"Éltető eszmévé finomult" - Széchenyi emlékezete
Sólyom László köztársasági elnök az alábbi beszéddel emlékezett meg gróf Széchenyi István halálának 150. évfordulóján Nagycenken. A legnagyobb magyar százötven évvel ezelőtt halt meg a ma Bécshez tartozó Döblingben.
2010. április 11. 09:36

Tisztelt emlékező Közönség!

Százötven évvel ezelőtt, 1860. április 11-én, ezen a helyen több mint tízezer ember vett részt Széchenyi István temetésén. Tízezren jöttek el, annak ellenére, hogy a bécsi rendőrség mindent megtett azért, hogy a temetés ne lehessen Széchenyi melletti tüntetés. A gyászjelentéshez képest egy nappal korábbra tették a temetés időpontját; Tolnay Antal nagycenki plébánost utasították, hogy titkokban temesse el a grófot. Ám a plébános ellenszegült, a temetés új dátumáról is sokan tudomást szereztek. 11-én a gyászoló tömeget a temető kerítésén kívül tartották. Az országos gyászt sem lehetett megakadályozni. Április 30-án Pesten nyolcvanezren mentek el a Belvárosi templomhoz, ahol Széchenyi jelképes koporsójánál az Akadémia gyászünnepélyt rendezett. A gyászmisét az a Scitovszky János esztergomi érsek mondta, aki 1857-ben – ugyanabban az évben, amikor Széchenyi visszatért a közéletbe – országos zarándoklatot vezetett Mariazellbe, s ezzel a hatalmas megmozdulással éppúgy a magyar kérdés megoldatlanságára hívta fel Európa figyelmét, mint majd Széchényi két év múlva a híres „sárga könyvben”, a Blickben.

Itt állunk tehát ismét, százötven év múltán, Széchenyi koporsójánál. Halála után befogadta szívébe Széchenyi Istvánt a nemzet, s legnagyobbjai között tartja számon. Nincs olyan falu és város, amelyben ne viselné egy fontos tér vagy utca Széchenyi nevét; s számtalan emlékműve áll.

Nem lett belőle, mint Kossuthból, Kossuth apánk, s nem szól nóta arról, mit üzent. Az ő üzenetei máig állnak, szótlanul is hatalmasan, mint a Lánchíd és az alagút, vagy a Tudományos Akadémia. Műveit fölsorolni is hosszú lenne: a lótenyésztés és lóversenyek, a Kaszinó és különféle társas egyletek, az Al-Duna és a Tisza szabályozása, a gőzhajózás a Dunán és a Balatonon, gőzmalmok, vasutak, takarékpénztárak, és így tovább. S hozzá kell tennünk, hogy mindezekkel mozgásba lendítette a tespedt, „por és sár” Magyarországot, megindította az iparosodást és a polgári fejlődést. Hihetetlen erőfeszítései, és azok további hatásai egyre hozták újabb és újabb gyümölcseiket.

Mégis, Széchenyi István sokkal több volt, mint egy nagy építő, nagy intézményalapító. Ha csupán ez lett volna, akkor is óriási és osztatlan elismerés övezné. De nem fordult volna feléje a nemzet ínséges napjaiban, vagy nem keresett volna benne igazolást törekvéseihez. És fordítva: nem próbálták volna legitimálni magukat politikusok Széchenyivel. Hatásának titka maga Széchenyi személye: nyilvános szereplése, politikai pályafutása, eszméi, amelyekről könyveket írt, erkölcse és életpéldája. Hatalmas, szertelen élet, tele óriási külső aktivitással és belül állandó gyötrő kételyekkel; dicsőséges reform-évtizeddel és elmagányosodással; tragikus összeomlással, majd az abból való kiemelkedéssel – s mindezt Magyarország felemelkedéséért.

Tisztelt emlékező Közönség!

Tudjuk, hogy igazi nemzeti ünnepet nem lehet felülről elrendelni. Valódi nemzeti hősöket, akiket igazán tisztelnek, nem lehet felülről ráerőltetni a népre. A nemzet megérzi, mikor van szüksége támaszra és példaképre, s tévedhetetlenül kiválasztja magának. Ezért mondtam az előbb, hogy a nemzet a szívébe fogadta Széchenyi Istvánt.

De végül is mit ünneplünk Széchenyi Istvánban? Nemzeti nagyjainkról mindenkinek van valamilyen előzetes tudása, amely inkább érzésekből és a nagyság bizonyosságából áll, semmint részletes ismeretekből. Az illető tevékenységének irányáról, egy-egy nevezetes tettéről tudnak az emberek. Ez még Szent Istvánnal is így van. Ami ennél részletesebb, és a mindenkori kortárshoz szólni tud, az a nagy személyiségeink művének aktualizálása. Ez az, ami ha rejtetten is, átmegy a köztudatba, hiszen mindenki arra vágyik, hogy Széchenyi és más példaképeink megerősítsék saját helyzetében. Még a tankönyvek is ezt az aktualizálást követik. Hiszen a megvalósult, látható műveket – mint például a Lánchidat, a szabályozott folyókat – látják az emberek, de műveit nagyon kevesen olvassák, s azt a többletet, ami Széchenyit hősünkké teszi, mindig újra meg kell fogalmazni, ahogy a kor kívánja.

Nem baj tehát, ha kimutatható, milyen eltérő Széchenyi-képet formáltak az egyes korszakok maguknak. Legfeljebb tanulságos látni, hogy halála után, még közel 1849-hez, a tragikus hős képe uralkodott, a látnoké, akinek mérséklő tanácsaira nem hallgattak, s be is következett a véres elbukás. A kiegyezés utáni gyarapodó korszakban viszont minden politikai irányzat elődjére lelt Széchenyi reform-műveiben. Trianon megrázkódtatása után Széchenyi a konzervatív reformer példája, vagy Szekfű Gyulánál az örök erkölcsi mérce. Az ötvenes években az igazi forradalmárnak tartott Kossuthtal való szembenállását hangsúlyozzák. Majd Kádár alatt az óvatos, kompromisszumkész reformer Széchenyit hívják önigazolásul. Emlékszem egy akkori pénzügyminiszterre, aki a tévében a riporter kérdésére szégyenlősen megerősítette, hogy bizony ő is olyasmit vitt volna végbe, mint annak idején Széchenyi. A rendszerváltás előtti „körök kora” kereshetett párhuzamokat Széchenyi társadalmat felrázó egyleteiben. S az idei évfordulóra is olvasható olyan – nem jogosulatlan – értékelés, amely szerint Széchenyi ma különösen aktuális, mint az államon kívüli civil önszerveződés nagy alakja és megvalósítója.

S mindeközben Széchenyi 1849 utáni műveinek nagyobb része a titkos császári levéltárban rejtőzött – nem volt olvasható, hogyan is hathatott volna? Csak 1920-tól publikálták ezeket a munkákat, magyarul a kilencvenes évektől hozzáférhetők. E művek alapján lehetett Széchenyi teljes művét egységben látni. S ugyanígy, ezek nyomán lehetett belső útjait követni. A nagyközönség számára megnyugtatóan egyértelmű lett, hogy Széchenyi 1848-ban meggyőződésből és következetesen állt Kossuth mellé, vagy hogy öngyilkosságával azt akarta megelőzni, hogy – mivel, mint a rendőrminiszter mondta, „ismét vezér” lett – állami tébolydába zárva tüntessék el a közéletből.

Mindaz azonban, ami Széchenyivel és Széchenyiben 1848 őszétől tíz éven át történt a döblingi elmegyógyintézetben, és ami még nem része a közvéleményben élő Széchenyi-képnek, szerves része Széchenyi művének és nagyságának. Ismeretes az első két év önváddal teli, a megsemmisülés határán mozgó korszaka, majd lassan az önvád mellé társuló újragondolása életének és eszméinek. Tudjuk, hogyan kezdett ismét tájékozódni az európai és a magyar politikáról, s hogyan vált politikai központtá elmegyógyintézeti menedéke. Hogyan tudott a Blickkel ismét európai politikai tényezővé válni. Hogyan tudott ismét a nemzetnek utat mutatni.

Azt hiszem azonban, nem elég csak ezt a végeredményt ismerni, nem elég megállapítani, hogy az összeroppanással sem keletkezett törés – vagy az irodalom szokásos kifejezésével: ugrás – Széchenyi művében. Számomra a magára találás, és útmutató hivatásához visszavezető út, magának az útnak az üzenete a legfontosabb.

Engedjék meg tehát, hogy igenis aktualizáljak, hogy arról beszéljek, mit mond nekem ma Széchenyi.

Miután leszállt az önvád és a kínok eleven, süket és forró sötétjébe, majd kitisztult, Széchenyi nagy önvizsgálatba kezdett. 1857-ben elkezdte írni az Önismeretet. Már fiatalkorától is tükörbe akart pillantani, s tükröt akart tartani a nemzet elébe is, hogy „ébredjen bennünk valahára fel a lélek”. Most ez a vezérmotívum kiteljesedik, a teljes életmű felülvizsgálatára vezet, de egyben egysége megteremtéséhez is.

Tisztelt emlékező Közönség!

Semmilyen válság után nem léphetünk tovább lelkiismeretvizsgálat és hibáink belátása nélkül. Ez Széchényi útjának egyik tanulsága. Nem a számonkérés, mások hibáztatása vezet tovább. Az igazságszolgáltatásnak működnie kell, de az nem a jövő része. Ami előre mutat: önvizsgálattal önismeretre jutni, tisztázni az eszmei alapokat, a korábbi tetteket kíméletlenül kiértékelve kiválasztani az alkalmazandó eszközöket.

A másik tanulság számomra az, hogy meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat. Széchenyi nem maradt meg a kesergésben és önsajnálatban. Belátta, hogy a történelem nem igazolta rémlátomásait, tehát ismét a cselekvés felé kell fordulnia. S Ausztria solferinói veresége után meglátta, hogy itt van a pillanat, amikor egész Európa számára jelentősége lehet egy műnek, amely a birodalom belső válságára hívja fel a figyelmet. A kellő időben végrehajtott tett azután megerősíti a tett szerzőjét is.

Tisztelt emlékező Közönség!

Ez a mai ünnepség nem gyászünnepség, mint a 150 évvel ezelőttiek. Tanúi vagyunk annak, hogy Széchenyi műve másfél századon át – Arany János szavával – éltető eszmévé finomult, s eligazítást nyújtott annak, aki hozzá fordult. Éljünk tehát ezzel az ajándékkal!

Gondola, keh.hu nyomán
MTI Hírfelhasználó