A "Jobbkéz" anatómiája - Matolcsy György politikai világa
Némileg paradox módon, de a történelmileg berögzült rossz gyakorlatok és zsigeri reakciók felülírásának tekintetében a második Orbán-kormány épp a Nyugat felé igyekszik közelíteni az országot.
2012. június 21. 11:53

Talán soha annyira ellentmondásos személyiség nem irányította még a magyar gazdaságpolitikát, mint Matolcsy György. A nemzetgazdasági miniszter tevékenységének megítélése –finoman szólva is – vegyes képet mutat. A baloldali szakemberek és véleményformálók szerint Matolcsy teljesen elveszítette a realitásérzékét, de még a jobboldali közgazdászok is „össztűz” alá vették a miniszterelnök „Jobbkezét”. Gondoljunk csak Mellár Tamás, Bod Péter Ákos vagy éppen a régi harcostárs Járai Zsigmond kritikáira, akik mind megfogalmazták, hogy a hitelét vesztett Matolcsynak nincs helye többé a kormányban.

Mindazonáltal a kritikaözön ellenére azt láthatjuk, hogy Orbán Viktor rendre kiállt és a mai napig kiáll minisztere mellett, s hiába vizionálta már oly sokszor a sajtó, nem távolította el tisztségéből. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a Matolcsy által folytatott gazdaságpolitika nagyon is közel esik Orbán elképzelésihez, vagyis közelebb járunk az igazsághoz, ha a „matolcsyzmust”, mint jelenséget inkább az „orbánizmus” gazdaságpolitikai leképeződésének tekintjük. Persze nem azt állítjuk, hogy Matolcsy ne lenne önálló, nagyon is autonóm szereplője a magyar politikának, csupán azt hangsúlyozzuk, hogy a nemzetgazdasági miniszter és a miniszterelnök közötti láthatóan igen erős kötőerő, a hasonló gondolkodás és az elméleti kiindulópontok azonosságából ered. Amikor pedig a „Matolcsy-jelenséget” szeretnék értelmezni, kilépve az „inkompetens vs. zseniális újító” ellentétpáron alapuló terméketlen diskurzus sodrából, akkor pont ezekre az elméleti alapvetésekre kell fókuszálnunk. Csak az Orbán-Matolcsy „tandem” gondolatvilágát meghatározó tényezők feltárásával és tágabb kontextusba helyezésével kaphatunk reális képet a gazdaságpolitikai döntések okairól, illetve Matolcsy György sajátos szerepéről.

Jelen elemzés tehát szándékoltan a „matolcsyzmus” gondolatvilágának rekonstrukciójára vállalkozik és nem az egyes gazdaságpolitikai lépések értékelésére. Az elméleti háttér értelmezésére pedig véleményünk szerint azért van szükség, mert csak akkor folytathatunk racionális, lényegre fókuszáló és előrevivő vitákat, ha előbb megpróbáljuk megérteni a vitapartner cselekvései mögött húzódó motivátorokat, ehhez pedig elengedhetetlen a szemléletmódjának megismerése.

Az improvizáció mögötti állandóság

A legtöbb támadás azért éri Matolcsy Györgyöt, mert gazdaságpolitikája nem következetes, tele van improvizatív elemekkel, ami kiszámíthatatlan keretet teremt a gazdaság szereplőinek. S valóban, ezen bírálatok igazságtartalmát aligha lehetne vitatni. Ez azért komoly probléma, mert a kiszámíthatatlanság és a bizonytalanság válságtól mentes időszakban is komoly versenyhátrányt eredményezhet, de egy ilyen mélységű krízis idején egyenesen a gazdaság „halálát” jelentheti.

Mindezek ellenére a második Orbán-kormány gazdaságpolitikája a stratégiai célok és a gazdaságelméleti háttér tekintetében igenis konzisztensnek tekinthető.

Ezt a látszólagos elmondást a következőképpen lehet feloldani: meglátásunk szerint a kormányváltáskor a legfőbb cél egy neokeynesiánus gazdaságpolitika elindítása volt, ami a fiskális stimulusokkal történő növekedés-ösztönzésre épült volna, csakhogy az Európai Bizottság nem engedélyezte a költségvetési deficit elengedését, így az eredeti célok megvalósításához egyetlen eszköz maradt: az improvizatív bevételnövelő intézkedéssorozat. Vagyis a célkitűzések rendkívül nagy állandóságot és stabilitást mutatnak, viszont részben a külső környezet romlása, részben a gazdaságélénkítés miatt kieső bevételek (adókiengedés) rákényszerítették Matolcsyt a bizonytalanságot növelő, nem szokványos eszközök alkalmazására is. Ily módon nem egy „vegytiszta” neokeynesiánus modell valósult meg, hanem az EU felé fennálló kötelezettségek teljesítése miatt (költségvetési hiányplafon) egy sajátos vegyes modell került kialakításra.
Továbbá fontos kiemelni, hogy a neokeynesiánus eszközökkel operáló gazdaságpolitika egyáltalán nem újkeletű elem Matolcsy gondolatvilágában, hiszen már a kilencvenes évek közepén megjelentetett, Akik nyomot hagytak a 20. századon című kötetben is a keynesi gazdaságfilozófiát tartotta követendőnek. Ráadásul a keynesiánus elmélethez kapcsolódó konkrét gazdaságpolitikai eszközrendszer is már 2005-ben körvonalazódott: a Fidesz gazdasági konzultációjának eredményeit összegző kiadványban – melynek egyik szerkesztője Matolcsy György volt – szerepelt az egykulcsos 16%-os személyi jövedelemadó, és a családi adókedvezmény, hasonlóan a Kárpát-medencei gazdasági övezet kialakításának ötletéhez, valamint a munkaközpontú gazdaság koncepciójához. Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben a dokumentumban olyan célkitűzések is hangsúlyos szerepet kaptak, amik nem képezik a jelenlegi gazdaságpolitika részét, vagy épp szöges ellentétben állnak vele (pl.: jelentős járulékcsökkentés, egyes speciális területekre koncentráló adók eltörlése).

Keleti fordulat

Orbán Viktor az utóbbi két évben számos alkalommal megfogalmazta a nyugat hanyatlását feltételező világszemléletét, amelybe a gazdaságpolitikában is testet öltő keleti fordulat tökéletesen beleilleszkedik. Az orbáni koncepcióban a mostani gazdasági válság nem csupán az ideiglenes pénzügyi zavaroknak köszönhető, hanem olyan mélystruktúrában rejlő problémáknak, amelyek az egész nyugati világ elhúzódó recessziójával fenyegetnek.

Ebben a helyzetben az Orbán-Matolcsy szemlélet szerint nincs más lehetőségünk, mint új diplomáciai és gazdasági szövetségek keresése a keleti partnereinkkel. Nem véletlen, hogy az utóbbi években szokatlanul sok tárgyalást folytatott a kormány olyan keleti országok vezetőivel, amelyeket érdemben nem érintett a válság (pl.: Kína, Szaúd-Arábia, Kazahsztán).

Fontos látni, hogy itt nem arról van szó csupán, hogy a kormány új keleti befektetőket próbál szerezni a nemzetgazdaságnak, hanem egyenesen ezeket az olcsó munkaerőre építő gazdaságokat tekinti példának, ahol az állam közel sem nyugati értelemben aktív és erős, hanem az alapvető piaci folyamatokba avatkozik bele. Ezt támasztja alá a nemzetgazdasági miniszter beszéde, amely áprilisban a China-Central and Eastern Europe Symposium elnevezésű rendezvényen hangzott el. Ebben Matolcsy példaértékű sikertörténetnek nevezte a kínai állam központosított piaci és pénzügyi szabályozását. Önmagában a piac és az állam viszonyának újraértelmezése egyáltalán nem az ördögtől való, hiszen –ahogy korábban írtuk –, erről a kérdésről Nyugaton is komoly diskurzus folyik és beleillik a keynesi filozófiába, azonban a kínai típusú államkapitalizmus példának tekintése eme diskurzus félreértéséről árulkodik.

Unortodox elméletek

A legtöbb embernek az unortodox gazdaságpolitika hallatán az egyszeri költségvetési bevételek, és a jogbiztonsággal gyakran nehezen összeegyeztethető intézkedések jutnak eszébe. Kétségtelen, hogy ezek nem megszokott elemei a gazdaságpolitikának, így nyugodtan lehet őket unortodoxnak nevezni. Jelen elemzésünkben azonban unortodoxia alatt ennél többet értünk; olyan fókuszeltolódásokat, amelyek az elmúlt években, elsősorban a válság hatására következtek be a modern gazdaság- és társadalomelméletekben, s láthatóan szerves részévé váltak Matolcsy szemléletmódjának is. Az első ilyen elem – amit már korábban érintettünk – az állam szerepének újraértelmezése. A kormány által követett „hard government” felfogás (ami a Stein Ringen-i „jó kormányzás” módosult formája) a hangsúlyt a piacról az államra helyezi át, mivel nem hisz a piac önszabályozó mechanizmusaiban, így egyedül az államot tartja képesnek a piaci kudarcok és egyensúlytalanságot korrigálására. A gyakorlatban pedig azt láthatjuk, hogy a Matolcsy-féle gazdaságpolitika tökéletesen leképezi eme elméleti alapvetést. A gazdasági kormányzat ugyanis arra törekszik, hogy az állami szerepvállalás kiterjesztésével aktív piaci szereplőként is érvényt szerezzen a gazdaságpolitikai iránymutatásoknak, mérsékelve a piac tökéletlenségét.

A második tényező a kreativitás középpontba állítása. A kreatív gondolkodáson Matolcsy Heti Válaszban megjelent cikke szerint nem kevesebb múlik, mint a „nemzetek sorsa” ugyanis ez az új ötletek, új megoldások forrása, amiknek megtalálása egyetlen lehetőség a válságból való kilábalásra. A kreativitás előtérbe helyezése tehát az a faktor, ami végső soron a gazdaságpolitikát unortodoxxá teszi. S láthatóan az újszerű megközelítésmód igénye, ha úgy tetszik az unortodoxia, az egész kormányzást alapjaiban határozza meg: a társadalompolitikára (ld.: Társadalmi unortodoxia) épp úgy kiterjed, mint a gazdaságpolitikára. De nem csupán a kormányzati szintet hatja át az a feltételezés, hogy a globális és a nemzeti kihívásokra egyaránt a kreativitás segítségével adhatunk választ, hanem a kormánypártok holdudvarát is. Legutóbb épp a Századvég igazgatója, Lánczi András fogalmazta meg az unortodoxia szükségességét a hvg.hu- nak adott interjújában: „Azért várom az eredményeit ennek a kormánypolitikának, mert az biztos, hogy a régi eszközök ma már hatástalanok. Európában is. Csak a kreativitásnak van esélye”.

A harmadik meghatározó elem a Nyugat feltételezett hanyatlásából fakadó törekvés a sajátos magyar út, magyar modell megtalálására, amiben a magyar „néplélek” minden fontos összetevője ki tud teljesedni. Ezek Matolcsy értelmezésében az angolszász értékrend (erősebb vágy a gyarapodásra, mint más európai nemzeteknél), és a gyermek, illetve a család utáni vágy (ázsiai vonás). Itt megint visszatér a magyar társadalom évszázados dilemmája: nyugat vagy kelet felé forduljunk, s onnan próbáljunk mintákat adaptálni, avagy alakítsuk ki a saját modelleket? Matolcsy erre csattanós választ ad Miért marad le Európa? című írásában: „ha csak Európát követjük, akkor biztosan lemaradunk a globális versenyben”. A cikk Edmund S. Phelps és Hans-Werner Sinn professzorok Európát kritizáló könyvére épül, amely az európai társadalmak értékválasztásaiban ragadja meg az öreg kontinens lemaradását a globális versenyben az USA-hoz képest.

Végül a negyedik tényező a „jólét” és a jóllét” fogalmainak szétválasztása, ami megmagyarázza, hogy az eddigi gyakorlattal szemben a Fidesz a makrogazdaság sikeres menedzselésén túl miért törekszik a társadalom „megújítására” is. A „jólét” ugyanis az egyén jövedelemszintjének függvénye, ami főként gazdaságpolitikai kérdés, viszont a „jóllét” amit a munkakörnyezet, a társas kapcsolatok, valamint a fizikális állapotunk határoz meg, már túlmutat az elosztási kérdéseken. Matolcsy szintén a Heti Válaszban közölt írásában, Tom Rath és Jim Harter Wellbeing című könyvét bemutatva villantja meg az Orbán-Matolcsy gondolatvilág ezen újabb szeletét, ami magában foglalja a gazdaságpolitika és a társadalompolitika balanszának megteremtésének szándékát, hiszen a társadalom „jólléte” csak így valósítható meg.

Szemben a hagyománnyal

Kétségtelen, hogy a matolcsyzmus bizonyos értelemben egy gazdaságpolitikai „kísérletnek” tekinthető, ami természetes módon éles reakciót vált ki a közvéleményből. A probléma az, hogy ezek a reakciók a magyar hagyomány „fogságában” születnek, nélkülözik a megismerés igényét, és kimerülnek abban, hogy megvitatásra alkalmatlannak nyilvánítanak minden olyan kezdeményezést, amely valamilyen formában a hagyomány megtörésére irányul. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a matolcsyzmust pozitívan, vagy negatívan ítéljük-e meg, hanem arról, hogy magát a jelenséget egyfajta tabuként kezeljük, avagy sem. A magyar vitakultúrának pedig ezen a ponton van igazi lemaradása, hiszen Nyugaton éppen azért érlelődhetnek ki igazi megoldások, válaszok, mert bármi vita tárgyává tehető, minden diskurzusnak létjogosultsága van. Azt tapasztalhatjuk, hogy a nyugati társadalmakban újra és újra megújuló párbeszéd folyik a legalapvetőbb kérdésekről, illetve a látszólag kőbevésett értékekről, álláspontokról is: nem tekintenek tabuként olyan érzékeny témákra sem, mint a szélsőséges politikai ideológiák, a demokrácia és a liberalizmus körvonalazódó ellentéte, vagy a múlt vitatott eseményei.

Végső soron a matolcsyzmus és tágabb értelemben az egész orbáni politika arról szól tehát, hogy lehetséges-e a hagyományokkal szemben kormányozni, hiszen az „ország újjászervezésének” projektje, az új korszak megnyitásának szándéka, a régi problémák új megközelítése mind-mind a hagyományok megtörésére irányul. Némileg paradox módon, de a történelmileg berögzült rossz gyakorlatok és zsigeri reakciók felülírásának tekintetében a második Orbán-kormány épp a Nyugat felé igyekszik közelíteni az országot. Igaz ezt a törekvést aligha tekinthetjük világos és konzisztens folyamatnak, hiszen ellentmondások sokasága övezi, ami megfelelő táptalajt biztosít azon ellenzéki kritikáknak, amelyek szerint Magyarország és a Nyugat között nem, hogy csökkent, hanem nőtt a távolság az elmúlt két évben.

Csery Péter, Méltányosság Politikaelemző Központ
MTI Hírfelhasználó