Született június 4-én
Az út a nemzet felemelkedéséhez életünk egymásnak ajándékozásán át vezet. 70 évesen, és talán 90 évesen ezt mindannyian megértjük.
2010. június 8. 10:38

Elzúgtak felettünk a trianoni gyásznap megemlékezései. Határozottan, erőteljesen mondottuk ki: össszetartozunk. Törvényt alkottunk: papírunk van róla. De mit jelent ez valójában?

Június 5-én egy hatalmas baráti társaság, sok száz ember gyűlt össze, hogy megünnepeljen egy papot, aki egy nappal korábban volt 70 esztendős. A meghívón ez állt:

„Egy fiú elhatározta, hogy elajándékozza az életét: papként fog szolgálni. Keresztel és esket, gyóntat és áldoztat, megerősít és elbúcsúztat, felkarolja a szegényeket és a betegeket. Egy életen át fog azok mellett állni, akiket az ISTEN rábíz.

Nehéz időkben kezdett hozzá a pálya végigfutásához – bár a keresztény embernek sohasem könnyű.

Körülötte közösségek jöttek létre, amelyek arra törekedtek, hogy ISTEN útján járjanak. Sokukat ajándékozott meg szeretetével, bölcsességével, türelmével, irgalmával. Sokuknak mutatta meg, igenis lehet az igazságot követve, szépen és jól élni, a fentvalókat keresni. Nemcsak lehet, de egyedül így érdemes.

Pap volt a szürke hétköznapokban, és sorsfordító történelmi időkben. A szolgálat és az imádság nem vált rutinná nála, nem kereste a könnyebb, a rövidebb utat, és nem vesztette szem elől a célt. Miközben tanított és vigasztalt, feloldozott és megáldott, intett és biztatott, segített és ajándékozott, eltelt élete nagyobbik fele.”

„Elhatározta, hogy elajándékozza az életét” – a korban, amelyben nem annyira sláger dolog papnak menni (bár minden ellenkező híreszteléssel szemben 1980 óta folyamatosan nő az erre vállalkozók száma) nehéz dolog valamit kezdeni egy ilyen kijelentéssel. Főleg, ha az egy hír.

Kozma Imre története sikertörténet. Nem azért, mert sokat szerepel a médiumokban, és nem azért, mert ráaggatták a Magyarországon és külországokban fellelhető kitüntetések egy jelentős részét.

Sikertörténet, mert sikerült az élete. Egy eszményt választott élete céljának. És végig ment az úton.

Szeretett és szerették. Az ünnepségen elhangzott: volt olyan szakasza az életének, amikor 2800 házaspár tartozott az általa vezetett közösséghez. Egy családra átlagosan 4,3 gyermek jutott. A 2800 házasságra 4 válás.

Számtalan bajba jutott kapcsolatot reparált meg, számtalan család az ő biztatására vállalta el a soron következő gyermeket.

Sokat dolgozott, mert tudott dolgozni. A szentségek kiszolgáltatásán túl mindig ott volt, ahol történt valami – általában azért történt valami, mert ott volt. Hajnalban imádsággal kezdte a napot, és késő este azzal is zárta. Közte volt minden: elfekvő, parlament, gyermekhittan, haldokló, ifjúházas beszélgetés, dühöngő fiatalság, egyeztetés szociális ügyekben s így tovább, s így tovább.

Sokat ünnepelt, mert tudott ünnepelni. Tudta mire való a liturgia, az imádság, a szentmise. Nem véletlenül alakultak művészi kórusok a templomai körül. A szentbeszédben – bármilyen hosszúnak is tűnt gyermekként – mindig olyan dolgokat mondott, amelyek alakították az ember életét. Meg tudta tanítani, hogyan váltsa életre az ember a kereszténység igazságait. Azt, hogy miként lehet boldog.

Mint mindenki ő is elkövetett jó egynéhány hibát. Akik csak egy eszményt láttak benne, ilyenkor ki is ábrándultak belőle. Azok, akik látták, hogy mit gondol, mit tesz, és azt, hogy hogyan szeret, barátai lettek és elhordozták a gyengeségeit.

Szóval sikeres, boldog ember lett. Azáltal lett boldog, hogy elajándékozta az életét.

20 esztendővel Trianon után született. Isten ujja – mondhatnánk. Az út a nemzet felemelkedéséhez, a boldoguláshoz életünk egymásnak ajándékozásán át vezet. 70 évesen, és talán 90 évesen ezt mindannyian megértjük.

PunkRhétor
MTI Hírfelhasználó