Borbás Tibor hatvan éves lenne
2002. május 11. 04:16
A bronzszobrok közül a legjobbak is elszántak, kemények. Tessék, itt vagyunk ez a halhatatlanság, meg lehet tapogatni, kong az érc, zeng a cimbalom. Belemeredünk a Fő-tér levegőjébe, belemerülünk a medence habjaiba, de keményen, visszavonhatatlanul. Ülünk a végvári székeken a halhatatlanság légkörébe dermedve. Éltünk, voltunk, példát mutatunk, ha nem az ujjunkkal, a testünkkel.

Borbás Tibor hatvan esztendős lenne ebben az évben, ha nem rohan egy balesetbe. Lebegne, mosolyogna, s mintázná – puha szobrait. Mert az ő alakjai odaadóak, kedvesek, szívmelengetők, legyenek bár nagy nemzeti apostolok, vezérek, költők, legyenek kőből vagy bronzból, legyenek lédák vagy adyk, vámbéry árminok, petőfik, shakespeare-ek, zászlótartók, illyések, bartókok, széchenyik – puhák. Belső emberek.

Amilyen maga Tibor úr is volt. Gondolták-é már önök belé abba, hogy vajon mi is a szobor? Netán egy alak a tér fuvallatában, egy eszmei, de éles arc vagy elomló nő-test? Ábra?

Nem, barátaim. A szobor kontisztencia. Hogy mondják a szófejtők? Az anyag állapota, álladéka: a formálhatósággal szemben való viselkedése, a részecskék összefüggését illető tulajdonsága: alkat, állag.

Hogy is mondja? Az anyag erkölcse. A szobrász csinálhat külső bravúrokat, titokzatos jeleket hagyhat portréja szemhéján, a hasonlóság minuciózus szemcséit hagyhatja alakjain – ha belső élete nincs, semmi sincs. Hiszen nem utánzat, nem formálás, hanem a szobrász gesztusa, amivel megadta létének értelmét. Ezt adja az ő magányos belsejéből kölcsön a szobrának, hogy éljen.

Milyenek ezek a konzisztenciák, ezek, amiket Borbás úr megalkotott. Egyediek, élők, puhák, mintha csak biológ és nem kőmester csinálta volna őket.

Babits kétkedő keze, Krúdy kézfejének bölcs üdvözlete, Kosztolányi háta, Kossuth körszakálla, Karinthy dupla bája, Madách meredek hőkölése és szomorúsága, Radnóti halálos döbbenete, Széchenyi lecsüngő, revolvert tapogató ujjai, megtört térdmozdulata, Mátyás ökör-feje, Nagy Imre tartózkodó zuhanása, Illyés arcának vastagsága, mind, mind konzisztencia, exzisztancia. Ezek Borbás Tiborból való anyagok.

De ilyenek a szép nők, nőcskék is, a fürdőző álmatag segge, a balett-táncos keresztbe-vert koreográfiája, a Tengerben ülő odaadottsága, a Tavasz briliáns akrobatikája, az Álmodozás térdösszetétele, a kuporgó lábfeje, a lebbenő viráglány szoknyája, a rohanó Tisza szédülete, a rogyékony Ady, a kígyóhajlító Kanizsai Dorottya magaméltósága mind, mind konzisztencia – állag, tartás, az anyag jelleme, ahogy a művész is az volt, jellem és kertben oldódó kedvesség.

Talán egyszerűen azért tudott az alakoknak ilyen pusztíthatatlanul puha lényeget adni, mert szeretetet tudott nyújtani nékik, nemcsak bronzot, nemcsak követ.

Legyen hangom, mint az angyaloké, zengő érc vagy pengő cimbalom – ha szeretetem nincs, semmi sem vagyok.

  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó