Most akkor mi van a forradalommal?
Azt, hogy egy efféle forradalom miként falhatja fel gyermekeit az elkövetkező idők megmutatják. Most kormányozni kell. Az pedig koptat.
2010. május 18. 11:07

Az alakuló ülés óta folyik a purparlé, hogy mi van a forradalommal. A jobb félről fanyalgás érkezik, mondván, a forradalom a jakobinusok óta olyan snassz dolog. Soha nem sült ki semmi jó belőle, sem a Greve téren felállított guillotine-es verzióból, sem a nagy októberi, sem a müncheni (nemzeti) szocialista változatból. És intenek: a forradalom könnyen felfalja gyermekeit.

A baloldalon folyik a hiszti. Hogy ez a kétharmad nem is kétharmad. Tegnap a parlamentben is elővezették ezt már, ma meg Gréczy Zsolt – minél nagyobb felületen masszírozandó – írt róla hosszabban. Eszerint nincs is kétharmados felhatalmazás, csak hatszázezer szavazattal kapott többet a Fidesz, mint az ellenzék – Jobbiktól az MSZP-ig, meg az LMP. Szóval nincs itt semmiféle forradalom – állítja.

Ez utóbbin nem is érdemes hosszabban rágódni: mindenki ugyanabban a sportágban indult. Ha csak egyéni választókerületek lettek volna, most az MSZP-nek lenne 2 képviselője. Ha meg pusztán listás lenne, talán máshogyan végződik a dolog. Mindkét esetben máshogy készülnek a versenyzők. Úgyhogy a forradalom hatályos és jogerős – még ha Gréczy kormányfő tanácsadó úgy érzi, a bőrére is megy a revoljució.

Ami az első felvetést illeti, azt javaslom, hogy egészen szorosan induljunk ki Antall József szállóigévé lett mondatából: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Ezt annak kapcsán mondta, hogy csak a forradalom tudta volna elsöpörni azt a kádári társadalompolitikai modellt – Tellér Gyula szellemes szavaival – az alvadt struktúrákat, amelyek lehetetlenné tették a nyugatos, polgári fordulatot: spontán privatizálták a vállalatokat és a tsz-eket, a demokrácia és a jogállam kereteit közröhej tárgyává tették, miközben következmények nélkülivé alakították az országot. Ez volt a rendszerváltoztatás, a demokrácia megtanulásának az ára. Az elmúlt 20 évben megfizettük ezt az árat.

A hazai történelemben a forradalom szó némileg pozitívabb – ha nem számítjuk az őszirózsás mulatságot. Nálunk ugyanis a totális államrendek vagy külső invázió révén vagy paktum (1919) révén álltak elő: forradalom sehol.  

1956 bizony forradalom volt a javából. Talán az egyetlen a nemzet történetében, amely megfelel a forradalom klasszikus definíciójának. Egy egész nép nem tudott tovább úgy élni, ahogy addig: felemelte a fejét és pusztán a sikeres felkeléssel megadta azt a felhatalmazást, hogy a létező szocializmus struktúráit a nép letolja a színről. Az ismert okok miatt erről már szavazás nem következhetett.

Ezért aztán a Kádár rendszer arra épült, hogy 1956 nem létezett. A forradalom kifejezést a kommunizmus legitimálására aggatták mindenre, ami valamiképpen a rendszert erősíthette. A rendszerváltoztatás ezért ott kezdődött, amikor Pozsgai Imre népfelkelésnek nevezte az 1956-os forradalmat.

De a rendszerváltoztatás nem volt forradalom: a nép egy jelentős része nem akart változást. Az első kamikáze kormány és a működéséhez szükséges három kormánypárti frakció – teletömve kétes értékű emberekkel és „ügynökökkel” – legfeljebb a jogi és alkotmányos keretek megteremtéséhez volt elég. És ez sem volt kevés: örök dicsőségére Antall Józsefnek.

A forradalom, amit a Fidesz igenis meg tetszett csinálni, azt jelenti: van felhatalmazás az alvadt struktúrák, a „nem igaz ország” egyszer s mindenkorra történő felszámolására. És talán a baloldalon felépül majd egy nem utódpárt is, amely nem rabolt villákból jár dolgozni.

A parlament nem kormánypártra és ellenzékre tagolódik, hanem öt pártra, amely kőkeményen vitatkozik egymással. Ez a begyöpösödött pártstruktúrához képest önmagában is hatalmas változás: intellektuális értelemben a legszínvonalasabb parlament néz ki a rendszerváltoztatás óta. Aki rendszeresen követi a Ház munkáját, tudja, hogy önmagában ez nem kis dolog.

Azt, hogy egy efféle forradalom miként falhatja fel gyermekeit az elkövetkező idők megmutatják. A győzelem hatalmas volt – valószínűleg soha többet nem látunk ekkorát. De egyetlen győzelem sem örökéletű, végérvényes. Most dolgozni és kormányozni kell. Az pedig mindig koptat.

Ám, ha a kádári alvadt struktúráknak végre vége lesz, már megérte. Bár ennél most már több kell. Sokkal több!

PunkRhétor
MTI Hírfelhasználó