. Az iskolákban érdekeltek és a fölöttük lévő hatóságok, elsősorban a városi, illetve megyei politikai vezetők azt szerették volna, ha minél több pénz érkezik oda, és minél nagyobbak lesznek az iskolák, és a nekik minél több szakuk lehet az iskolákban. Tehát megtörtént a teljes iskolai átszervezés. El is költötték a pénzt, részben szervezésre, részben új gépekre, és az oktatás tulajdonképpen pontosan úgy maradt, ahogy volt, annyival nehezebb a helyzet, hogy azáltal, hogy összevontak iskolákat az volt az elképzelés, hogy aki délelőtt szegecselni tanul, az délután a másik iskolában, nem tudom, informatikát fog tanulni, csak éppen nincs megoldva a már együvé tartozó két iskola közti közlekedés. Tehát, ha a két iskola 30 km-re van egymástól, akkor a gyerek ugyanúgy egy iskolához van kötve, mint eddig volt, tehát az összevonás látszat, papír, kipipáltuk. Ez a kipipálás: a pénzt megszereztük, feladatot kipipáltuk, rendben. Tulajdonképpen, sajnos nagyon sok esetben ez jellemzi a magyar, az iskolával kapcsolatos magyar reformokat.

Magyarország tényleg a szabadság hona, abban a tekintetben, hogy az iskolafenntartók, az önkormányzatok fölött semmilyen szakmai kontroll nincs. Jogi kontroll annyiban van, hogy az önkormányzatot bárki följelentheti, hogy alkotmányellenes volt a helyi rendelkezése és az alkotmánybíróság majd 5-10 év múlva hoz erről valamilyen határozatot és valami pénzügyi kontrollt elvileg az Állami Számvevőszék gyakorolhat. Szakmai kontroll sem a fenntartó önkormányzat fölött nincs semmilyen, sem az egyes iskolák fölött nincs. Megszűnt a szakfelügyelet és nincs szakmai kontroll. Most persze egy picit túl sötétre festem a képet, vagy túlzottan általánosítok, mert az is igaz, hogy eggyel korábbi szakaszban, tehát 5-6 évvel ezelőtt éppen az OKM-ből indult el olyan kezdeményezés, ami egyszerre próbálta meg fentről és lentről alakítani ezt a közeget. Tehát csináltak egy országos hálózatot, ami alap. Az egy vitakérdés, hogy alapvetően nem a szegénységet, hanem a cigánykérdést állította középpontba, de legalább valamit középpontba állított és erre szervezett egy mentori hálózatot, bázis iskolákat.  Odafigyelt arra, hogy azok a pedagógusok bevonódjanak személy szerint is, tehát nem kipipált képzés legyen, hanem egy személy szerinti involválódás, és ezt csinálta egy hálózat, amely hálózatot aztán átalakították, megszüntették és nagyon sok minden ebből elveszett. Tehát az, hogy a bürokrácia hogy működik, hogy itt emberek mentorok voltak, regionális felelősök voltak, volt egy évre szerződésük, de akkor egy évre  átalakul a helyzet és megszűnik a szerződés. Se ezek az emberek nem bírják ki két hónapig fizetés nélkül, tehát hiába oktatták őket igazán, hiába voltak lelkesek, hiába tudták, ismerték már az összes iskolát abban a régióban, ahol dolgoztak; egyszerre csak azt mondták, hogy majd két hónap múlva gyertek vissza.  De hát ki az, aki fizetésből él és két hónap múlva vissza tud jönni arra, hogy esetleg majd újra fölveszik. Szóval ilyen, nem is tudom, hogy ezt hogy lehet mondani.. Tulajdonképpen arról van szó, hogy lelkiismeretlenül kormányozódik az egész, mert.. És a mertet nem tudom folytatni, mert azok akik felelősek érte, azoknak csak a saját érdekeik a fontosak és kevésbé a közérdek, mert olyan mértékben átállítottuk a bizalmatlanság  vágányaira mindent.  Egy pályázatot, amíg nem számolsz el vele, addig nem kapsz pénzt és akkor adhatod be az újat, ha a régivel elszámoltál, minthogy pályázati pénzekből kell nagyon sok mindent fenntartani.  Még egyszer mondom, alapvetően azért, mert az állam nem vállal felelősséget közvetlenül, tehát azt mondja, hogy odadobom nektek a pályázati pénz és aztán majd ti abból azt csináljátok. Tehát nem vállalja fel a döntés felelősségét, hogy miért, ezt most tegyük zárójelbe. A pályázatok pedig úgy vannak megcsinálva, hogy a fenntarthatatlanság felé visznek. Részben azért, mert nem lehet egymásra építeni, tehát nem úgy vannak megkonstruálva, hogy ’mielőtt ezt befejezted volna így meg így kell majd folytatnod, ekkor meg ekkor erre meg erre pályázzál és akkor te majd ezt folytathatod, ha jól csináltad addig’, hanem egymástól függetlenül jelennek meg olyan pályázatok hol időben, hol nem időben, hol kapcsolódva, hol nem kapcsolódva. A pályázatok tartalmát lényegében hiába teszi ki az NFÜ egy honlapra, a tartalmat mégiscsak valahol meghatározzák fönn. És még egyszer mondom nincs olyan rendszer, legalábbis mi nem látjuk, nem tapasztaljuk, ami ezeket a pályázatokat összekapcsolná. Azt látjuk, hogy van egy pályázat három évre, idősgondozás, kiképezzük őket, otthon vannak, segítenek, nagyon jó, megszokják őket, három év letelik, pályázatnak vége, öregek ott maradnak. Pályázat, három évre óvodai dajka, nagyon jó, roma legyen, cigány legyen, segít a gyerekeknek bejönni, a hiányzásokat csökkenteni, beszélget a szülőkkel, ha cipő kell, akkor intézkedik, három év múlva kifúj a pályázat, óvodai dajka megszűnik, neki állása nincs és a gyerekeknek és az óvodának rosszabb, mint korábban.

Csak azért gondolkodom mindig az állam- és  a közfelelősségben, mert azt két dolog megkülönböztetni minden mástól, ha működne. Mint hogy nem működik, nem különböztetjük meg. Az egyik az, hogy az egész országban mindenkihez eljut az, amiről egy állam dönt, hogy mindenkihez jusson el. Egy példát mondok neked, a családi pótlék az egyetlen olyan juttatás, ami tényleg eljut gyakorlatilag minden gyerekhez. Minden más, amit kérni kell, ami ’rászorult’, ami ’izé’, az a rászorult gyerekek feléhez jut el. A családi pótlék az egy országos dolog; ha a neved megvan, meg a címed megvan, akkor te a családi pótlékot kapod.

Amit az állam tud adni az pénz, ami mindenhová eljut és jog, jogosultságok, hogy ez neked jár. Ez az amit sem vállalat, sem egyéni jótékonykodás nem tud biztosítani. Amit a civilek tudnak, az az – pláne hogy ha van egy valamilyen forrás, ahol nagyjából felszívhatják azokat a módszereket, eszközöket, lehetőségeket, amelyek már a másik iskolában kialakultak. Ha van egy ilyen hálózatosodás és vannak civilek, amelyek segítenek az iskoláknak, vagy az iskolán belül van civilitás, igen, akkor valamik történhetnek. Borzasztó jó lenne, ha ez sok embert megérintene, és sokan úgy gondolnák, hogy igen, lehet vidéki civilség.

Mihelyt a családokról van szó, akkor nagyon elbizonytalanodom, tudniillik ott olyan végtelen sok szakértelem kell, hogy a segítés értelmes és jó legyen, hogy ezt nem igazán bíznám laikusokra. Igaz, hogy szakemberünk sincs elég, de ez egy más kérdés. Az, hogy egy vállalat örökbe fogadjon egy iskolát és azt mondja, hogy ezentúl a gyerekek iskolán kívüli ilyen-olyan színjátszását, kórusát, nyári étkezését, táborozását én fedezem, és az én embereim odamennek önkénteskedni és az egyik bűvészcilinderből tud nyuszit varázsolni és majd megtanítja a gyerekeket.  Imádják a gyerekek, és ez olyasmi, ami meg a nyári önkénteskedés, meg ebédet osztani. Ez olyan önkénteskedés, amit pedagógusokkal együtt nagyon jól lehet csinálni. Abban a pillanatban, ahogy családokon akarok segíteni, akkor tojáshéjon járok. Tehát az emberek akármennyire szegények és nyomorultak, a rossz beavatkozás még tovább tolja őket lefelé, tehát éreztetem velük ezt, vagy azt, vagy amazt. Úgyhogy arról beszélni, hogy tudatos fogyasztókat csinálni az emberekből, akik öten havi hetvennyolcezer forintból gazdálkodnak, és abból ki kéne fizetni negyvenet rezsire és harmincat gyógyszerre és még hatvannal az uzsorásnak is tartoznak; ez egy nagyon nehéz dolog. Külön szakképzés van például adósságkezelőknek, akik az eladósodott vagy az eladósodás felé haladó családokkal dolgoznak, hogy mit lehet tenni, hogy ezt elkerüljük vagy, hogy feldolgozzuk és így tovább. De ehhez egy szociális munkás és még külön képzés is kell. Tehát a jótékonykodás veszélyes üzem. 

- Mi a kivezető út?

- A családokat képessé kell tenni, arra, hogy a gyerekeket tudják nevelni. Ehhez munka kell. Most a gyerekek közel 20 százaléka olyan családban él, ahol egyik szülőnek sincs munkája 15 százalék. Ez borzasztó. Olyan bér kell, amiből meg lehet élni. A szegények felének van munkája, csak olyan pici a bér, ugye minimálbér, nettó, plusz családi pótlék, 100.000 forint három gyerek mellett. A létminimum itt 250.000 lenne. Tehát képessé kell tenni őket arra, hogy tudják a gyerekeket nevelni, amihez mindenekelőtt munka kell, aztán megélhetési bér kell és aztán még lakáspolitika is kell. Ugye most halljuk, hogy x tízezer családnak árverezik a lakását és nincs hova menniük. Ezeket a gyerekeket sokkal drágábbért el fogják vinni állami gondozásba, ott ötször annyiba fognak kerülni, mint hogyha bérlakásban lakna a házát vesztő család, de bérlakás se égen se földön nincs. Mert hiába, ez is olyan dolog, amit pont húsz éve mondunk. Gyerekes családot utcára nem teszünk. Gyerekes családnak pótlakás kell, ha már úgy alakulnak az árak, hogy nem tudja fizetni. De hát nem jött össze, hogy ezt sikerüljön elfogadtatni. Nem jó a helyzet. Nagyon nem jó a helyzet. Válság is van, a társadalom jelentős része fél attól, hogy mi lesz holnap. A szegények száma pedig nőtt, és ha nem akarjuk, hogy éhen haljanak, akkor valamit adni kell, mert munka az egyelőre nem nagyon látszik. Tehát elindult a szegények elleni gyűlölet.

„Ők is tőlünk vesznek el, a mi egyre kevesebbünkből nekik egyre több kell. Pedig mi is még a víz felett vagyunk, ők miért nem igyekeznek?”  És ezt nagyon ügyesen becsatornázták úgy, hogy nem a szegények elleni, hanem a cigányok elleni gyűlölet lett belőle. Holott ismétlem és ismétlem a szegényeknek legalább a fele nem cigány és ugyanolyan szegények.  Csak éppen a nagyon erős gyökerű rasszizmusnak sikerült úgy tematizálnia a szegénység ügyét, hogy abból cigánykérdés lett. A rasszizmus széteszi a társadalmat így is meg úgy is, de azért ma az első számú célpontjai a cigányok, akik sokkal többen vannak, és akikre ezt az egész társadalmi félelmet, bűnözéstől való félelmet, elszegényedéstől való félelmet rá lehet zúdítani.

Az antiszemitizmusról annyit, - most egyébként a Népszabadságban meg is jelent erről valami -, a nagyapám Makón volt rabbi, Kecskeméti Árminnak hívták és egy tudós volt, aki elég sok könyvet írt kultúráról, zsidók történetéről és így tovább. ’44-ben őt is meg a nagyanyámat is megölték. Deportálták őket és aztán nem tudjuk pontosan, csak azt tudjuk, hogy Strasshof-ban felültek egy teherautóra és valószínűleg még aznap füst lett belőlük. Ennyi, annyi az, amit tudunk. A város ’89-ben: lebontották a zsinagógát, mert zavart, lebontották a házukat, még a nyolcvanas években. De a nyolcvanas évek végén egy emléktáblát állított ki nekik a város, ott ahol laktak. Kis emléktábla, az ő emlékükre. 2009 őszén ezt az emléktáblát összetörték leverték és alá írták, hogy „hatmillió halott hazugság”. Az emléktáblát aztán helyreállították. Egy fiút találtak, akit pár napra elítéltek közmunkára. Szánta-bánta, bevallotta. Mélységes meggyőződésem, hogy nem ő volt, mert ezt egyedül éjszaka nem lehet megcsinálni, tehát többen voltak szinte biztos, illetve ma már egész biztos vagyok benne. De helyreállították a táblát, Sólyom László eljött, mondott egy rövid beszédet, néhányan ott voltak, úgy tűnt, hogy minden rendben van. Igaz, hogy amikor, mi is, a család is lementünk erre az avatásra, a falon már elég sok papírt láttunk, hogy miért jöttök ide, menjetek innen, nem kellenek nekünk. Snitt.

Van Makón egy történész levéltáros, akinek semmi köze a zsidósághoz, de történész, hallatlanul tisztességes, okos ember. Megírta a makói holokauszt történetét és most megírt egy könyvet négy túlélővel, akik Auschwitz-ban voltak és akkor tizennégy évesek voltak, azokkal csinált interjút, hogy ebből egy tankönyv legyen, de ezt nem tudta kiadni, mert nem volt pénz. Ezt tudta a helyi szálloda, étterem és azt mondta, hogy csinál egy vacsorát, ahol majd összejönne ez a pénz. És akkor elkezdődtek a fenyegetőzések, kapott belőle a korona, kapott belőle a helytörténész, kapott belőle a sajtó, kapott belőle mindenki. Akkor a szálloda azt mondta, hogy akkor inkább nem, mert ne törjék be az ablakokat. Majd az én fiam azt mondta, hogy én nekem nincs rossz szándékom, de én szeretnék Makóra menni; egy nagyon szép levelet írt. Közben én is azt gondoltam, hogy ha ez a makóiaknak rossz, akkor ne menjünk el Makóra, de a fiam levele nagyon megszólító volt. Egy pár embernek elküldtük és tegnap, vasárnap Makón ott volt harminc ember, a Závada Pál, meg a Szűcs Miklós, meg a Hajnics Erzsi meg a Csaplár Vilmos meg a Székhelyi meg az én családomból tizenketten, meg Makóról zsidók és nem zsidók, a polgármester és a felesége, kint pedig tíz-tizenöt gyerek, akik iszonyatos képeket mutattak be az ablakon. Jött a rendőrség és elkezdte őket igazoltatni és akkor mondtam, hogy menjünk ki és beszélgessünk. Kimentünk beszélgetni. Szerencsétlen, beetetett gyerekek, fogalmuk nincs semmiről. Egyre megtanították őket, hogy a holokauszt nem volt, mert nem sikerült az auschwitzi falon kimutatni a Ciklon B gázt, ez mind csak mese, nem lehet betiltani, hogy a holokauszt nemlétét tanulmányozzuk, azért jött a törvény, mert nem akarják, hogy bebizonyítsuk, hogy nem volt holokauszt. Ennyit tudnak a világról, semmi mást.

Meghallgattak, ezt elmondták, hogy ezért nem kellünk nekik, mert nem volt holokauszt. Kijöttek és mondtak nekik ezt-azt: de miért is vagytok itt, de mi közötök nektek ehhez, de miért kell emléktáblát törni? Ezekre nem volt válaszuk, ezekre nem voltak felkészülve. Valaki manipulálja őket, valaki mozgatja őket. Hogy pontosan kik, azt nem tudom, nem is az én dolgom, hogy tudjam, de ők maguk többnyire munkanélküliek. Az egyikük el is mondta, hogy a mi helyzetünk nagyon rossz és erre a szálloda megszólalt mellettem, hogy én, mármint én Ferge ötven éve evvel foglalkozom, hát akkor ugyanazt gondoljuk, akkor, hogy is van ez? Nem olvasnak, fogalmuk nincs semmiről. Azt sem tudják, hogy a Tiborc panaszait nem csak ők mondják el. Ők egyébként nem úgy néztek ki, mint a legrosszabb helyzetűek, de ebből sem lehet semmilyen következtetést levonni. Egy biztos, hogy Makón nem nagyon rózsás a fiatalok helyzete, mert az országban sem az.

A közösségrombolás az sose volt az ország erőssége, de húsz év óta nagyon tudatosan folyik mindenféle közösségnek a szétverése. Ez nem annyira könnyű dolog, mindenféle termelő közösségnek, szövetkezetnek és így tovább. Az a baj, hogy én tökéletesen egyetértek veled, például ahol dolgozunk, abban a kistérségben, létrejött egy szövetkezet és az egész gyerekprogram fenntarthatóságát a szövetkezettel szeretnénk megoldani úgy, hogy a szövetkezet termeljen, hasznot is hozzon és segítsen fenntartani. Ennek a legelején vagyunk, de a szövetkezet már megalakult. Akik egymásra találnak, azok, akiknek ehhez megvan a pici idejük, az érdeklődésük és valahol társadalmilag nem idegenek egymásnak. Csepelen nagyon kevés ilyet tudok, ismerek most, lehet, hogy sportklubok, szabadidőklubok lehetnének inkább.  Azokban is tudna valami közbeszéd lenni, de egyelőre tényleg csak azt tudom mondani, hogy a társadalomban az első számú igény az, hogy ne vegyünk tudomást arról, hogy mi van körülöttünk. Tehát egy település boldogan kitiltja közterületéről, - mint legutóbb Pécs, de már nagyon sokan-, a koldusokat. Ne lássuk őket, hajléktalanok itt nem lehetnek, bárhol a város közepén nem lehetnek! Ne lássuk őket, ne kelljen róluk tudomást vennünk, menjenek! Szegényeket, cigányokat valahogy kiüldözzük a városból, lakosságcsere! Menjenek a falvakba! Hát ettől gettósodnak a falvak. Tehát lehet, hogy én a világnak, csak azt a 30 százalékát látom, ahol baj van. A 30 százalékot számításaim alapján 50-re teszem, de a másik 50-ben nincs meg az akarat, hogy közelebb kerüljön ehhez a leszakadó világhoz. A másik akarat van meg, hogy távol tartsa őket. Csak azt tudom neked mondani, hogy amit te mondani próbálsz, közelíteni őket, ebből van kevés. Van a rövid táv és van a hosszú táv. Hosszú távon egyet értve mind a Zöld Könyvvel, mind a másik reform programmal, a pedagógusképzést és a pedagógusok helyzetét radikálisan át kell alakítani, arra képezni őket, úgy kiválasztani őket, hogy empatikusak legyenek és modern pedagógiát tudjanak csinálni és megbecsült foglalkozás legyen, amit érdemes választani. Azt hiszem, hogy ez a hosszú távnak az egyik igazi, központi kérdése. Rövidtávon muszáj azt mondanom, hogy a Kerekes családot nem lehet utcára tenni, hogy gondoljuk át még egyszer hogy lehet 28 500 forintból megélni és ebből nem az lehet-e csak, hogy a bűnözés és a nyomorúság nő! És akkor kell egy szociális minimum. Hogy azt miből kell megcsinálni azt nem tudom, de, hogy adócsökkentésből nem lehet az biztos, ez egy ilyen második dolog. Én nem is mondom a listát tovább, én azt gondolom, hogy ezekkel,- sok helyen leírtuk egyébként az összes ilyen gondolatot-, az amit te, itt, most csinálsz, hogy megpróbálod ezt az egész társadalompolitikát a közbeszédbe bevinni, azoknak a közbeszédébe, akik még esetleg tudnak is valamit tenni, ezt például iszonyú fontosnak tartom.

servian.hu
  • A kormány nem tárgyalt kórházbezárásokról
    A kormány előtt nincs olyan előterjesztés és nem is tárgyalt olyan dokumentumot, amely kórházbezárásokról szólt volna – közölte az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) hétfőn.
  • Szijjártó: A migrációt egyféleképpen lehet megállítani
    Az Afrikából kiinduló tömeges migrációs hullámokat a jövőben csak úgy lehet megelőzni, ha kellő fejlesztési támogatást biztosítanak az afrikai országoknak, hogy azok helyben tudják tartani lakosaikat – közölte Szijjártó Péter.
  • 2021-ben lehet egyszámjegyű az szja
    Magyarország fejlődik a leggyorsabban az unióban - jelentette ki a pénzügyminiszter a Magyar Nemzetnek. A hétfői lapszámban megjelent interjúban Varga Mihály azt mondta, hogy a kormány már hozzálátott a második gazdaságvédelmi akcióterv kidolgozásához, az új intézkedésekről a jövő év első felében születhet döntés.
MTI Hírfelhasználó