Csók a közönségnek
A csábításra csábító húst betölti a lélek, a női lélek, minden nő ilyen egyszer, egyszer-egyszer, ha nő. Nőt a Csók-kiállításról választanék.
2011. augusztus 14. 06:52

A székesfehérvári Csók István Képtárban Csók István tárlatot rendeztek. Nem találhatnánk ebben semmi különöst, ha valami hasonlóra legutóbb nem majd’ félszázada került volna sor, a fővárosi Nemzeti Galériában. Az a kiállítás a gyászmunka részeként értelmezhető, a festő négy évvel korábban hunyt el nagy hivatalos megbecsüléstől övezve. Azóta a mester az aczéli világstruktúra – ma is létezik; ugyanaz másként – „tűrt” kategóriájába került, a műítészi Központi Bizottság döntésének megfelelően. Festészetéről fitymáló szavak sem igen íródtak le tudományice, vagy ha igen, a lepökendő sikeresség a bélyeg rajta.

Csók vérbeli festőművész életet élt, betöltötte hivatását. 1865-ben született a Fejér megyei Sáregresen, afféle zsírosparaszt – tehát sikeres paraszt, kulák – családban, nem a nyomort látta maga körül, hanem az iparkodás eredményét. Ezt a példát követte; a Jóisten pedig nem megverte, de megáldotta a nagy tehetséggel. Festői képességét és tudását – a kettő nem azonos – hosszú élete során jól használta; s olyan sikeres lett, amilyen lenni akart. Jól van ez így?

Jól élt, és a jólét piktora volt. Nézzünk egy példát. Virágcsendéletei sorozatát. Derűs ég előtt vidáman tomboló virágok, teraszon, szobában, kertben – remekül megfestve. (Általában – erről később.) Minden rendben – házunk is van, kertünk is van – és Csók a falon. A szirmok habzásában csak az nem látja a női éroszt, ki becsukott szemmel az orrát homokba dugja.

Az életöröm egyik forrása Csóknak a nő volt. Nem tudok róla, hogy pornóképeket csinált volna – pikánsat igen –, és minden nőábrázolása teli van természetes erotikával – még szemérmesen úrvacsorát vevő parasztlányai is. A csábításra csábító húst betölti a lélek, a női lélek, minden nő ilyen egyszer, egyszer-egyszer, ha nő. A testet, a domborulatokat és hajlatokat igen nagy szakértelemmel nézi és festi. Egyszer-egyszer az arcokat is. Hogy nem csak festő volt, de művész is, éppen a vásznon látható arcok árulják el. A megrendelésre készült, vagy kevesebb kedvvel megfestett orcák szinte leesnek a képről. Nem részei annak. Mint a valahai színesbe nyomtatott katonai obsitlevelekbe beleragasztott fényképészmesteri bakaportrék. Oda kellett festenie a megrendelő feleségét, szeretőjét, a megrendelőt, rokonait és üzletfeleit –, hát odafestette. Mint egyik polgári szalonba való képén, hol a páva farka mindenkit lesöpör. Festőileg.

Lehetett-e, lehetséges volt-e az így felépített külső és belső világban remekműveket, a tojásfejű kánonszabászok által is arcvesztés nélkül elismerhető remekműveket alkotni?

Igen. A mostani tárlaton kiállított tételek közül négyet-ötöt felsorolhatnék – és ez a százvalahány művet tekintve igen nagy szám. E képeket a művész bizony belefestette a magyar művészet aranykönyvébe. Ott vannak, ki nem vághatók, legfeljebb átlapozhatók.

Életműve persze, mint minden nagy életmű, tele van salakkal. Sokkal. A mostan szemlézett kiállítás azonban nem monografikus jellegű és ezekből keveset mutat be. Az életmű kevéssé dicsfényes, a Rákosi-korba eső részét semennyire. Azaz – zseniális találat – folyamatosan vetítődik Basilides Ábris 1951-ben készült színes (!) portréfilmje az eredeti hanggal. A rendező – neves művészcsalád sarja – pontosan tudta, mit csinál: valamit megörökít. És az nem Csók István volt. És nem lógnak a falon a sorozatban gyártott – nem mindig a maga ecsetjével készített – szalon- és galériaképei, a szépen csengő pengőkre váltott tehetség szomorú kornyikálása.

Ott vannak viszont balatoni képei. A bemutatottak nem ipari alkotások, hanem a festői látás remekei. Érezni milyen mély köze volt sekély vizű tengerünkhöz, hogy fontos volt a számára megörökíteni állandó változását. Megérdemelnek egy szélesebb merítésű, önálló tárlatot.

Akart-e afféle festőművésztét nem pengősítő, de megkoronázó Opus Magnumot alkotni? Persze, hogy akart. Nagyon akart. Nagyot. Sokáig csinálta, mindent belefestett. A mostani kiállítás egyik fő szakmai értéke a Nirvána hatalmas vásznának előhozatala. Befejezetlen. Befejezhetetlen.

Nirvána. A buddhista Kelet mennyországa? Ferde szemű Olympos? A lapos közvélekedés általában annak hiszi, de nem az. Most nem kezdek bele a Kelet világ/képének ficamos európai befogadása kérdésének megtárgyalásába – Csók nem buddhista, sem tao mester; ha már valaki, kortársa, Olgyay Viktor sokkal inkább az, rá is ment művészi énje. Párizsból hozott orientalizmusa modor, a kor lenyomata, divat – de valamivel mégis több. A hatalmas vásznon az uralkodó alakok bódhiszattvák – megvilágosodottak –, alakjuk nem Csók képzeletének szüleménye, hanem a buddhista világban igen gyakori szentábrázolások átvétele. Egy korabeli könyvből a mintát elő lehet keresni. S alattuk két sorban – létszférában – sorakoznak a saját életművéből kiemelt alakok. A jobb alsó sarokban pedig átláthatatlan köd gomolyog: mit takar, mit rejt? A végső ürességet? A kérdés megválaszolásával, meglehet, a festő világának kulcsát kaphatjuk meg.

A tárlat megalkotása, rendezése remek. Mint mondtam, nem monografikus kiállításról van szó, de mégis valami módon összegzőről. A két kiváló kurátor – Révész Emese és Gärtner Petra – nem időrendben, nem „fejlődéstörténetileg” rendezett, hanem képtípusok csomóit helyezte egymás mellé. Különösen nagy találat az orientalizáló enteriőr, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumban föllelt hagyatékból származó bronzok és porcelánok – holt modellek – bemutatása a képek előterében. Közvetlenül érzékelhető, mit kezdett Csók azzal, amit látott.

A műbarát egy egészen remek kiállítást láthatott, ha ott járt. De más kiállításokra is szükség volna még: az említett Balaton-tárlatra, egy etnográfiailag értelmező bemutatóra, s végül egy teljes monografikus teljességűre valahol, valamikor.

Csók, ha lenéz saját utókorára a Megvilágosodott lótusztalpú lába mellől, elégedett lehet. Képeit súlyos pénzen veszik, sorra látnak napvilágot festészetét bemutató kötetek –, s jól fogynak. Sikeres. Ma is. Holtában. E sikeresség okával nem foglalkozik a műszépírói szakma, de ha ezt nem értjük meg, nagyon sok minden nem értünk. Csók fontos.

 

Mondjak még valamit? Nem. Mintha e szövegbe beleírnék egy jókora szellentést. Nem teszem, de akkor a nemmel együtt ott lebeg mindörökké. De legyen.

Nem az ő habzó, erős virágait kívánom a falamra. Hanem Nagy István végtelen szomorúságú tökleveleit. Bennük ott van az a valami, ami helyett Csók ködgomolyt festett a Nirvánába, mert mást nem tehetett.

De nőt a Csók-kiállításról választanék.

Szabó Béla István
MTI Hírfelhasználó