Adósság – ezt is ki kell fizetni
2011. szeptember 27. 14:47

A múlt heti svédtorna óta sokat gondolkodom a honvédelmen. Azon tudniillik, hogy miért nincs ez az egész a helyén?

A létező szocializmus utolsó részében, a 80-as években, a 20. század legerősebb, és kétségkívül legütőképesebb magyar hadereje jött létre, ami a fegyverek számát és minőségét illeti. Olyan, amely minden kétséget kizáróan képes lett volna önállóan is lerohanni Ausztria síkvidéki területeit és elfoglalni magasabban fekvő medencéit – ha mondjuk az Alpok csúcsait, meg Tirolt nem is. Képes lett volna egy, a legmodernebb szovjet technológiával felszerelt harckocsi hadosztályt harcba vetni a Varsói Szerződésnek a németországi főhadszíntéren vezetett mindent eldöntő és elsöprő főtámadáshoz csatlakozva. (Ha ugyanis a VSZ támad – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem kellett volna Olaszországgal babrálnunk…)

Igaz ez akkor is, ha mindenkinek megvannak a maga jó kis katona történetei, a mennyire nem volt meg ez meg az. Mert már akkor is lesajnáltuk a sereget. Pedig akkor még volt lőgyakorlat, ahol egy Trabant árába kerülő gránátokkal terítették be a gyakorlóteret, volt menetgyakorlat és még nagyon sok minden, a közutálatnak örvendő kimenőruhától a nagyvasas technológiáig. Olyan tábori műtők várták lezsírozva a 3. világháborút, amelyekre – a Kútvölgyit leszámítva – minden kórház szívesen lecserélte volna a maga készségeit.

De akkor mi volt a baj? Hát például maga a rendszer. A rendszer, amely alkalmatlan, gyakran félanalfabéta altisztekkel és politikai tisztekkel igyekezett magát reklamírozni a bevonultatott fiatalok körében. A rendszer, amely a néphadseregben igyekezett beszervezni a maga informátorainak egy jelentős részét. A rendszer, amely nem a nemzeti ügy szolgálatát, hanem a progresszió, a nemzetköziség jegyében történő fegyveres harc szükségességét hirdette. Miközben bizonyos értelemben csúcson járt a hadsereg, elszakadt a nemzettől. Ideológiailag pedig évről évre legyártotta a rendszer ellenzékét az értelmiségi fiatalságból.

Nos, a rendszerváltoztatás utáni kor, elsősorban az 1994 utáni kor egyik legnagyobb bűne nem az volt, hogy leszerelte a honvédséget, és szélnek eresztette azokat a kitűnő szakembereket is, akik a csúcstechnikát működtették.

Az az értelmiség, amely a néphadseregben tanulta a honvédelmi ismereteket, most a hatalom sáncain belülről nagy élvezettel zárta be ezt a „kócerájt”. És igen, főleg az SZDSZ rajongói, akik az államéletben minél nagyobb rendetlenséget szerettek volna. A szocik meg nagy élvezettel privatizélték el a 3. világháborúra félretett készleteket, és csak olyankor érdeklődtek a téma iránt, ha valamit jól közbe lehetett szereztetni, vagy meg lehetett „spórolni”. Ez volt a haderőreform.

Sok-sok tanulmánykötetet lehet és kell megírni ennek a mikéntjéről. (Persze tegyük hozzá, hogy a fenyegetettség és a háború lehetősége a délszláv válság múltával jelentősen enyhült. Amikor arról értekezünk, hogy amink van, az mire nem elég, akkor azért arra is érdemes figyelemmel lenni, hogy mire kell elégnek lennie. De ez egy másik történet.)

Nos, az adósság, amit be kell pótolni az, hogy mindenki megértse, a honvédségre szükség van. A honvédelem jog és kötelesség, amit minősített esetben mindenki számára előír nem csak a 2012. január 1-vel életbe lépő alaptörvény, hanem a hatályos alkotmány. Amint azt Magyarország mindenkori alkotmánya és törvénye előírta – rendszertől függetlenül.

Az adósság része, hogy a Magyar Honvédség és az az egész társadalmat átfogó szisztéma, amit a honvédelem rendszerének nevezünk, minden elemében az legyen, aminek lennie kell. Ehhez nem csak az kell, hogy mindenkori magyar kormány akként rendezze el, akként szerelje fel, és akként tartsa működésben a honvédséget, amint az méltó hozzá és a hivatásához.

Arról is szó van, hogy azokat a közös élményeinket, amelyeket a nemzet a honvédelem tárgykörében szerzett az elmúlt jó évezredben, megismerve és megbecsülve, készüljünk fel azokra a feladatokra, amit a következő ezredév elénk állít ugyane tárgykörben. Ha a mi életünk nem is túl hosszú egy ezredéves perspektívában, azért, arra nem árt emlékezni, hogy nélkülünk nincs továbblépés.

Akkor sincs, ha jó két évtizedig úgy csináltunk, mintha lenne.

PunkRhétor
MTI Hírfelhasználó