A német média tájékoztatáspolitikája
A magyar tömegtájékoztatás körül fel-fellobbanó viták miatt is érdemes kitekintenünk, miként működik a német média.
2011. november 24. 22:25

A magyar tömegtájékoztatás körül fel-fellobbanó viták (pl. médiatörvény, a közmédiák átalakítása) miatt is érdemes kitekintenünk, miként működik a média egy olyan fejlett demokráciában, mint amilyen a német, miként tájékoztatják az ottani televíziók és rádiók a választópolgárokat a politikai eseményekről. Az elemzés a jogi keretek felvázolása mellett a műsorkínálat, azaz a sajtószabadság gyakorlati megvalósulásának kérdéseibe is beletekint.

1.A német sajtószabadság jogi alapjai

A német szövetségi alaptörvény (alkotmány) 5. cikkelye tartalmaz jogi garanciát a sajtószabadság védelmére. „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy véleményét írásban, szóban, és képi úton, szabadon kinyilvánítsa és terjessze, és hogy a hozzáférhető forrásokból akadálytalanul tájékozódjék. A sajtószabadság, az elektronikus és filmen megvalósuló tájékoztatás szabadsága biztosított. Cenzúra nem létezik”, áll az alaptörvényben. A jogrendszer egyúttal tájékoztatási kötelezettséget ró az illetékes közhatalmi szervekre, az újságíró jogosult e szervek nyilvános ülésein jelen lenni, azok anyagaihoz hozzáférni. A részletszabályokat a tartományi sajtótörvények, a nyomtatott sajtó etikai szabályait pedig egy önszabályozó egyesület, a Német Sajtótanács (der Deutsche Presserat) normái fektetik le.

A „Riporterek Határok Nélkül”(Reporters Without Borders) 2010-es Sajtószabadság-Indexében az előkelő 17. helyezést adta Németországnak a vizsgált 178 ország közül, bár ez a helyezés némi romlást jelent a 2000-es évek elejéhez képest (akkor Németország még az első tíz között volt). 

Időnként kritikus téma a „belső sajtószabadság”, az újságírónak a kiadótól való belső függetlensége. A Spiegel TV volt újságírója, Harald Schumann oknyomozó újságíró például arról panaszkodott, hogy egykori munkahelyén főnökei akadályozták, hogy kényesebb témáknak utánanézzen. Schumann felmondott, és a Tagesspiegel c. napilapnál lett szerkesztő. Néhány hónappal ezelőtt nyíltan beszélt a tőkének, a gazdasági hatalomnak az újságírókra gyakorolt nyomásáról.

2. Aközszolgálati tömegtájékoztatás szerkezete

A német közszolgálati médiák gerincét két fő adó adja: az egyik az 1950 óta működő, és kilenc regionális adó szövetségéből álló ARD, a másik a később létrehozott ZDF.

23 ezer fős munkatársával, 11 TV-csatornájával, 55 rádiócsatornájával, 6,3 milliárd eurós összköltségvetésével (a magyar médiaviszonylatban gigantikusnak számító kb. 1900 milliárd Ft-nak megfelelő összeggel) az ARD egyértelműen Németország nemzeti főadójának számít. Működését a 16 szövetségi tartomány között megkötött ún.telekommunikációs államszerződés (Rundfunkstaatsvertrag) és a belső szervezeti statútumok szabályozzák. A szervezeti irányításán tükröződik Németország föderatív jellege; a regionális adók és a külföldieknek sugárzó Deutsche Welle képviselőiből álló taggyűlés az ARD legfőbb döntéshozó szerve, ez a testület választja az ARD elnökét. Emelett egyéb grémiumok, és a napi operatív irányítást intéző intendánsok és programigazgatók is működnek. Habár az ARD jelentős közpénzeket mozgat, transzparenciája mérsékelt. Honlapján olvashatóak ugyan a vezető szervek határozatai és nyilatkozatai, de az ülésekről készült emlékeztetők és/vagy jegyzőkönyvek már nem.

A ZDF irányítása jelentősen különbözik az ARD-től, felépítése nem regionális jellegű, hanem centralizált. A ZDF-es TV-Tanács (ZDF-Fernsehrat) választja meg az adót irányító identást, és hagyja jóvá a költségvetést. A 77 tagból álló testület a szövetségi tartományok, pártok, a szövetségi kormány, és társadalmi szervezetek (pl. kamarák, szakszervezetek) képviselőiből tevődik össze.

Egyetlen oldalnak (pl. pártnak) sincs túlsúlya, a többségi döntés meghozatalához több szereplő egyetértése szükséges, ami védelmet biztosít a politikai nyomás ellen, még ha azt teljesen nem zárja ki, amit Nikolaus Brender főszerkesztő esete is bizonyít. 2009-ben a meglehetősen karakteres Brendert nem választotta újra az igazgatói tanács .

A döntés komoly viharokat váltott ki a német sajtóban, maga Brender is politikai döntésnek nevezte eltávolítását, amelyet erősített, hogy a Tanács CDU-tagjai nem szavaztak neki bizalmat. A történethez hozzátartozik, hogy a 2005-ös Bundestag-választások utáni estén megrendezett listavezetői vitában Brender műsorvezetőként keményen összevitatkozott az akkor még kancellár, szociáldemokrata párti Gerhard Schröderrel. Vagyis, az SPD-nek (legalábbis a Schröderrel még mindig rokonszenvező részének) elvileg érdekében állhatott Brender lecserélése, de a német szociáldemokraták (pontosabban a párt tagja, Kurt Beck tartományi miniszterelnök) a döntéskor kiálltak Brender mellett. Hasonlóan az ARD-hez, a vezető testületek ülésein történtek szintén rejtve maradnak a nézők számára, így nem tudhatjuk azt sem, az adott ülésen miként dőlt el Brender sorsa.

A közszolgálati médiahálózat része még néhány tematikus csatorna, így a KI.KA gyermekadó, az osztrák és svájci közszolgálati TV-vel működtetett 3sat, a francia ARTE-vel üzemeltett művészeti csatorna, és a közéleti témájú Phoenix. Szintén ebbe a körbe tartozik az egész országnak sugárzó közszolgálati rádió, a kölni Deutschlandfunk is. A közszolgálati médiahálózat a háztartásonként beszedett előfizetési díjakból, és reklámokból tartja fenn magát.

3. Aközszolgálati tömegtájékoztatás tartalma

Az ARD és a ZDF hírműsorai gondoskodnak arról, hogy a politika iránt érdeklődő választópolgárok folyamatos és alapos hírfogyasztásban részesüljenek. Az ARD naponta többször sugároz híradót, köztük a 15 perces 20 órakor kezdődőt (Tagesschau), rendkívüli, vagy fontosnak ítélt eseményekről a híradó után egy kb. negyedórás összeállítás következik. Ezenfelül minden nap (tehát hétvégén is) sugároz az ARD a nap fontosabb eseményeit elemző, kb. 20 perces háttérműsort (Tagesthemen.). A ZDF 19 órakor sugároz híradót (Heute), majd késő este, többnyire 21.45-kor egy politikai háttérműsort (Heute Journal). Vasárnaponként pedig mindkét adó jelentkezik újabb háttérműsorral.

A német közszolgálati csatornák igen pozitív szerepet töltenek be a politikai rendszer stabilitásában azáltal, hogy fontos szerepet szánnak a vitaműsoroknak, amelyekben társadalmi-politikai kérdéseket vitatnak meg politikusok, szakértők, társadalmi szervezetek vezetőinek részvételével, a nézők jelenlétében. A feszültségek levezetésének ugyanis számos fóruma van a közszolgálati televíziókban, és ha egy problémának komoly társadalmi súlya van (az egyik ilyen legújabb téma a nyugdíjszegénység), akkor jó esélyt kap arra, hogy médianyilvánosságot kapjon, és arra kényszerítse a politikusokat, hogy legyenek hajlandók tudomást venni a gondokról. 

A vitaműsorokban (pl. Anne will) többnyire éles, de egymás személyiségét tiszteletben tartó viták zajlanak, ahogy általában a német politikában. Azok a nézők pedig, akik még ennél is részletesebb és állandó politikai tájékoztatásra vágynak, a Phoenix csatornára kapcsolhatnak.

Az 1997 óta, az ARD és ZDF által közösen működtetett Phoenix nevű tematikus adó ugyanis élőben közvetíti a német szövetségi parlament (Bundestag) üléseit, a fontosabbnak ítélt sajtótájékoztatókat, és a parlamenti pártok kongresszusait (pártnapjait), és emellett stúdióbeszélgetéseket is sugároz az aktuális politikai eseményekről. Az ARD és a ZDF ezen felül gazdag online tartalmat is kifejlesztett, amelyeken részletes, képekkel is ellátott tudósításokat tesznek közzé. Évek óta lehetséges a hírműsorok közvetlen letöltése (podcasting), nemrégen pedig azt is lehetővé tették, hogy a letöltést a felhasználók három különböző minőségben, azaz képfelbontásban is eszközöljék.

A német közszolgálati médiákra nem jellemző a kormányhoz, illetve a kormánykoalíció pártjaihoz való lojalitás. Természetesen rendszeresen beszámolnak a kormány tagjainak főbb nyilatkozatairól, kijelentéseiről, döntéseiről, de azokról többnyire kikérik az ellenzék véleményét is. Itt azonban nem állnak meg: ha egy kormánypárton belül viszály üti fel a fejét, vagy vezetési válság lép fel (mint nem olyan régen a liberális FDP-ben), akkor a tudósítások a szarkazmust sem nélkülözik.

A háttérműsorokban pedig az sem ritka, hogy gondterhelt arccal illusztrált képeket mutatnak politikusokról, és az is gyakorta előfordul, hogy a kormány tagjainak kellemetlen kérdésekre kell felelniük a TV-stúdióban, pl. a választási ígéretek és a kormány politikájának ellentmondásainak firtatásakor. Az ott dolgozó újságírók ugyanakkor az ellenzéki pártokkal szemben is kritikusak, azok is számíthatnak kényes kérdésekre.

Komoly erénye a szerkesztőségeknek, hogy nem pusztán követői a politikai eseményeknek, hanem értelmezni is igyekszenek azokat. A német TV-néző rendszeres elemzéseket kap a pártok főbb irányzatairól, azok céljairól, és politikusairól. A magyar közszolgálati tömegtájékoztatásból mára kiveszett politikai kommentárok az ARD-n és a ZDF-en megszokottak, és még a „kormány szavahihetősége került veszélybe” félmondat is adásba kerülhet.

Nagyon érdekesek azok a riportműsorok is, amelyek a politika és a társadalom kapcsolatát vizsgálják, meglehetősen kritikus szemmel (Panorama és Monitor). Az egyik adás a „szemtelen újságíró” tipikus esete volt, amikor az euró-mentőcsomag megszavazása előtt néhány Bundestag-képviselőt megkérdeztek arról, tisztában vannak-e azzal, hogy pontosan mit tartalmaz a törvénytervezet. Több képviselőről kiderült, hogy nem tudják helyesen a mentőcsomag összegét, és címzettjét, és ezek a politikusok névvel, pártjuk feltüntetésével szerepeltek a közszolgálati adó képernyőjén.

A riportműsorok további erénye, hogy a német mindennapokkal, a társadalmat foglalkoztató kérdésekkel rendszeresen foglalkoznak (pl. integráció, elöregedés, társadalmi egyenlőtlenségek, szakszervezetek működése, adatvédelem).

A közszolgálati adók szerkesztőségét erősíti, hogy van egy-két karakteres és felkészült személyisége. Egyikük az ARD Tagesthemen adásának egyik műsorvezetője, Tom Buhrow, aki annak idején történelmet és politológiát hallgatott. A másik kiemelkedő újságíró a ZDF-es Claus Kleber, aki a jog elvégzése után lett újságíró. Mindkét újságíró vállalja egyéniségét munkája közben, mimikájával, gesztusaival és hanghordozásával.

A német közszolgálati médiarendszer összességében sikeresnek mondható, az ARD és a ZDF piaci részesedése ugyanis 13-13% körül van, nem marad le túl sokkal a 15% közelében lévő RTL-től. Az is hozzátartozik ugyanakkor a képhez, hogy a hirdetők számára érdekesebb fiatalabb korosztályokban már egyértelmű az RTL fölénye (csaknem 20% áll szemben a közszolgálatiak 5-5%-os részesedésével).

Végül megemlítendőek a regionális TV- és rádiócsatornák, amelyek folyamatosan sugároznak híreket, híradókat és politikai témájú műsorokat az adott régióknak, de a központi ARD-nek is készítenek országos témájú programokat.

Műsoraik az internet révén az egész ország számára elérhetőek, és jelentős részük — a podcastingnak köszönhetően — szintén letölthető.

A német törvényhozás nyilvánossága

Ahogy arról már szó volt, a közszolgálati Phoenix tematikus csatorna közvetíti a Bundestag plenáris üléseit, amelyeknek egyes témáit szakértők segítségével igyekeznek jobban megértetni az újságírók a nézőkkel. Emellett a frakciók és a kormány sajtótájékoztatóit is nyomon követhetik a nézők. A német szövetségi törvényhozás honlapján (http://www.bundestag.de/) nemcsak a plenáris ülések előterjesztései és szó szerinti jegyzőkönyvei (Plenarprotokolle, ill. Stenographische Berichte) elérhetőek, hanem az egyes ülések egészének, vagy egyes napirendi pontoknak a videói is. E videók közvetlenül letölthetőek a német parlament szerveréről, méghozzá jó képminőségben.

A kereskedelmi tömegtájékoztatás

Az 1984 óta sugárzó RTL Television a legjelentősebb az országos kereskedelmi TV-csatornák közül. Főadójának műsorkínálatában a politika alárendelt szerepet kap, inkább a bulvár (pletykák, sztárok) és a szórakoztatás játssza a főszerepet. Jelentős ugyanakkor a 18.45-kor kezdődő 20 perces Tv-híradója (RTL Aktuell), amelyben a politika játssza a főszerepet, még ha valamennyire könnyedebb formában is. Természetesen szerepelnek balesetek, bűnügyi események ebben a híradóban, de az elképzelhetetlen még itt is, hogy az eurozóna problémái közepette ne az ezzel kapcsolatos híreknek adjanak elsőbbséget.

A híradó igazi erőssége nem is a tartalmában, hanem a műsorvezetőjében rejlik, aki egyben főszerkesztői tisztséget is visel az RTL-ben. Peter Kloeppel egy igen karizmatikus figura, bámulatosan képes játszani a hangjával, és a tekintetével, valamint humora is van. Személyisége minden más műsorvezetőt háttérbe is szorít, ő az RTL hírműsorának igazi arca.

A német RTL ugyanakkor a politikai tömegtájékoztatásban is üzletet látott, 1992 óta működteti tematikus n-tv elnevezésű hírcsatornáját. A másik nagy médiacég, a ProSiebenSat.1 sem akart ebből kimaradni, és 2000-ben N24 néven alapított hírcsatornát, tovább növelve a német választópolgár rendelkezésére álló választékot. A hírtelevíziók óránként adnak hírműsort, időnként híradót. Fontosabbnak ítélt sajtótájékoztatókat élőben közvetítenek.

Összegzés

Amint láthattuk, a német médiarendszer igen jól biztosítja az állampolgárok tájékozódáshoz való jogát. A média-hatalom viszonylatában előbbi elég erős ahhoz, hogy számonkérő-ellenőrző attitűddel viszonyuljon a politikai hatalommal szemben, és feltárja a politika szférájában lévő folyamatokat. Ugyanakkor ez nem csak az ottani politikai kultúrának, hanem a meglehetősen tagolt politikai-hatalmi viszonyoknak is betudható. A második világháború utáni Németországban (1990-ig a nyugati NSZK-ban) még egyetlen pártnak sem sikerült a szövetségi törvényhozás mandátumainak többségét egyedül megszereznie, a koalíciós kényszer miatt a kormányzati hatalmat meg kellett osztani. Az alkotmányjogi struktúra, az ország föderális jellege tovább korlátozza a központi hatalmat, az egyes tartományok kormányait számos esetben ellenzéki pártok képviselői vezetik. A politikai kultúrának pedig már évtizedek óta része az érdekcsoportok intézményesített működése, konfliktusainak tárgyalásos rendezése, azaz a politikai rendszer szereplői megtanulhatták hatalmuk, befolyásuk korlátozottságát, és az együttműködés kultúráját.  Ebben a miliőben kevésbé kell tartania a médiaszerkesztőségeknek attól, hogy egy erős párt döntő befolyást képes gyakorolni a közszolgálati médiumok irányító testületeire.

Ennek köszönhetően a német médiafogyasztó nem válik a mindenkori hatalom kiszolgáltatottjává, hanem annak kritikusa és ellenőrzője, hangja jó eséllyel megjelenik a médiák valamelyikében. Az érdek -és értékartikuláció Németországban igen magas színvonalon áll, mert a politikai tömegtájékoztatás állandóan napirenden tartja a társadalmi-politikai problémák és konfliktusok megvitatását, a kormánypártok és ellenzékiek rendszeresen szót kapnak a műsorfolyamatban. Emellett a médiafogyasztót a német média nap, mint nap kifejezetten arra neveli, hogy ne fogadja el kritikátlanul a közéleti szereplők véleményét, és figyeljen arra, hogy az adott problémát több szemszögből is meg lehet közelíteni.

Mindez elősegíti a demokrácia fejlettségét, hiszen egy jól működő demokráciához aktív és jól tájékozott polgárok sokasága is szükséges. A hagyományos médiák mellett az online tartalmak, és az igen sokféle hangon megszólaló nyomtatott sajtó (egy 2009-es jelentés 352 napilap létezéséről számolt be!) további orientálódást kínál a választópolgároknak, akiknek így rendkívül gazdag információmennyiség áll rendelkezésre véleményük kialakításához. A magyar médiahelyzet értékelése során a németországi médiaviszonyok jó viszonyítási pontul szolgálhatnak, még ha természetesen azokat kellő kritikával kell elemezni. A médiatartalmak tekintetében azonban vitathatatlanul akad még mit a németektől tanulnunk.

Nagy Attila Tibor, Méltányosság Politikaelemző Központ
MTI Hírfelhasználó