Az új alkotmány felmenti a magyarokat a zsidóüldözések alól?
A történelmet nem lehet elrabolni, mivel az fogalmilag kizárt. Ezt az új alkotmány preambuluma sem teszi. Nem akadályozza a múlttal történő szembenézést sem.
2011. április 26. 11:51

Tisztelt Ungváry Krisztián!

Noha épp a tisztelet az, amit az index.hu internetes portálon április 15-én publikált jegyzetét, majd a HVG-ben az önnel készült interjút olvasva Ön iránt legkevésbé sem érzek, a minimálisan kötelező udvariassági formulától legnagyobb bánatomra nem tekinthetek el. Ezért kérem, hogy e megszólítást tekintse üres formalitásnak.

Ön kutató történészként az új alkotmány preambulumának egyetlen – álláspontja szerint mint cseppben a tengert tükröző – mondatát kifogásoló írását a következő felütéssel indítja:Nemrégiben 41 társammal nyilatkozatot írtam alá, amelyben aggályainkat fejeztük ki a Fidesz–KDNP alkotmánytervezete miatt.”Elképesztő szereptévesztés! Bár szakmai érdeklődésem okán olvastam azt a szerény elaborátumot, higgye el, önmagukon kívül jóformán a kutyát sem érdekli, hogy Önök negyvenketten miket nyilatkoznak. Elmúltak már azok az idők, amikor – sajnos elég sokáig – szűk körű és belterjes klikkjük véleménye mértékadó, mintegy általánosságban „értelmiségi”, sőt, esetenként szinte ügydöntő álláspontnak minősült.

De térjünk a tárgyra! „A preambulum leszögezi, hogy „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” Az idézett meghatározás hazug, elfogadhatatlan és szakmailag indokolhatatlan, mert elrabolja nemzeti történelmünk egy részét” – kezdi Ön eszmefuttatását érzésem szerint öntelten, csalhatatlansága biztos tudatában. Jóllehet fejtegetéséből a későbbiekben kiderül, hogy Önnek nem a preambulum-tervezetből idézett mondat egészével, hanem annak csupán egy apró elemével, nevezetesen a magyar állami önrendelkezés elvesztésének 1944. március 19-ére történő datálásával van gondja, egyelőre maradjunk a mondat egészénél. Nos, az a bizonyos mondat nem meghatározás, hanem deklaráció, mégpedig annak kinyilvánítása, hogy mikortól tekinti a jelenlegi alkotmányozó hatalom túlnyomó része újra szuverénnek a magyar államot. Ez utóbbi időponton ugyan lehet vitatkozni, hiszen a megszállók fegyveres erői az első szabadon választott népképviselet megalakulása után még több mint egy esztendeig halogatták ideiglenes magyarországi állomásozásuk végleges beszüntetését. Ámde ettől még ténymegállapító nyilatkozat az a mondat, ami viszont – műfaja okán – semmit nem definiál, semmit nem értékel, semmiféle kötelező értelmezést nem ír elő. Így a történelmet sem rabolja el, lévén, hogy arra alkalmatlan az ön bombasztikus frázisa ellenére is. A jogi preambulumok már csak ilyenek.

Mi is hát a problémája? Nos – mint a továbbiakból kiderül – az, hogy a német megszállással Magyarország Ön szerint nem vesztette el állami szuverenitását (önrendelkezését), hiszen – mint írja – az 1939-ben megválasztott országgyűlés változatlan összetételben továbbra is működött, az egyes képviselőkre nem nehezedett semmiféle külső nyomás, ennek ellenére a Sztójay-kormány intézkedéseit többségükben megszavazták. Érvelésében ugyan elismeri, hogy az államfő cselekvőképességét jelentősen korlátozta a megszállás, ámde Ön szerint más az államfő és más a kormány szuverenitása, a Sztójay-kormány (amely írása szerint „kivétel nélkül olyan miniszterekből állt, akik korábban is miniszterek voltak” – erre még visszatérek)intézkedései ettől még szuverén döntések voltak és „…nem robbantottak ki országos sztrájkokat, nem vezettek tömeges elégedetlenséghez vagy fegyveres ellenálláshozEllenkezőleg. A már régóta előkészített és gyakorlatilag német segítség nélkül (Eichmann 50 munkatársával szemben 200 000 magyar hivatalnok állt) lebonyolított „zsidótlanítás” következtében egy ideig az életszínvonal emelkedése következett be.”. (Az önrendelkezés meglétére felhozott azon argumentumával, hogy a Demokrata című hetilap egyik 2004-es címlapján Európa hőseinek nevezi a keleti fronton harcoló magyar katonákat, márpedig bábkormány bábkatonája nem lehet hős, annak színvonala miatt most nem foglalkozom.)

Annak a kérdésnek a megítéléséhez, hogy a német megszállás a magyar állami önrendelkezés elvesztését eredményezte-e vagy sem, Önnek láthatóan nincs meg a szükséges kompetenciája, hiszen nincs tisztában az állam önrendelkezésének fogalmával. A preambulum kifogásolt mondata nem az államfő (a kormányzó), nem a kormány, hanem hazánk, Magyarország, azaz az állam önrendelkezéséről szól. Az állam önrendelkezése (szuverenitása) pedig az államterület integritását is beleértve egységes és oszthatatlan, ha annak bármely eleme az állam saját, legitim módon meghozott és kinyilvánított döntésének hiányában elvész, a szuverenitás megszűnik. Az az állam, amelynek területét idegen haderő a mégoly csekély fegyveres ellenállást is legyűrve megszállja, nem szuverén többé. Ennek megállapítása persze már nem is történettudományi feladat (már ha az effajta evidenciákat, amelyeket bármely középiskolás szükségszerűen elsajátít, egyáltalán a tudomány körébe sorolhatjuk), hanem az önrendelkezés fogalmából levonható szimpla logikai következtetés.

A nagyobb baj azonban, hogy Ön saját történészi kompetenciáját is kétségessé teszi. Történészként ugyanis illene tudnia, hogy a megszállás után az országgyűlés nem működhetett változatlan összetételben, három parlamenti pártot betiltottak, képviselőket korlátoztak személyes szabadságukban. Illene tudnia, hogy Kállay Miklós március 20-i menekülését követően Sztójay a megszálló idegen hatalom követelése, zsarolása alapján, mintegy három napos alkudozás után kapta meg a cselekvőképességében Ön által is elismerten korlátozott Horthytól a kormányalakítási megbízást. Ennek pedig semmi köze az 1939-es választásokhoz és az azok következtében kialakult parlamenti erőviszonyokhoz, az állami önrendelkezéshez, ez már brutális külső kényszer. Következésképp a pártok betiltása, a törvényes kormányfő, Kállay Miklós elüldözése és a március 22-én megalakult Sztójay-kormány létrejötte éppen az állami önrendelkezés megszűnésének az egyik legfontosabb bizonyítéka. (Visszatérve előbbi ígéretemre: nem a preambulum kifogásolt mondata a hazug, hanem Ön, ugyanis állításával ellentétben ennek az új kormánynak magán a miniszterelnökön kívül is volt olyan tagja, aki korábban nem volt miniszter, a kivétel: Jurcsek Béla.)

Nem szívesen foglalkozom azzal az érvelésével, hogy az önrendelkezés megmaradásának bizonyítéka a Sztójay-kormány intézkedéseivel szembeni tömeges elégedetlenség, a sztrájkok, a fegyveres ellenállás elmaradása, lévén, hogy ez az argumentum alig haladja meg a Demokrata-címlapra történt hivatkozásának nívóját. Idézni is csupán azért idéztem, hogy nyilvánvalóbb legyen: Ön valami okból, amelyre még rátérek, hetet-havat összehord. A kormányintézkedésekkel szembeni társadalmi ellenállás hiányának semmi köze az állam önrendelkezéséhez. A társadalmi ellenállás kialakulása egyébként is időt vesz igénybe, a Sztójay-kormány pedig mindössze alig több mint öt hónapig volt hivatalban, miközben az ország hadiállapotban állt, a front márciusban már csaknem a Kárpátok előterében húzódott, szinte valamennyi család a fronton harcoló szeretteiért és a jövőjéért aggódott, s nem mellesleg külföldi fegyveres alakulatok szállták meg az ország területét, amelyek adott esetben használták volna fegyvereiket. Bethlen István bujkál, Kállay miniszterelnök a török követségen kap azilumot, a megszállók a magyar joghatóságra tekintet nélkül letartóztatják és Dachauba hurcolják a közismerten németellenes közszereplőket, betiltják a kisgazdák, a szociáldemokraták és a liberálisok politikai szerveződéseit. Ideális helyzet ez a sztrájkokhoz és a tüntetésekhez? Ugyan! Tüntetni, sztrájkolni ebben az időben kész öngyilkosság.

Fontosabb, hogy vélt történészi kompetenciáját egyszerűen romokba dönti saját hivatkozása Eichmannra és mintegy ötvenfős stábjára, ráadásul szembeállítva ezt a mintegy kétszázezres magyar tisztviselői karral. Nem Eichmann, hanem dr. Edmund Veesenmayer, Hitler teljhatalmú megbízottja volt az, akit a magyar közigazgatás apropóján említeni kellett volna. Az ő 1943. december 10-i jelentése (amelyben ő maga 1526-ra teszi a magyar önrendelkezés elvesztését) az, amelynek alapján Hitler végleg eldönti a Margarethe-terv (Magyarország megszállásának már az év szeptemberében kidolgozott katonai terve) végrehajtását, s annak már csak az időzítés az egyetlen nyitott pontja a keleti frontról felszabadítható fegyveres erők függvényében. Mint a jelentés fogalmaz: „A zsidó az első számú ellenség. Az 1,1 millió zsidó az ország ugyanolyan számú szabotőrjét is jelenti, és legalább ugyanannyi, ha nem kétszer annyi azoknak a magyaroknak száma, akik a zsidók csatlósaiként a szabotázsra és kémkedésre irányuló nagyszabású tervek megvalósításában segítőtársaik és külső álcázóik.” Hitler a megszállás napján, 1944. március 19-én nevezi ki Veesenmayert teljhatalmú magyarországi megbízottjává. A kinevezési okmány a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék ún. Wilhelmstrasse-perének anyagában NG 2947 szám alatt megtalálható és az interneten is elérhető. Idézzünk belőle: „2. A birodalom teljhatalmú megbízottja felelős minden politikai fejleményért Magyarországon,… Különleges megbízatása, hogy egyengesse az utat új nemzeti kormány alakításához … 3. A birodalom teljhatalmú megbízottjának biztosítania kell, hogy az ország teljes igazgatását mindaddig, amíg német csapatok vannak ott, az új nemzeti kormány az ő irányítása alatt végezze minden területen, és azzal a céllal, hogy a legteljesebben kihasználja mindazokat az erőforrásokat, amelyek az országban kínálkoznak, főként a gazdasági lehetőségeket a háború közös viselése érdekében. 4. … Az SS és a rendőrség feladatainak, melyeket magyarországi német szervek hajtanak végre, és főleg a zsidókérdéssel kapcsolatos rendőri teendőknek a végrehajtására a birodalom teljhatalmú megbízottjának törzskarához magasabb rangú SS- és katonai vezetőt neveznek ki, aki az ő politikai utasításainak megfelelően jár el.” Tud követni, Ungváry? 1944. március 19-től Veesenmayer (nem Eichmann – ő csupán az, akit az idézett okmány 4. pontja szerint Veesenmayerhez alárendeltként beosztanak – és persze nem a magyar állam) a szuverén Magyarországon. Ő, Veesenmayer felelős Magyarország politikájáért, az új kormány felállításáért, az új kormány általa történő irányításáért, az ország teljes közigazgatásáért (amelyből – legalábbis azok számára érthetően, akik ismerik a közigazgatás fogalmának jelentését – a deportálás természetesen a kétszázezer fős tisztviselői kar töredéke számára jelent csak feladatot), Magyarország erőforrásainak és gazdasági lehetőségeinek a német érdekekben történő kihasználásáért. Ő a tényleges főhatalom, akinek „legitimációját” a megszálló hadsereg biztosítja. Így működik egy – akár csak részleges – önrendelkezéssel bíró ország?

Örvendetes viszont, hogy Ön nem rejti véka alá, miért tartja olyan fontosnak az önrendelkezés meglétét: a mintegy 437000 főre tehető deportált zsidóságért és vagyonáért viselendő felelősség miatt. Jellemzően azonban nem az embert, nem az életeket, a meghurcoltatásokat emeli ki, hanem gusztustalanul a vagyont, amelynek révén állítása szerint Magyarország lakosságának életszínvonala emelkedett és sokan ebből a vagyonból általuk korábban nem is álmodott gazdagságra tettek szert. Ezzel kapcsolatban, már csak az Ön „hitelességét” is bizonyítandó, idézem a Holokauszt Magyarországon című portált: „A megszállás után megindult az ország kifosztása. Ugrásszerűen megnőtt a Németországba szállított olaj, szén, gabona és egyéb nyersanyagok, valamint élelmiszer mennyisége, miközben a nácik semmiért sem fizettek. A német tartozás januárhoz képest októberre megháromszorozódott, milliárdokra rúgott, ezzel párhuzamosan égbe szökött az infláció, és csökkent a magyar lakosság ellátásának színvonala. Miközben a júniusban megkötött gazdasági szerződések értelmében a magyar hadiipar a németek számára termelt, Sztójayék beleegyeztek abba, hogy a megszállás minden költségét és a német csapatok ellátását havi 200 millió pengő értékben Magyarország fizesse.” Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Ön azonban mindezt megtetézve további hazugságokhoz is folyamodik: a „régóta előkészített” és „német segítség nélküli” zsidótlanítási tervekről ír. Kezdjük azzal, hogy a Kállay-kormány 1942-43 folyamán nyolc megállapodást csikart ki a németektől a Németországban veszélyeztetett helyzetbe került magyarországi származású zsidó családok Magyarországra történő visszatelepítése érdekében. Értelemszerűen tehát a Kállay-kormány nem készített elő semmi hasonlót, lévén, hogy a szövetségesek általa remélt balkáni partraszállása következtében éppen ezzel ellentétes folyamattal számolt, igaz, tévesen. Mint Kállay emlékirataiban is leírja – s ezt egyértelműen alátámasztja a Veesenmayer-jelentés és a kinevezési okmány – a német megszállás egyik, bár valóban kevésbé nyomatékos oka éppen a magyar állam zsidómentő politikája volt. Noha Kállay emlékiratait Önök azzal szokták elintézni, hogy a szerző utólag önmagát mentegeti (közbevetőleg: mi szüksége lett volna rá, hiszen a németek Dachauba hurcolták) én azért csak jobban hiszek a történelem adott szakaszát közvetlenül átélt, sőt, azt alakító ember személyes beszámolójának, mint a többször hazugságon kapott állítólagos történésznek.

A gettók létrehozásának terveit csak a megszállás után, március végén, április elején dolgozza ki a Sztójay-kormány belügyminisztériuma, méghozzá a megszállás után néhány nappal Magyarországra érkező és Veesenmayernak alárendelt Eichmann irányításával. A végrehajtást a Magyarországra érkezett mintegy 600 fős Einsatzgruppe irányítja Hans Geschke SS-ezredes vezetésével. A rohammunkára és az előkészítetlen kapkodásra jellemző, hogy a végrehajtóknak bizalmasan megküldött április 7-i belügyminisztériumi rendelet alapján (amelyet Eichmann személyes útmutatásai szerint Endre László fogalmaz meg, mivel azonban tényleges államtitkári kinevezésére csak másnap kerül sor, ezért azt Baky László, már hivatalban lévő államtitkár írja alá) az első gettókat április 16-án kezdik működtetni Kárpátalján, ám a végleges rendelet a közlönyben csak április 28-án jelenik meg.

És itt térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a megjegyzéséhez, amit az önrendelkezés fennállása mellett érvként felhozott: nevezetesen, hogy a Sztójay-kormány intézkedéseit a magyar országgyűlés megszavazta. Szavazta egy fenét! A sárga csillag viseléséről a kormány, a gettósításról és a deportálásokról a belügyminisztérium rendelkezett, egyik sem igényelt parlamenti jóváhagyást. Ezekben a kérdésekben csupán a megszállóknak alárendelt kormányzat szintjén döntöttek. Méghozzá konkrét német követelésre: Veesenmayer például már áprilisban a Wehrmacht kérésére hivatkozva igényelte, hogy 290000 zsidót biztonsági okokból szállítsanak el a keleti országrészből a németek által működtetett táborokba.

Szerencsére írásából világosan kiderül, hogy mi bántja Önt valójában: egyszerűen az, hogy az új alkotmány preambulumának a történelmi tények alapján megfogalmazott eme egyetlen mondatából következően vitathatóvá válik az évtizedek óta tartó szellemi és gazdasági zsarolás hazug jogalapja. A magyar állam szervein végre számon kérhető lesz, hogy kötelességszerűen védje meg országát, népét, társadalmát az évtizedek óta tartó rágalom-hadjárattól és a menetrendszerűen, végeláthatatlanul ismétlődő jogtalan jóvátételi igényektől. Igen, éppen ez a lényege az egésznek. S bár kétlem, hogy ez a mondat éppen eme cél miatt tudatosan került a preambulumba, mindamellett számos kifogásom van az alkotmányozás módját és az új alkotmány tartalmát illetően is, mégis, ha az egész alkotmányozási folyamatnak csak ez az egyetlen hozadéka, már akkor is megérte. Nekem – és gondolom, honfitársam túlnyomó többségének szintúgy – elegem van már az örökös és igaztalan megbélyegzésből, az életszínvonalunkat romboló kártérítésekből, a kultúránkat, nemzettudatunkat romboló megmondó-emberekből, a vízcsapból is folyó, a sajtóban csúcsértelmiséginek feltüntetett, de egyszerűen csak ostoba és hazug Ungvárykból.

A történelmet nem lehet elrabolni, mivel az fogalmilag kizárt. Ezt az új alkotmány preambuluma sem teszi. Nem akadályozza a múlttal történő szembenézést sem. Az olyan olcsó és lejáratódott megfogalmazásokat pedig, mint a „szembenézés felelőssége”, amely Ön szerint csak a mai magyar jobboldalt terheli, a publicisztikában célszerű lenne mellőzni. A felelősség jelentése: helytállás valamely olyan magatartásért vagy mulasztásért, amely másokra nézve hátrányos következményeket eredményez. A történelemmel való szembenézés nem ilyen magatartás, így azért felelősséget megállapítani egyszerűen értelmetlenség. A megszállókkal kollaborálók felelősségre vonása megtörtént, életükkel fizettek érte. Felelősségre vonták már többszörösen és igaztalanul a teljes magyar társadalmat is. Ideje lenne most már a történelem-hamisítók felelősségét firtatni. Többek között az Önét.

Tallós Emil

jogász             

* * *

1944 megítélése a Fidesz-alkotmányban

2011. április 15., péntek 07:26

Nemrégiben 41 társammal nyilatkozatot írtam alá, amelyben aggályainkat fejeztük ki a Fidesz–KDNP alkotmánytervezete miatt. Az alkotmányozás problematikus pontjaira már számos szerző felhívta a figyelmet, így ezeket felesleges volna megismételni. Egyetlen preambulumállítással foglalkozom itt részletesebben, mivel mint cseppben a tenger, megmutatkozik benne az egész munka alkalmatlansága.

A preambulum leszögezi, hogy „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” Az idézett meghatározás hazug, elfogadhatatlan és szakmailag indokolhatatlan, mert elrabolja nemzeti történelmünk egy részét. Kezdjük az elejével. Máskor nem tenném, de most szándékosan törekszem arra, hogy első körben értékelés nélkül fogalmazzak, mivel épp az ellen kívánok érvelni, hogy történelmi tényekről törvény írja elő a vélemény nyilvánításának módját.

Magyarország német megszállása után a magyar parlament változatlanul tovább működött. A Sztójay-kormány intézkedéseit ez a parlament minden kényszer nélkül megszavazta. Az egyes képviselőkre, akik 1939-ben általános és titkos választással jutottak mandátumhoz, nem nehezedett semmilyen konkrét külső nyomás. A kormány kivétel nélkül olyan miniszterekből állt, akik korábban is miniszterek voltak – tevékenységüket nem kényszerből, hanem meggyőződésből végezték. A kormányzat intézkedései nem robbantottak ki országos sztrájkokat, nem vezettek tömeges elégedetlenséghez vagy fegyveres ellenálláshoz. Ellenkezőleg. A már régóta előkészített és gyakorlatilag német segítség nélkül (Eichmann 50 munkatársával szemben 200 000 magyar hivatalnok állt) lebonyolított „zsidótlanítás” következtében egy ideig az életszínvonal emelkedése következett be. A külföldi devizák, a nemesfémek, valamint az ingatlanok és ingóságok árszínvonala a Sztójay-kormány működése következtében soha nem látott mélységbe zuhant. 437 000 ember vagyonát  vonták el, ebből viszont igen sokan juthattak olyan javakhoz, amelyekről korábban még álmodni sem mertek.

Más intézkedéseket is felsorolhatnék, amelyekről vélemény kérdése, hogy morálisan vállalhatóak-e, illetve hogy az ország hasznára váltak-e vagy sem, de ténykérdés, hogy a magyar Országgyűlés többsége szuverén elhatározásból egyetértett vele. Ilyen például az a döntés, hogy a magyar királyi honvédség továbbra is vegyen részt a III. Birodalom oldalán a háborúban.

Az teljesen igaz, hogy Magyarország Kormányzóját, Horthy Miklóst a német megszállás jelentősen korlátozta cselekvőképességében. Az államfő és a kormány szuverenitása azonban nem ugyanaz. Az államfő ugyanis ahogy ma is, akkor is csupán választások alapján létrejövő erőviszonyokat szentesített. Jelenlegi államfőnk kifejtette, nem fék, hanem motor kíván lenni a nemzeti együttműködés rendszerében – de önállóságának esetleges hiányosságai okán mégsem gondolná senki sem, hogy Magyarország függetlensége veszélyben volna. Az az indoklás sem állja meg a helyét, hogy az ország azért vesztette volna el függetlenségét, mert területén idegen csapatok állomásoztak. Ez a körülmény ugyanis 1990 után is fennáll, de a NATO-katonák jelenléte éppúgy nem kelt közfelháborodást, ahogyan 1944-ben sem tört ki tiltakozó hullám azért, mert a Magyarországgal egy szövetségi rendszerbe tartozó Német Birodalom katonasága hazánkba érkezett.

Mint említettem, a preambulumtervezet elrabolja nemzeti történelmünk egy részét. Ha ugyanis az ország függetlenségét a német megszállás után elvesztette volna, akkor azok a történelmi szempontból minden bizonnyal évszázadokon át megemlékezéseket kiváltó (szégyenteljes) tettek, amelyek Magyarország lakosságának összetételét, valamint az ország ingó- és ingatlanvagyonának nagyságát jelentősen megváltoztatták, nem hazánk politikusainak felelőssége körébe tartoznának. A felelősséget más viselhetné. Nyilván, éppen ez a cél.

A kormány vonatkozó preambulumjavaslata a maga szempontjából következetlen is. Nehezen egyeztethető össze az az állítás, hogy a bolsevizmus ellen harcoló katonák „Európa hősei voltak” (Demokrata-címlap, 2004. február 5.), miközben egy olyan ország katonájaként harcoltak, amely függetlenségét elvesztette volna. Más bábjaként harcoló katonák nem lehetnek nemzeti hősök.

Hozzá kell tennem azt is, hogy az alkotmányozási javaslat az 1944-es év magyar döntéshozóinak szándékaival is homlokegyenest ellentétes, akik döntéseiket mély meggyőződésből hozták, és mindazok, akik ma is pozitív személyeknek tekintik e döntéshozókat a politikai térfél jobboldalán, bizonyára ma is büszkék e személyekre és döntéseikre. Schiberna Ferenc veszprémi főispán 1944. június 25-én hálaadó istentisztetetet, Te Deumot hirdetett a veszprémi ferences templomba, megünneplendő a kormányzat történelmi léptékű cselekedeteit. Balogh Sándor, Debrecen polgármestere „Nemzeti Vagyongyarapodás” címmel hozott határozatot azon értékek kezeléséről, amelyek megmaradt honfitársaink kezelésébe kerülhettek. A „fölös vásárlóerő megszüntetését” és a nemzet egyetemének gazdagodását ünnepelte mindenütt a magyar közigazgatás. Az elosztást „nagy jelentőségű szociális akció” címmel rendeletileg is kodifikálták. Endre László belügyi államtitkár kifejtette, hogy a kormányzat intézkedéseinek jelentőségét „csak a következő nemzedék” fogja tudni igazán értékelni. Mindehhez az akkori Magyarországnak nincs igazán köze? Ez ne volna magyar szégyen? Mentsük fel a jobboldal mai utódait a szembenézéstől?

Mindez korántsem csak a II. világháborús bűncselekményeket érinti. A magyarországi németek kitelepítését 1945-ben a magyar kormány nemcsak megszavazta, hanem a kormány tagjainak többsége az ország közvéleményére hivatkozott, és kiemelte – ugyanúgy, mint más kormánytagok a zsidókkal szemben fél évvel korábban –, hogy egyedülálló történelmi alkalom kínálkozik egy nemzeti sorskérdés megoldására. Szakasits Árpád könyörtelenséget követelt, Kovács Imre a megmaradó svábokat zárt telepekre gyűjtötte volna, Teleki Géza a „magyar faj” egészségének megőrzéséről beszélt, Erdei Ferenc azt tartotta lényegesnek, hogy gyakorlatilag mindenki kitelepíthető legyen. Mindez jóval a potsdami értekezlet előtt történt – amely egyébként sem kötelezte, hanem a magyar kormány kérése alapján lehetővé tette a kitelepítést. Az új alkotmány szerint ezért nem Magyarországé a felelősség. Igaz ugyan, hogy a szovjet megszállás alatt működő kormányok egyike sem volt szuverén, de az alkotmány preambulumából az is következik, hogy az önrendelkezés hiányában a felelősség is a nullával egyenlő. Holott erről szó sem lehet, mivel bizonyos mozgástérrel minden politikus rendelkezhetett.

A történelem értékelése mindenkinek szíve-joga. Értékítélet kérdése, hogy tömeggyilkosoknak vagy nemzeti hősöknek tartjuk 1944 magyar politikai szereplőit. Mindenki jobban jár azonban, ha a történelmi értékelést se alkotmány, se más jogszabály nem írja elő. Ha mégis jogszabály, különösen pedig alkotmány szabályozza a történelmi korszakok értékelését, akkor az értékítéleteinkért nem mi lennénk felelősek, hanem maga az alkotmány.

A büntetőjogi felelősséget történelmi tetteikért az érintetteknek kell vállalniuk, és a felelősségre vonás 1945 után többnyire meg is történt – olykor jogilag rendkívül problematikus eljárásokkal. Felelőssége azonban van az utókornaalaptörvényk is, ha nem is büntetőjogi értelemben: tisztességesen szembenézni a történelmével. Ez az alkotmányterv ezt alapvetően akadályozza.

Jegyzet 2011. április 15.

Ungváry Krisztián

történész

Tallós Emil jogász, Ungváry Krisztián történész, index