Maga a „meddőség” szó is megbetegít - interjú
Interjú Tima Renátával
Napjainkban egyre többen küzdenek kényszerű gyermektelenséggel és sajnos lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy számtalan egészséges fiatal pár életében késik a várva-várt gyermekáldás. Sokan már a lombikbébi-program vagy az örökbefogadás gondolata között őrlődnek, miközben a "kudarc" élménye talán egyre messzebb sodorja őket a számukra megfeleő megoldástól. A gyermektelenség hátterében ugyanis nem csupán testi, de számos lelki eredetű okot is lehet találni. Éppen ezért egy ilyen helyzetben érdemes mélyen önmagunkba nézni, és minden oldalról körüljárni a problémát, melyben nagy segítség lehet sorstársaink történeteinek megismerése. Tima Renátával, a „Gyermekáldásra várva – Beszélgetések gyermektelenségről, hitről, örökbefogadásról” című interjúkötet szerzőjével beszélgettünk.
2011. június 30. 17:40

Hogyan született meg a könyv elkészítésének gondolata? Személyes, a saját környezetben átélt tapasztalatok vagy „csak” a világban látható, egyre sokasodó gyermektelen párok küzdelmei inspiráltak?

A kötet elkészítését személyes motiváció inspirálta: amikor végre boldog anyukája lettem első gyerekemnek, úgy éreztem, a rengeteg személyes tapasztalatot, a várakozás évei alatt gyűjtött sok-sok technikai és szubjektív információt mindenki számára befogadható módon jó lenne közkinccsé tenni. A gyerekért folytatott küzdelmek, a válaszok után való kutakodás során megismerhettem az akkoriban létező szinte összes honlapot, fórumot, blogot, és mindig zavart, hogy kérdésfelvetések helyett gyakran csak szigorú állításokkal, fél információkkal találkoztam. Mindig úgy éreztem, van valami hamis abban, ahogyan a gyermektelenségről állításokat tesznek olyanok, akiknek nem érintettek. Nekem nagyon jól jött volna annak idején, ha létezik egy emberi nyelven, sorstársak által és emiatt a problémára érzékenyen megírt kézikönyv, ami segített volna a legfájdalmasabb, legnehezebb kérdések átgondolásában. Nem találtam ilyet, hát elkészítettem én – hálás feladat volt, mert közben nekem is segített a velünk történtek feldolgozásában.

Amikor egy pár szembenéz a gyermektelenség gondjával, döbbenettel vagy haraggal reagál arra, hogy vele ez egyáltalán megtörténhet, hogy ezúttal kicsúszik a kontroll a kezéből, és hogy valami, amit olyan nagyon akar, nem elérhető a számára. Amikor az első fájdalmak után képesek továbblépni, rájönnek – nincsenek egyedül. A kötet pont ezért született: szerettem volna rávilágítani a házaspárok és minden érdeklődő számára, hogy nincsenek egyedül, a gondjuk nem egyedi és talán nem is megoldhatatlan – és pusztán már ez a tény erőforrást jelent a számukra. Ezt követően már könnyebb előre haladni: a pár könnyebben tud egymás előtt beszélni a felmerülő kérdésekről, nyitottabbakká, érzékenyebbé válnak egymás gondolatai iránt, mernek együtt elindulni a válaszok felé – vagy éppen ellenkezőleg, rájönnek, hogy tulajdonképpen nem is tartoznak egymáshoz.

Vannak visszajelzések olyan családtól, akik a te könyved hatására jutottak el az örökbefogadással kapcsolatos döntésig, esetleg küzdöttek meg a meddőséget okozó problémával?

A visszajelzések kivétel nélkül megerősítették, hogy a sorstársak példájának, küzdelmének és örömének őszinte hangú bemutatása felszabadító erejű az érintettek számára. Fontosnak éreztem, hogy az interjúk témaválasztása és a szakmai beszélgetések kellően árnyaltak legyenek, a megfogalmazások térjenek el a bulvármédiából ismert, sikerorientált nyelvezettől, szerettem volna túllépni az olyan, egyébként önmagában is megbetegítő hatású kifejezések használatán, mint például a „meddőség” fogalma.

És valóban nagy öröm számomra, hogy vannak olyan párok, akik a könyv elolvasása után feltették egymásnak és önmaguknak a megfelelő kérdéseket, felkerestek a könyvben is nyilatkozó szakembereket, és a saját válaszaik útját megtalálva ma már vérszerinti vagy örökbe fogadott gyerekek boldog szülői.

A gyermektelenséget egészen a mai napig elsősorban biológiai okokra vezették vissza, mostanában kezdenek előtérbe kerülni azok az elméletek, amelyek pszichológiai gátló tényezőkről is beszélnek. Nem lehet, hogy a problémával küzdő párok ezért „nyúlnak” rögtön a lombikbébi megoldáshoz, ahogy azt a könyved is említi?

Az ezredforduló óta valóban mind népszerűbb téma, hogy a gyermektelenségnek vannak, lehetnek pszichés okai, tényezői. Egy pszichológus ismerősöm kiváló példát hozott erre: egy bécsi intézetben kizárólag biodiétával és pszichoterápiával kezelik a pácienseket, és az éves sikerrátájuk közel azonos a csak gyógyszeres kezeléseket alkalmazó meddőségi intézmények átlagával. Nyilván ez is mutatja a kérdésben rejlő igazságot. Új világunk nagy érdeme a pszichológia tudományának közérthetővé tétele, de főleg az önreflektív gondolkodás elterjedése: ráismerünk arra, hogy az embernek nem csak teste van, hanem lelke, szelleme is, és hogy ezek egymással kölcsönhatásban vannak egymással. Ma már nem hangzik meglepően: a betegség hátterében „valami lelki dolog” állhat… A depresszió, a stressz kifejezései ma már mindennapos fogalmak, amelyről szinte minden ember tudja, hogy köze van testi tünetekhez. És – elvétve ugyan – de ma már hallani olyan meddőségi kezelésekre szakosodott klinikáról is, ahol javasolják, esetleg pszichológus segítségével kérdezzen rá a pár, valóban akarják-e azt a gyereket, aki még a lombikban sem akar megfoganni hosszú évek óta...

Persze nem szabad az ellenkező oldal túlzásaiba sem esni: sokszor elcsodálkozom, amikor azt hallom, hogy előbb látta sámán a házaspárt, vagy hogy közel tíz éve járnak gyermekáldást elősegítő talpmasszázsra, minthogy egy-két orvosi tesztvizsgálaton átestek volna.

Az interjú továbbolvasásához kattintson ide!

családháló.hu
MTI Hírfelhasználó