A benáreszi maharadzsa emberének magyar gályarab rokonsága
Beszélgetés Sinha Róbert indiai-magyar gitárművész-zeneszerzővel, a Hangfestők zenekar alapítójával családról, gyökerekről, hagyományról, zenéről és az élet dolgairól.
2010. május 31. 09:34

Egész külső megjelenéseddel, a sötét tónusú bőrszíntől kezdve a derűt sugárzó, barátságos fekete szemeiden keresztül a viselkedési stílusodig, nem beszélve a vezetéknevedről, le sem tagadhatnád származásodat. Nem zavar téged, itt Magyarországon élve, ez a kulturális kettőség, ez a két különböző világ, ez a két teljesen eltérő életszemlélet? Egyáltalán, ott legbelül, Te minek érzed magad?

Anyai ágon magyar, apai ágon indiai származású vagyok. Magyarország és India egyaránt nagyszerű hagyományokkal és ősi kultúrával rendelkezik és igazán szerencsésnek érzem magam, hogy mindkettőnek a részese lehetek. Szeretném hozzátenni: Magyarországon születtem, itt nőttem fel, magyar a feleségem és a legtöbb barátom, úgyhogy mindenekelőtt ide tartozom. Indiai gyökerekkel is rendelkező magyarnak tartom magam.

Gyökerek, nemzeti hagyományok. Ezt a két fogalmat mindig kiemelten fontosnak tartottad, korábbi beszélgetéseinkben és interjúidban is gyakran előhoztad…

Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy tudjuk, merre tartunk, azt is tudnunk kell, hogy honnan jöttünk. Egy nemzet számára az egyik legfontosabb összetartó erő a közös emlékezet. Ennek pedig meghatározó eleme a – tágabb értelemben is vett – kultúra. Ezek olyan alapvető tájékozódási pontokat adnak számunkra, amelyek nélkül lehetetlen megtalálnunk a helyünket a világban. Hozzá kell tennem, hogy az én világnézetem szerint van még egy mindennél erősebb tájékozódási pont is, de ez már egy másik dimenzió. (Természetesen arra gondolok, aki Jézust, Buddhát és Krishnát küldte közénk.)

Ahogy hallottam, mind indiai, mind magyar ágon rendkívül kalandos életük volt egyes őseidnek. Megosztanál velünk néhány családi történetet, legendát?

Indiai részről annyit említenék, hogy az őseim évszázadokon át a benáreszi maharadzsa magas rangú tisztségviselői voltak. Ám magyar részről is a messzi régmúltba nyúlik vissza családom története. Ezzel kapcsolatban Szabó Magda írónővel volt egy nagyon érdekes találkozásom. A Holland Királyi Zeneakadémián szereztem klasszikus gitárművész diplomát. Zeneakadémiai éveim alatt, 2001 és 2006 között, Hollandiában éltem. 2004-ben Szabó Magda Hollandiában járt és a szervezők engem kértek fel, hogy a felolvasó délutánján zenével szórakoztassam a közönséget. Az esemény előtti napokban, ráhangolódás gyanánt, az írónő önéletrajzi ihletésű Ókút című művéből olvasgattam részleteket az interneten. Így tudtam meg, hogy a híres debreceni gályarabok emlékoszlopán Szabó Magda egyik ősének a neve is szerepel, tehát az írónő felmenője az 1675-ben gályaraboknak eladott protestáns lelkészek és tanítók egyike volt. Ezen igencsak megdöbbentem, mivel azon a gályán az én egyik ősöm, Simonides János evangélikus tanító is rajta volt! Ráadásul egy holland nemzeti hős, Michiel de Ruyter admirális szabadította ki a foglyokat, nekem pedig épp Hollandiában kell találkoznom Szabó Magdával! Rendkívül felvillanyozott a dolog, de bizonytalan is voltam, hogy előhozakodjak-e ezzel a történettel. Nem akartam tolakodó lenni. Amikor aztán a fellépés előtti napon először találkoztam Szabó Magdával, úgy üdvözöltem, hogy „Isten hozta, írónő”. Erre azt válaszolta, hogy őt tényleg az Isten hozta szeretett Hollandiájába, mert ha nincs a jó Michiel de Ruyter admirális, akkor ő sem lenne most itt. Ezután persze elmondtam neki, hogy őseink 330 évvel ezelőtt együtt raboskodtak. Nagyon boldog volt, azt mondta, még sohasem találkozott hasonló múltú emberrel (akkor 86 éves volt) és, hogy ez majdnem olyan, mintha rokonok lennénk és, hogy mostantól ne merjem magázni. Úgy is dedikálta nekem egyik írásának holland fordítását, hogy „gályarab rokonság marad”.

Ebből is látszik, hogy a legjobb történeteket az élet írja…

 A zenédben a magyar népzenei hagyományok keverednek az andalúz flamencóval. Honnan jött ez a magyar-spanyol zenei társítás, ez az egyveleg? 

Hmmm... Eddig a magyar és az indiai gyökereimről beszéltem, most pedig az a kérdés, hogy hogyan is jön ide a magyar és a spanyol zene fúziója? Igazából ez egy hirtelen ötlet volt. Utólag azt gondolom, hogy talán a két nép közötti lelki párhuzam felismerése pattintotta ki ezt a szikrát.

Ez az a bizonyos sensiblemente divertido? Vagyis a spanyolok fájdalmasan vidám életérzésére gondolsz?

Igen! Hiszen, aki egy kicsit is ismeri a spanyol kultúrát, annak látnia kell: sírva vigad a spanyol is! Nekem pedig a gitár magával hozta a spanyol zenét. Több mint 20 éve gitározom, ez amolyan „szerelem első látásra” volt a hangszerrel. A klasszikus gitár repertoár persze a reneszánsz zenétől a kortársig nagyon sok mindent felölel. Schubert és Paganini is írt gitárra, meg ott vannak Bach lantművei is. A spanyol szerzők megkerülhetetlenek, így 20 éve az én életemben is jelen van a spanyol zene. A zeneakadémia elvégzése után itthon olyan hazai művészekkel kerültem kapcsolatba, akik flamenco zenével és tánccal foglalkoznak. Hamar rájöttem azonban, hogy a legtöbben egyszerűen csak utánozni próbálják azt, amit úgysem lehet, mert a flamencóra születni kell, mégpedig Spanyolországban. A kevés kivételek egyike volt Vidák Róbert gitárművész, aki a legnagyszerűbb magyar-roma zenész hagyományok képviselője, és aki az utánzás helyett nagyon jó érzékkel beépítette a flamencót saját zenei kultúrájába. Így aztán, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy érdemes volna kipróbálni egy magyar népdalt flamenco stílusban, a fő alkotótársam már meg is volt hozzá. Vidák Róberttel azóta is minden számot közösen írunk. Énekesnek Bartók Esztert kértük fel, és ezek után már indult is a Hangfestők trió sikertörténete: 2008 januárjában Brüsszelben léptünk fel kb. ezer fős közönség előtt, augusztusban pedig a zaragozai világkiállításon, a magyar köztársasági elnök jelenlétében mi adtuk a Magyar Nemzeti Nap nyitókoncertjét. Az utóbbi előadást élőben közvetítette az Aragóniai Televízió. Akkora sikert arattunk a spanyol közönség körében, hogy 2009 márciusában Madridba is meghívtak bennünket. Flamencóval is foglalkozó magyar együttesként a spanyolországi fogadtatás igazolta számunkra, hogy jó úton járunk, hiszen a spanyolok magától értetődően nagyon kritikusak minden gitármuzsikával, különösen a flamencóval szemben. Áprilisban következett Párizs, ahol a teltházas közönség háromszor tapsolt vissza minket, szeptemberben pedig Finnországban, Helsinkiben koncerteztünk. Szóval most már bátran kijelenthetem, hogy sikerült egy nemzetközi színvonalú produkciót létrehoznunk.

Ez a fajta – ahogy te nevezed – zenei fúzió, vagyis a különböző műfajok, stílusok ötvözése lehet a jövő zenei kultúrájának meghatározó tényezője?

Szerintem a nyugati zene elmúlt másfél évezrede a különböző hatások fúziójáról szól, úgyhogy napjaink világzenei divatja egyáltalán nem új dolog. Nem is szeretem a „világzene” kifejezést, eltérő zenei rétegek egymásra rakódása és fúziója zajlik és zajlott az elmúlt évszázadokban is. A gregorián és a reneszánsz dallamok felismerhetőek az európai népdalokban, a népzene pedig folyamatosan visszahatott a műzenére. Vagy gondoljunk Bartókra, aki a legmodernebb zenei eszközökkel nyúlt a magyar népzenéhez. Az arab (mór) hatás egyértelműen felismerhető a flamencóban, Mozart török zenei elemeket is használt, Schubertnél fellelhetők a balkáni motívumok, Piazzolla tangó fúgát írt, John Cage sok zeneműve pedig a keleti filozófián alapul. És akkor még nem beszéltem a XX. századi komolyzene és a jazz oda-vissza hatásáról, illetve a nagy nemzeti romantikusok koráról, a XIX. századról. Szerintem a fúzió a nyugati civilizáció zenéjének múltja, jelene és jövője.

Az interjúnk elkészítése előtt néhány héttel érkeztetek vissza Amerikából. Ki hívott meg titeket koncertezni?

Ez is egy érdekes történet. Most április végén New Yorkban, a Hofstra University-n léptünk fel. Mindent elmond a helyszín rangjáról, hogy 2008-ban itt volt a harmadik és egyben utolsó televíziós vita Obama és McCain között. Rögtön szeretném hangsúlyozni, hogy ennek a fellépésnek semmi köze sem volt a New York-i Magyar Kulturális Intézet bukott kormányhoz kötődő vezetőségéhez, illetve az általuk – szerintem alapvetően elhibázott koncepció alapján – szervezett New York-i Magyar Kulturális Évadhoz. Korábban jeleztem, hogy szívesen szerepelnék ezen a kulturális évadon, a szervezők azonban valamilyen oknál fogva – ők biztosan tudják, hogy miért – úgy döntöttek, nem tartanak igényt a fellépésemre. Amikor aztán megtudtam, hogy Sebestyén Mártát – aki vitán felül messze a legkiemelkedőbb az összes magyar népdalénekes közül – sem hívták meg, már nem bántam, hogy én sem kerültem bele a programba. Egy amerikai fiatalember azonban látta az egyik budapesti fellépésemet, és azt mondta, hogy ezt a produkciót mindenképp szeretné kivinni New Yorkba. A fiatalember megmutatta az anyagomat a Hofstra University-n, ahonnan azt a visszajelzést kaptam, hogy érdekelné őket az előadás. Tehát az itthoni szervezőknek nem kellettem Amerikába, az amerikaiak viszont igényt tartottak rám. Így utaztam ki végül idén áprilisban, alig néhány hónappal a 2009-es magyar kulturális évad vége után New Yorkba. Ez volt az egyik legnagyobb elégtétel, amit a sorstól kaptam eddigi előadóművészi pályám során.

Legközelebb hol találkozhat veletek a magyar közönség?

Legközelebb a Lánchíd budai hídfője mellett található Andante Borpatikában lesz Hangfestők koncert június 11-én 19 órai kezdettel. Szeretettel várunk mindenkit!

Szász Vitai György
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó