Államosítások egykor...; és napjainkban
A Mal Zrt. állami felügyelet alá vételét sokan úgy értékelték, hogy az Orbán-kormány határozott lépéseket tesz az államosítás irányába.
2010. november 24. 11:07

A Mal Zrt. állami felügyelet alá vételét sokan úgy értékelték, hogy a második Orbán-kormány határozott lépéseket tesz az államosítás irányába. Bel- és külföldön egyaránt éles reakciókat váltott ki az intézkedés, noha mind a miniszterelnök szóvivője, mind a külügyminiszter hangsúlyozta a vállalat felett gyakorolt állami felügyelet átmeneti jellegét. A kormány törekvése a magánnyugdíj-pénztárak ellehetetlenítésére szintén az államosítástól való félelmeket váltotta ki.

A két esettel kapcsolatos reakciók rávilágítottak arra, hogy húsz évvel a rendszerváltás után a kormányok beavatkozó tevékenységének kivételes eszközeként nyugaton is alkalmazott „államosítás” szó rosszul cseng Magyarországon, ami a történelmi előzmények következtében nem is csodálható. Az államszocialista rendszerek közép- és kistulajdon elleni hadjáratának eredményeként Magyarországon – és a többi volt szocialista országban – az államosítás kifejezés alatt sokan nem a lakosság szükségleteinek hatékonyabb kielégítése érdekében szükséges, a jogszabályokon alapuló, és a volt tulajdonos(ok) méltányos kártalanítását is feltételező folyamatot értik, hanem egy önkényes, jogtalan, morálisan káros, gazdasági és ellátási szempontból értelmetlen és kontraproduktív eljárást.

Holott a II. világháború óta a nyugati államokban a nacionalizálás létező intézkedésnek számít, még akkor is, ha a kormányok az 1970-es évektől kezdődően – olyan kivételes eseteket leszámítva, mint a közérdek védelme – ennek az eljárásnak a nélkülözésére törekednek.

Az államosítás jelentőségét jelzi, hogy az ENSZ Az államok gazdasági jogairól és kötelezettségeiről címen kiadott chartájában külön fejezetben foglalkozott a nacionalizálás kártérítési „etikájával”. Az 1990-es évek végétől ismét előtérbe került az állam mélyebb gazdasági szerep- és felelősségvállalása, egészen a nacionalizálásig, ha az 1945 utáni évek államosítási hullámának visszatérése nem is várható. A környezeti katasztrófák (pl. a British Petroleum vállalat fúrótornya által okozott olajszennyezés) és a legutóbbi gazdasági krízis újra felélénkítették a piacgazdaság valamilyen szintű állami kontrolljának az igényét, a válságkezelés keretében (erre jó példa a brit Northern Rock hitelfolyósító 2008-as államosítása).

Az Orbán-kormány intézkedéseivel kapcsolatos vita beleilleszkedik a hazai politikai valóságot jellemző nyelvpolitikai küzdelembe (pl. a Mal Zrt. kapcsán: tartós államosítás vs. átmenetiség), és felhívja a figyelmet az államosítás kifejezés magyarországi és nyugat-európai megítélésének különbözősége. Az elemzés nem törekszik a második Orbán-kormány gazdaságfilozófiájának összefoglalására és értékelésére, csupán a kormány jelenlegi lépéseinek implicit szembesítésére, egyrészt a nacionalizálás első nyugat-európai hullámának brit, francia és nyugatnémet tapasztalataival, illetve ezen országok mai példájával, másrészt az 1974-es chartának az államosítással kapcsolatos előírásaival.

Az államosítások a II. Világháború utáni Nyugat-Európában

Az elmúlt kétszáz évben számos gondolkodó, politikus és szociálpolitikai szakértő vetette fel a köztulajdon valamilyen (állami, községi, szövetkezeti, üzemi) formájának ideáját, akár a piacgazdaság megújításának, akár felváltásának eszközeként, de minden esetben a szabad verseny korlátozásának szándékával. Az egyes elméletek eltértek egymástól abban a tekintetben, hogy szerzőik milyen mélységben tartották kívánatosnak a beavatkozást a – túlnyomórészt – magántulajdon alapú gazdaságba.

A kérdésnek két, egymással összefüggő aspektusa volt: egy szociális (a társadalmi igazságosság megteremtésének igénye) és egy gazdasági (a hatékony gazdaságirányítás és az ellátás biztosítása, a válságok káros hatásainak a kiküszöbölése érdekében).

A 20. századig kellett várni arra, hogy az állami beavatkozás hívei a nagytulajdon tekintetében megvalósíthassák az elméleteiket. A szimbolikus fordulópontot 1945, a világháború vége jelentette. Az 1945 utáni években a nyugati világban uralkodó „korszellemet” az állam gazdasági és szociális szerepvállalásának növekedése jellemezte. Nemcsak a szovjet katonai és politikai érdekszférába került közép- és kelet-európai országokban, hanem Nyugat-Európában is jelentős államosítások kezdődtek el a nemzetgazdaság szempontjából stratégiainak ítélt ágazatokban (pl. bányászat, vas- és acélgyártás), a bankszektorban és az infrastruktúrában (pl. vasutak). A nyugati kapitalista országok részben bevezették a tervezést a gazdasági életben, az újjáépítés szüksége és a nemzet minden tagja számára jólétet biztosító új piacgazdaság felépítésének igénye időlegesen háttérbe szorította a szabadpiaci logikát.

Az állami szerepvállalásnak a megnövelését tekintve konszenzus volt a konzervatív, a polgári demokratikus, a szocialista-szociáldemokrata és a kommunista erők között. A lakosság ellátásának biztosítását csak a kötött gazdaság – ideiglenes – bevezetése, a széles politikai összefogáson alapuló kormányok gazdaságirányító tevékenysége garantálhatta. A különböző politikai erők és az értelmiség tagjai az 1930-as évek válságából, valamint az új világháborúból azt a következtetést vonták le, hogy egy olyan európai rend biztosíthatja a békét a kontinensen, amelyik nem engedi meg többé a társadalom kettészakadását gazdag kevesekre és nyomorgó többségre, és amelyik fékezi a túlzott piaci versengést.

Az újjáépítés, valamint azon túlmenően a jóléti társadalmi programok igenlése a vegyes tulajdon általánossá válásához vezetett. Hiszen a magángazdaság a saját – józan módon, természetesen „önző” – törvényszerűségeit és logikáját követi, míg az állami tulajdon nagyobb mértékű beleszólást tesz lehetővé a kormányzat számára. A nyugati országokban az állam vált a legnagyobb munkaadóvá. Az állami tulajdon több országban lefedte a szolgáltatási szektor és a nehézipar nagy részét, a bányászat és az energiatermelés egészét.

Ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet egy alapvető különbségre a korabeli nyugati és a keleti államosítások között. Míg Nyugat-Európában az államosítások csak a nagyipar stratégiai ágazataira, a bányászatra, az erőművekre, a közművekre és a közlekedésre terjedtek ki, és a közép- és kisiparban a magántulajdon érintetlen maradt, addig a szovjet befolyás alatt álló térségben idővel egyre szélesebb körre terjedt ki az államosítás folyamata. Magyarországon például 1948-ban a középüzemek is államosításra kerültek, majd 1949-ben ugyanez lett a sorsa a tíznél több munkást foglalkoztató üzemeknek is. Ez a történelmi tapasztalat az oka az „államosítás” szóhoz kapcsolódó negatív kicsengésnek.

Az államosítás folyamata Nagy-Britanniában

A számottevő háborús pusztítástól megkímélt Nagy-Britanniában a kormányra került Munkáspárt államosította a lakosság ellátásának biztosítása szempontjából stratégiai fontosságú nehézipari ágazatokat (vas- és acélipar), a bányákat, az energiahordozókat, a bankrendszert, a villamosenergia-termelést, a vasutat, a vízi- és a légiközlekedést. A Munkáspárt háttérműhelye, a Fabiánus Társaság mindig is hangsúlyozta a társadalmi tulajdon megteremtésének a szükségességét. A háború utáni államosítások összhangban álltak a munkáspárti program híres – 1995-ben, a blairi „harmadik utas” fordulat során hatályon kívül helyezett – 4. cikkelyével, amelyik a köztulajdont a társadalmi igazságosság alapvető eszközeként értékelte.

Fontos megjegyezni, hogy a munkáspárti államosítások politikai és társadalmi konszenzus alapján mentek végbe. A Munkáspárt által megvalósított jóléti állam, a Beveridge-modell alapjai – a társadalombiztosítás kiterjesztése, a teljes foglalkoztatás és a vegyes tulajdon – a liberálisok és a konzervatívok többsége számára is elfogadásra találtak. A munkáspárti Attlee-kormány maga mögött tudhatta a pártok, a szakszervezetek és az anglikán egyház támogatását (még a konzervatívok nagy része is elfogadott egy bizonyos mértékű államosítást, csupán annak mélységét, az érintett szektorok körét vitatták).

Általános volt a vélemény, hogy a gazdaság talpra állítása, és az 1930-as évekhez hasonló magas munkanélküliség elkerülése megkívánja egy „új” Nagy-Britannia létrehozását, amelyben a nemzet egésze részesül a magas színvonalú közszolgáltatásokból és a gazdaság által biztosított jólétből. A jóléti állam megteremtésének és a gazdaság stabilizálásának egyidejű törekvése viszont megkívánta, hogy a nemzet minden polgárának életminőségét érintő szolgáltatások (pl. a kommunális szolgáltatások, a közlekedés) és a legtöbb alkalmazottat foglalkoztató ágazatok legalább részben állami tulajdonba kerüljenek.

Az 1980-as évek thatcheri fordulata – amelyik az 1970-es évek válságára reagált, és amelynek az évtizedben divatossá vált neoliberális közgazdasági iskola adott ideológiai hátszelet – elkanyarodást jelentett az 1945 utáni status quótól. A világháború utáni konszenzus felbomlott. Bár a Munkáspárt egy ideig még utóvédharcot folytatott a privatizációval szemben, a blairi fordulattal a köztulajdonra irányuló törekvés végleg eltűnt. A 2000-es évek válsága azonban rehabilitálta az állami felügyelet kiátkozott eszközét. Nagy-Britanniában a 2008-as banki (különleges intézkedések) törvény lehetővé tette a csődbe ment bankok és hitelfolyósítók nacionalizálását, az eredeti tulajdonosok kártalanításának kötelezettsége mellett, szigorúan átmeneti időszakra (12 hónap). 2008-ban négy pénzintézet esetében került sor az államosításra.

Gordon Brown miniszterelnök hangsúlyozta a helyzet különleges voltát. A csődbe ment pénzintézetek államosítását az a félelem motiválta, hogy „megfertőzik” az egész bankrendszert, és a válság előbb-utóbb átterjed a reálgazdaságra is. A munkáspárti kormány tehát – kényszerűségből – határozottan ideiglenes jelleggel újra alkalmazta az államosítás eszközét. De az államosítás szó végleg kikopott a Munkáspárt szótárából.

Az államosítás folyamata Franciaországban

Franciaországban a Charles De Gaulle vezette „ellenállás ideiglenes kormánya” már 1944 végén elkezdte a nagyszabású államosítási programot, amelyre feltétlenül szükség volt az ország újjáépítéséhez. Akárcsak Nagy-Britanniában, Franciaországban is széles politikai és társadalmi konszenzus bázisán valósult meg az államosítási program, és abban a gazdasági kényszer keveredett az ellenállásban főszerepet játszott baloldali pártok (a Francia Szocialista Párt és a Francia Kommunista Párt) határozott, már korábban is képviselt programjával.

Az egymást követő kormányok államosították a szénbányákat, a gáz- és a villamosenergia-termelést. Állami tulajdonba kerültek a nagy bankok, a kommunikációs rendszerek, a náci hadigépezetet kiszolgáló Renault-cég, a Gnome et Rhône repülőgépgyár, valamint az Air France légitársaság is (ettől az időtől kezdve az állami tulajdonú légitársaság monopoljogot élvezett a légiközlekedés területén). Erre a széles körű államosításra a felhatalmazást a frissen elfogadott 1946-os alkotmány adta, amelyet a francia lakosság egy népszavazáson – igaz, csekély többséggel – jóváhagyott (Nagy-Britanniában erre a legitimációs aktusra nem volt szükség: a Munkáspárt 47,8%-os többsége elég nagy felhatalmazást jelentett bármilyen program megvalósításához, Franciaországgal szemben nem volt alkotmányozási kényszer, ráadásul a brit közjogi rendszer nem ismeri az országos referendumot).

Az államosítások második hulláma az 1980-as évekre, a Mitterrand-korszakra esett. A francia politika a mind jobban előretörő neoliberális gazdaságpolitikával szemben ragaszkodott a vegyes gazdasághoz. Miközben Nagy-Britanniában a privatizáció elérte a vasutat is, Franciaországban a munkavállalók negyede dolgozott állami vállalatokban. Nem véletlen, hogy az elmúlt években éppen Franciaországban került sor a legnagyobb mértékű társadalmi, munkavállalói elutasításra a közszolgáltatások (pl. az Air France, a posta) részleges privatizációjával szemben. 2009-ben például a postai dolgozók szakszervezete tiltakozott az állami tulajdonú posta részvénytársasággá való átalakítása ellen.

Az államosítás folyamata Németországban

Németországban a gazdaság átalakítása szorosan összefonódott egyrészt a háborút követően a győztes megszálló hatalmak követeléseinek és jóvátételi igényeinek kielégítésével, másrészt a szociális piacgazdaság kialakításával. Ráadásul, amíg Nagy-Britanniában és Franciaországban konszenzus alakult ki a különböző pártok között az államosítás kérdésében, addig a német politikai eliten belül a radikális államosítást csak a baloldal tervezte. A hitleri irányított gazdaság után a szövetségesek nem is viseltek volna el állami többséget a gazdaság egészében.

A német szociális piacgazdaság konzervatív közgazdász teoretikusai hangsúlyozták, hogy a háború után az állam nem térhet vissza a szabad versenyes liberalizmus ideájához, ugyanakkor elvetették a túlzott mértékű államosítást is. A Ludwig Erhard pénzügyminiszter, alkancellár, majd kancellár nevéhez köthető szociális piacgazdaságot nem jellemezte a lényeges államosítás, az állami tulajdon aránya mindvégig kisebb maradt arányaiban, mint Nagy-Britanniában és Franciaországban. Erhard és utódai megelégedtek azoknak az ágazatoknak az állami felügyelet alá vételével, amelyek a német gazdaság húzóágazatát jelentették: így az autógyártás 50%-a, az alumíniumipar 70%-a volt állami tulajdonban.

A jelzáloghitel-válságot követően Németországban is felerősödtek azok a hangok, amelyek szükségesnek látták a bankrendszerben végrehajtott államosításokat. 2009-ben a Merkel-kormány döntött a bajba került pénzintézetek átmeneti állami felügyelet alá vételéről, illetve a veszteséges részvények felvásárlásáról. Ami a német államosítást megkülönbözteti – a brit intézkedéssel együtt – például a Mal Zrt. állami felügyelet alá helyezésétől, az a törvényben rögzített ideiglenesség szempontja (az állami felügyelet addig tart, amíg az adott pénzintézet helyzete stabilizálódik).

Az államosítás a nemzetközi közösség szemszögéből

1945-től az 1970-es évekig tartott az államosítások nagy korszaka. Az 1970-es években azonban széles körben megkérdőjeleződött a gazdaságirányító állam létjogosultsága, többek között azért, mert kiderült, hogy az állami nagytulajdon nem jelent nagyobb stabilitást a válságokkal szemben, mint a magángazdaság.

Az ENSZ Az államok gazdasági jogairól és kötelezettségeiről szóló chartája második fejezetének második cikkelye egyértelműen leszögezi, hogy az államoknak jogukban áll „nacionalizálni, kisajátítani vagy átruházni a külföldi tulajdon tulajdonjogát”, kártalanítás ellenében, az érvényes törvényeket és szabályozásokat figyelembe véve, és amennyiben ezt a körülmények indokolják.

A charta rendelkezése arra irányult, hogy rendet teremtsen az államosítás – ekkor már széles körben kritizált – gyakorlatával kapcsolatos fogalmi zűrzavarban, és elhatárolja a demokratikus berendezkedésű államok államosítási törekvéseit az államszocialista rendszerek sokkal mélyebb beavatkozási kísérleteitől.Az érintett cikkely kulcsszava a kártalanítás. Ennek mértékét a nacionalizáló ország szabja meg, saját törvényei szerint, de a cikkely nem zárja ki az érintett országok kölcsönös megegyezését az „államok közötti egyenlőség alapján”.

A nyugat-európai tendenciák

Nyugat-Európában egy kivételes történelmi helyzet adott lehetőséget a széles körű államosításokra. Az aktuális program, a háború utáni újjáépítés szorosan összekapcsolódott azzal a távlati koncepcióval, hogy az államnak kell biztosítania a nemzet egészének jólétét, és meg kell óvnia a következő generációkat a válságok és az abból fakadó háborúk megrázkódtatásaitól.

A három vizsgált országot nem egyformán érintette a II. világháború utáni államosítási folyamat. Nagy-Britannia járt legelöl a vegyes gazdaság megteremtésében, de az 1980-as évektől az állam szerepe visszaszorult a gazdasági életben. Franciaországban bizonyult a leginkább tartósnak az államosítási folyamat – az 1980-as években, a világgazdasági tendenciákkal szemben nemhogy csökkent, hanem növekedett az állam szerepe a gazdasági életben –, míg Németország maradt a legnagyobb mértékben mentes a kiterjedt államosításoktól.

Nagy-Britanniában és Franciaországban az államosítás folyamata hasonló elvek szerint zajlott. A gazdasági és társadalmi programot illetően széles körű konszenzus alakult ki a különböző politikai és társadalmi erők között. Mindkét esetben egy szerkezetét tekintve koalíciós, átmeneti jellegű kormány alapozta meg a háború utáni társadalmi program kidolgozását, majd baloldali többségű kabinetek valósították meg a kiterjedt nacionalizálást. A brit és a francia baloldal – egy-egy, a világháború előtti elvetélt kísérlet után – 1945-ben kapott lehetőséget a kormányzóképesség bizonyítására, és egyúttal társadalmi programja realizálására. Hogy az államosítás nem ütközött nagyobb társadalmi ellenállásba, abban szerepe volt a háború utáni környezetnek és lakossági hangulatnak, valamint annak, hogy konzervatívok és liberálisok is részt vettek a nagyratörő tervek megalapozásában. A társadalom valóban „össznemzeti” vívmányként élte meg a szolgáltatásoknak és az energiaforrásoknak a nemzeti közösségre való „átruházását”.

Az 1980-as években mindkét országban – ellentétes irányú – fordulat következett be. A polarizált, a bal- és jobboldal éles kulturális szembenállása által jellemzett francia rendszerben az 1980-as évek szocialista fordulatot – és ezzel együtt a nacionalizáció továbbvitelét – hozta, míg a szigetországban ellentétes folyamat zajlott le: a privatizáció „ellen-tendenciája”.

Az 1980-as évek óta az államosítás hívei egyre nagyobb mértékben visszaszorulnak a privatizáció és a dereguláció „korszelleme” elöl. Ahogyan azonban az utóbbi időszak fejleményei tanúsítják, a jelenlegi globális piacgazdaságban is előfordulhatnak olyan esetek, amikor szükséges lehet, hogy a kormányok állami felügyeletet gyakoroljanak egy-egy szektorban. A mai államosításoknak azonban két jellemzőjük van minden piacgazdaságban: a rendkívüliség és az ideiglenesség, vagyis az eljárás ágazati szempontból és időben is korlátozott. Az egész szektorokat átfogó, teljes körű nacionalizálásoknak azonban lejárt az idejük.

A magyar helyzet – nyugati fénytörésben

Az Orbán-kormány intézkedései önmagukban nem tekinthetők kivételesnek. Még csupán a konszenzust sem hiányolhatjuk a Mal Zrt. állami felügyelet alá vételének esetében, hiszen a parlament két ellenzéki frakciója is megszavazta a honvédelmi törvény módosítását, az LMP pedig „udvarias nemmel” szavazott, vagyis tartózkodott.

Amíg a jelenlegi nyugat-európai szabályozások az átmenetiséget hangsúlyozzák, addig a honvédelmi törvény módosítása, az ún. Lex Mal néven elhíresült 2010: XCIII. törvény nem utal arra, hogy az állami felügyelet egy cég esetében milyen időtartamra vonatkozik. A kormányfő szóvivője és a külügyminiszter ugyan később siettek leszögezni a Mal Zrt. feletti állami felügyelet ideiglenességét, de ennek a feltételnek hiányzik a jogszabályi háttere.

A törvény semmit sem mond az államosítás bekövetkezése esetén a tulajdonos(ok) kártalanításáról. Nincsen körülhatárolva a katasztrófahelyzet fogalma sem. Ezek a hiányosságok, illetve pontatlanságok bizonytalan helyzetet teremtenek, miközben a mai nyugat-európai kormányok arra törekednek, hogy alaposan, minden részlettel kapcsolatban körültekintően fogalmazzák meg az esetleges követeléseiket. Ennek az oka, hogy a nyugat-európai kormányok a látszatát is el akarják kerülni annak, hogy tartósan bele akarnának avatkozni a piac autonóm működésébe, jól tudva, hogy a globális gazdasági rendszerben ez túl sok érdek sérelmével jár együtt.

Ugyanakkor az érv, miszerint az állami felügyelet nem tolerálható egy piacgazdaságban, nem állja meg a helyét. Az 1945 utáni Nyugat-Európa piacgazdaságainak fejlődését az államosítási programok előrelendítették, és napjainkban is szükségessé válhat egy-egy szektorban, egy-egy vállalatban az állami részvétel, amennyiben a közjó előmozdítása, a közösség védelme (pl. egy környezeti katasztrófa elhárítása vagy a válság hatásaival szembeni védekezés) ezt szükségessé teszi. Az állami felügyelet azonban – valószínűleg – soha nem fogja elérni azt a kiterjedtséget, mint az 1945 utáni „fénykorban”, amikor ez a törekvés az ágazatokat átfogó államosításokig terjedt. A jelenlegi világrendben az ilyen irányított gazdaságok is sérülékenyek, a nemzetközi gazdasági szereplők közötti összefonódások pedig lehetetlenné teszik a mindenre kiterjedő szabályozást.

A nyugati kormányok tisztában vannak azzal, hogy az államosítás sem nem jó, sem nem rossz, hanem olyan szükségszerűség, amelyet az élet kényszerít ki, és hogy a doktriner államosítás-ellenesség adott esetben éppolyan káros lehet, mint annak az ellenkezője. Magyarországon – és általában Közép- és Kelet-Európában – azonban az államosítás történelmi okokból nem ugyanazt jelenti, mint a nyugati politikai kultúrában felnőtt állampolgároknak, ezért különösen fontos, hogy a jogszabályok rossz megfogalmazásaikkal ne adjanak alkalmat a félreértésekre. Mint oly sok kérdésben, az államosítás fogalmával és lebonyolításával kapcsolatban is szükség lenne egy tisztázó vitára a hazai politikai és társadalmi szereplők között.

Paár Ádám, Méltányosság Politikaelemző Központ
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • Hazánk kormánya elhivatott a családtámogatás ügyében
    Magyarország kormánya elhivatott a családok támogatása ügyében, minden intézkedést úgy hoznak meg, hogy szem előtt tartják a családok érdekeit; legyen szó kisebb vagy nagyobb családokról, vagy olyanokról, akik gyermekeiket egyedül nevelik - mondta a Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM) fiatalokért felelős helyettes államtitkára szombaton Budapesten.
  • Katolikus ifjúsági házat avattak Székelyföldön
    Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára az avatóünnepségen elmondta: a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye ifjúsági rendezvényeinek központjává váló létesítmény megszentelt helyen, a fogyatékkal élőket táboroztató Szent Gellért Alapítvány Rehabilitációs és Rekreációs Háza szomszédságában épült.
  • Farkas Dániel lett a Fidelitas elnöke
    A Fidelitas XIX. tisztújító kongresszusa Farkas Dánielt választotta meg elnöknek szombaton - közölte a szervezet a közösségi oldalán.
MTI Hírfelhasználó