Albániai anzix
Egy beteg elme beton emlékműveivel találkozhatsz, ha ma elvetődsz a hajdani Szkander Bég földjére.
2012. augusztus 17. 10:21

Melyik ország vezetett a XX. században az egy főre eső paranoiás diktátor tekintetében?

Már a kérdés ilyetén történő felvetése is cinikus, de - ismerjék el! – hatásos. Mao Kínája nagyon rossz pozíciót foglalt el, hiszen ott az arány 1:800 millióhoz, azaz egy főre egy nyolcszázmilliomod őrült vezér jutott. Sztálin Szovjetuniója, Hitler Németországa, Pol Pot Kambodzsája, a Kim klán Észak-Koreája viszonylag szerény mutatókkal vonult be a történelembe, ha figyelembe vesszük, hogy Enver Hodzsa nem egészen három millió ember életét keserítette csaknem negyven éven át. Ennek az idióta, antihumánus „versenynek” a győztese tehát kétségtelenül Albánia.

Egy beteg elme beton emlékműveivel találkozhatsz, ha ma elvetődsz a hajdani Szkander Bég földjére. Hivatalos adat nincs, de albán egyetemisták felmérései szerint a kicsiny balkáni államban a 70-es és a 80-as években 750 ezer beton bunker és alagút épült, amelybe egy feltételezett terrortámadás esetén nem csak a kormányhivatalokat, a katonaságot és a párt-aparátcsikokat lehetett volna menekíteni, hanem az ország teljes lakosságát. Az állandóan és mindenütt ellenséget vizionáló Enver Hodzsa legfőképpen abban tévedett, hogy Albánia komolyan vehető tényező az európai színtéren. Mind politikailag, mind gazdaságilag a mini-államok között tartják számon, és ha netán valamelyik szuperhatalom úgy döntött volna, hogy ráteszi a kezét, az mindössze néhány órás műveletet jelenthetett volna.

Hodzsa maga volt az ordító egér, a téveszméivel egy bűnös rezsim élén. Utcák, utak és lakások építése helyett belehajszolta népét egy olyan rettenetes kalandba, aminek Albánia mai lakói viselik a terheit, következményeit. Vasbeton gombák nőttek ki a földből. Rohamléptekben kellett megépíteni a világon egyedülálló, országszerte, de leginkább a tengerparton és a határvidékeken megtalálható, olykor több méteres falvastagságú beton iglukat, amelyekkel, reményeik szerint, fel tudták volna tartóztatni bármelyik betolakodót. A rettegett/gyűlölt ellenség azonban csak nem akart jönni. Ez lett volna az albán Maginot-vonal.

Aki ma látogat Albániába, mérhetetlen mennyiségű, és a legváratlanabb helyeken – parkokban, tengeröbölben, udvarokban, temetőkben/!/ felbukkanó beton félgömböket láthat, amelyekből a békés hétköznapok raktárt, állat-ólat, kávézót, sőt vendéglőt varázsoltak. A koszovói háború idején menekültek tízezreinek jelentettek fedelet a fejük fölött a hidegháborúnak ezek az eszement relikviái.

„Ki gépen száll fölébe, annak”olyan a táj, mintha undok pattanások éktelenkednének a szép mediterrán vidék testén. Albánia történelmének legsötétebb szakaszában születtek egy őrült eszme tárgyi dokumentumai. A történeti háttér így fest: a balkáni köztársaság 1939-ben sikeres partizánháborúban kiverte területéről az olasz megszállókat, de az olaszok továbbra is az első számú ellenség maradtak. Persze a görögöktől is féltek az albánok, és mindmáig nem szűnt meg a két ország közötti hadiállapot. Titó elvbarátja volt ugyan Hodzsának, de tőle meg azért tartott, mert szerinte Joszip Broz Albániát a 7. jugoszláv tagköztársasággá akarta tenni.

Enver Hodzsa Sztálin nagy csodálója volt, de a hatvanas években a Szovjetunióban végbement „desztalinizáció”, valamint Csehszlovákia ’68-as lerohanása után hátat fordított a „béketábornak”. A szovjetekből kiábrándulva – az emlékezetes „bolse-vita” idején – Kína védőszárnya alá menekült Albánia. Ez a viszony azonban csak addig tartott, amíg Kína rendezte kapcsolatait az albánok legeslegfőbb ellenségével, az USÁ-val. Csalódott befelé fordulás és elszigetelődés következett a törpeállamban. Mindenki ellenség lett a földtekén, és egyetlen vigasz kínálkozott: megteremteni egy szocialista-kommunista mintaállamot. Mindenáron. És elkezdődött valami, ami csak 1985-ben, a diktátor halálával szűnt meg.

Az idősebb generáció tagjainak Magyarországon is lehetnek emlékei a „láncos kutya” időszakból, amikor a barátból ellenséggé lett Titó országával közös határ innenső oldalán (ma is meglévő) földalatti várakat építettek, iszonyú költségekkel, de a hisztéria nem volt olyan mérvű, mint Albániában. Ott már a hároméves gyerekeket is a külső és belső ellenség iránti éberségre nevelték. Az ifjúsági szervezet tagjainak hegyes lándzsák tömegét kellett a fákra szerelniük, hogy azok felnyársalják az inváziós erők ejtőernyőseit. Havi két alkalommal továbbképző, kötelező hadgyakorlatot tartottak a civil lakosság számára, igazi fegyverekkel, de lőszer nélkül. Tragikus operett…

A nemzet sokszorosan kitűntetett hőse, a bunker rendszer tervezője, bizonyos Josif  Zegali tábornok „önként” jelentkezett a próbára, amikor felajánlotta, hogy bent marad egy 3 méteres falvastagságú erődítménykében, miközben az ellen igazi páncélos támadást intéznek. Ezzel akarta igazolni, hogy a gomba valóban biztos fedezék. Ahogy az a szokványos forgatókönyvek szerint mindig is történt a létező szocializmusban, a kebelbéli harcostársak sem élhettek biztonságban, ha a diktátornak úgy hozta elvtársi kedve. Zegalit megvádolták, hogy idegen hatalom ügynöke, azon kívül szabotőr, és alig úszta meg a halálos ítéletet. Rosszabbul járt 1974-ben Balluku vezérőrnagy, aki bírálni merészelte az erőltetett bunkerosítást. Két társával együtt kivégezték.

Albánia ma feltörekvő, pozitív megítélésű ország. A romantikus tengeröblökben éktelenkedő kupolák előtt műanyag asztalok és székek, a lőréseken át birkasültet szolgálnak fel a turistáknak. Durres, az egykori Durazzo strandján az imbisz-pavilon golyóálló boltozata alatt állandóan friss sült hal és polip a kínálat – dollárért, vagy bármiért.

Tiranában a reptérről a városba vezető út mentén derűs, élénk színekkel mázolták be a rémes gombákat (nem pöttyösre, mint a gyilkos galócát!), mert lebontásukra nincs pénz.

Radnóti László
MTI Hírfelhasználó