"Betörtek az oláhok, megüzenték a háborút!" I.
A magyarok a huszadik század folyamán tömérdek megpróbáltatást álltak ki. Ahány háború kitört, annyiszor menekült a nép, majd fogadta el, más lehetőség nem lévén, az idegen megszállást.
2012. december 8. 13:56

 

A kollektív emlékezet csak a legnagyobb csapásokat őrizte meg, a kisebbek az eltelt idő alatt elhomályosultak. A traumatikus élmények egymásra rakódtak, hiszen az egyik összecsapásból következett a másik, a harmadik. A konfliktus oka mindig egy régebbi konfliktus volt, az új sérelem rendre a régebbi sérelmeken vett elégtételből táplálkozott. Szinte vég nélküli történetbe foglalható a magyarok és a szomszédjaik, a szlovákok, a románok, a szerbek és a többi nép közös viszontagságainak története, melyeket annyi idő után szinte lehetetlen felidézni. A magyarság különösen nehéz helyzetben van, ugyanis a történelmi Magyarország az első világháború befejezése után részekre szakadt, más-más országban élt. Többé-kevésbé más, számtalan ponton érintkező, mégis eltérő történelmet éltek át a kisebbségbe került erdélyi, a felvidéki, vagy a délvidéki magyarok, mint a „csonka” Magyarország polgárai.

Ismeretes, hogy a huszadik századi csapások sorozata 1914 júliusának utolsó napjaiban kezdődött, a szarajevói merénylettel, és a Szerbiának küldött ultimátummal, majd hadüzenettel, amikor véget értek a „boldog békeidők”. De ekkoriban még csak a frontokon dörögtek a fegyverek, a hátország még békében élt. A társadalom legföljebb a közellátás fokozatos romlásából és a szaporodó gyászjelentésekből érezte, hogy egyre rosszabbra fordulnak a dolgok. A történelmi Magyarország területén még nem folytak harcok, vagy csak épp érintették. 1914 végén, 1915 első hónapjaiban az orosz csapatok ugyanis elfoglalták a keleti Kárpátok több, fontos hágóját és benyomultak az észak-erdélyi Máramaros megyébe, ahonnan végül, öldöklő küzdelemben, kiszorították őket. Ezen a vidéken azonban viszonylag kevés magyar nemzetiségű lakos élt, annál több ruszin és jiddis anyanyelvű zsidó. Bár innen, illetve Galíciából már érkeztek menekültek Budapestre, a hazai közvéleményben ekkor még nem tudatosodott, hogy a küszöbön áll világháború elvesztése, melynek következtében végleg le kell számolni a „szent-istváni állameszmével”, a Kárpát-medence fölötti „magyar szupremácia” megalapozatlan ábrándjával.

Sokan és sokáig hitték azt, hogy a magyarság „az egyetlen államalkotó nép” a Duna völgyében, és az ország természetes határai a Kárpátok gerincein húzódnak. Ennek azonban előfeltétele lett volna, hogy a magyar etnikum túlnyomó többségben legyen Dévénytől az Al-Dunáig, Vereckétől az Adriáig. Ilyen viszonyok azonban soha nem voltak (vagy ha igen, talán még Mátyás király korában) hiszen az 1910 évi népszámlálás szerint a Magyar Királyság legnagyobb nemzetisége a magyar volt, de csak a 18 264 533 fős lakosság 55 százalékét tette ki, míg a románok a 16 százalékát. (Megjegyzendő, hogy a népszámlálásnál a közel 900 000 fős zsidóságot egységesen a magyar nemzetiséghez sorolták, a magyarok csak így kerültek többségbe az összlakosságon belül.) Még egy figyelemre méltó adat: a cigányok száma 1910-ben az összlakosság  0,6 százalékát tette ki.

Dél-Erdélyben a románok már a 18. században is többségben voltak. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során véres harcok és leszámolások tették egyértelművé, hogy a két nemzetiség hosszabb távon nem képes együtt élni a „történelmi” határok között. De a Déli Kárpátok és a Duna között a 19. századi közepén létrejött független Románia még évtizedekig túl gyenge volt ahhoz, hogy vállalja a konfliktust az Osztrák-Magyar Monarchiával. Bukarest az egyre gyengülő Török Birodalom és az egyre erősödő, és a Balkánon terjeszkedő cári Oroszország szorításában vergődött, egyelőre a Monarchiától, illetve a vele szövetséges bismarcki Németországtól remélt támogatást. Nem véletlen, hogy Ion Bratianu román miniszterelnök 1883 őszén a német kancellárnak még kijelentette, hogy Romániának nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. 1883 október 30-án gróf Gustav Kalnoky közös osztrák-magyar külügyminiszter és Dimitrie Strudza román külügyminiszter titkos szerződést írt alá Bécsben, melynek értelmében a Monarchia segítséget nyújt Romániának orosz támadás esetén. A szerződéshez még aznap csatlakozott Németország, majd a következő év tavaszán Olaszország is. De a huszadik század elején már nagyot változott a világ: Románia mind a két Balkán-háborúban, 1912-ben és 1913-ban a győztesek között volt, s egyre kevésbé titkolta, hogy létre akarja hozni az egységes román nemzetállamot. Ennek pontos határairól ekkoriban még nem esett szó (nemcsak Erdélyre, de az Oroszországhoz tartozó Besszarábiára, a mai Moldovára is igényt tartottak), de világos volt, hogy Románia csak a Monarchia ellenségeként léphet hadba.

1914-ben, a világháború kitörésekor Románia semleges maradt, ugyanúgy, mint  az Ausztriával szemben szintén területi igényeket támasztó Olaszország. A két ország már 1914 szeptemberében megállapodást kötött arról, hogy a fellépésüket összehangolják. A császári Németország vezetői közben sürgették a Monarchiát, hogy mindkét országnak tegyen engedményeket. De mind az osztrák miniszterelnök, Karl Stürgkh, mind a magyar, Tisza István, Ferenc József császárral és a katonai vezetéssel együtt azt az álláspontot képviselte, hogy a Monarchia területéből a semlegesség megőrzése érdekében nem engednek át területet, mert ez semmiféle garanciát nem jelent a jövőre nézve. Ezek után kötötte meg az antant és Olaszország az 1915 április végén a londoni egyezményt. Ennek értelmében az antant odaígérte Dél-Tirolt és  Dalmáciát, Trieszttel és Fiuméval együtt, míg ennek felében a római kormány vállalta, hogy hadat üzen a Monarchiának. Erre 1915 május 23-án került sor, ekkor kezdődött a véres csaták sorozata az Isonzónál.

Oroszország már a háború kitörésekor sürgette Románia hadba lépését, hogy a csapatai nyújtsanak segítséget a keleti offenzívához. De a román trónon 1866 óta ülő I. Károly, a német Hohenzollern család sarja a semlegességet pártolta. A király 1914 végén meghalt, utóda, I. Ferdinád már egészen más álláspontot képviselt, a román politikusok túlnyomó többségével együtt. De Románia 1915 nyarán még mindig nem lépett hadba, amit ekkor az orosz diplomácia akadályozott meg. A német és osztrák-magyar csapatok gorlicei áttörése és keleti előrenyomulása után a visszavonuló orosz csapatoknak ugyanis kedvezőtlen lett volna a frontvonal meghosszabbítása.

Pedig az antant-hatalmak, mindenekelőtt a Romániával különlegesen szívélyes kapcsolatot ápoló, és a nyugati fronton a németekkel öldöklő harcokat vívó Franciaország mindent megtett, hogy rábírja Bukarestet a mielőbbi hadba lépésre. Maurice Paleologue, a szentpétervári francia követ jegyezte fel a naplójába 1916 tavaszán, mikor a Verdun körüli véres harcok folytak, és a cári hadsereg utolsó nagy támadásába lendült: „Briand végre-valahára elismeri, hogy ahhoz, hogy rábírjuk a román hadsereget a hadbaszállásra, nem Petrográdban, hanem Bukarestben kell cselekedni. Most szorongatja Bratianut, tulajdonképpen megpróbálja sarokba szorítani. Íme a Blondel követnek küldött utasítások lényege: a Bratianu úr támasztotta feltételeket kivétel nélkül teljesítettük. Csak az azonnali román beavatkozásnak van éréke. A megtizedelt és visszavonulóban lévő osztrák seregek elleni támadás viszonylag könnyű feladat a románok számára, a szövetségeseknek pedig rendkívül hasznos. Ez a támadás végképp megtörné máris megrendült ellenfelünket. Lehetővé tenné, hogy Oroszország teljes erejével Németország ellen forduljon, s a siker esélyével támadjon. Románia így lélektanilag legjobb pillanatban foglalná el helyét a koalícióban, s a közvélemény előtt biztosítaná nemzeti vágyainak bőkezű kielégítését. Döntő pillanatot élünk. A nyugati hatalmak mindeddig bizalommal voltak Bratianu úr és a román nép iránt. Ha Románia nem ragadja meg a jelen alkalmat, nem nyílik többé lehetősége, hogy valamennyi gyermekét egybegyűjtve nagy néppé váljék.” (Murice Paleologue: A cárok Oroszországa, Európa Kiadó, 1982.)

A magyar kormány, és személy szerint Tisza István tisztában volt vele, hogy küszöbön áll Románia Erdély elleni támadása. A monarchia bukaresti követén,  Ottokar Czerninen keresztül engedményeket kínált Ion Bratianu miniszterelnöknek, ha Románia továbbra is megőrzi semlegességét. Tisza már 1914 szeptemberében megüzente, hogy hajlandó Erdélyben a román többségű területek választókerületek számát szaporítani, új román középiskolákat létesíteni, az egyházak támogatását növelni, valamint a román nyelv közigazgatási használatát kiterjeszteni. Területi engedményekre (a román többségű Dél-Erdély átengedésére) azonban nem volt hajlandó, arra hivatkozva, hogy a magyarországi románoknak csak a fele él Erdélyben, a többi szomszédos magyar vármegyékben, elsősorban a Partiumban. Tisza ajánlataira azonban a román kormány kitérő válaszokat adott.  Miért érte volna be Románia kisebb engedményekkel, mikor az antanttól mindent megkapott amit, kért, még Oroszország, sőt Szerbia rovására is? A négy  antanthatalom az 1916 augusztus 17-én, a Bukarestben kötött egyezményben elismerte Románia jogát Erdélyre, valamint Bukovina és a Bánság egy részére.  (Besszarábiára, a mai Moldvai köztársaságra akkor még Oroszország tartott igényt.)

A román kormány minden célját elérte a titkos tárgyalásokon. Ezzel együtt nehéz helyzetben volt, amikor augusztus 27-én megüzente a háborút kiadta a parancsot csapatainak, hogy a Kárpátok hágóin át nyomuljanak be Erdélybe. Ekkora már kifulladt a Bruszilov-offenzíva, így Oroszországtól komoly segítségre Bukarest nem számíthatott. Világos volt ugyanakkor, hogy a központi hatalmak sem nézik tétlenül a román támadást, és a német, az osztrák-magyar és a bolgár hadvezetés előkészületeket tett a veszély elhárítására. Júliusban már Tisza István is felmérte a helyzetet, a közös külügyminiszterhez, Burián Istvánhoz levelében ezt írta: „Ne áltassuk magunkat. A román veszély nagyon komoly, és bármely pillanatban aktuális lehet.” Romániának rövid távon azzal kellett számolnia, hogy Erdély ellen támadása nem ér célt, viszont ellenségei megszállják az országot, legyőzik a hadseregét. Mégis, az augusztus 27-i román koronatanács Bukarestben úgy döntött, a rövid távon valószínű katonai vereség ellenére hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának. Szem előtt tartja Románia hosszabb távú érdekeit, azért, hogy a világháború után az ország a győztesek soraiban foglaljon helyet, és egyesíthesse a románok által lakott területeket.

(Folyt. köv.)

Pelle János
  • Putyin téved, a liberalizmus nem elavult, hanem...
    Az úgynevezett „liberalizmus” ma is világhatalomra törekszik, éppúgy, ahogy egykor a világ egyhatodát uraló kommunizmus. Ebben is hasonlít egymásra a „liberalizmus” és a kommunizmus.
  • Az állam a legrosszabb tulajdonos...
    „Az állam a legrosszabb tulajdonos” – ismételgette mantraként számos külföldről megfizetett – fölbérelt – politikus a kilencvenes években. Sokan bedőltek nekik, mert ez a külföldi propagandaközpontban megfogalmazott mondat nagyon hatásos volt. Négy évtizednyi kommunista uralom után jól hangzott.
  • Európai identitás nincs, pedig igény – az lenne rá…
    Bayer Zsolt két állandó közgazdász vendége – Bogár László és Boros Imre – egy tematikus adás keretében az európai identitás kérdését próbálták közérthetően megfogalmazni.
  • A véletlen tervszerűsége
    Az újdonsült veszprémi polgármesterjelöltben könnyű felismerni az ellenzéki ország­gyűlési képviselők vidéki hasonmását, aki tévészékház híján egy zebránál csinált bolondot magából.
  • Új korszak kezdődhet hazánk és Brüsszel kapcsolatában
    Visszafogottságra intett Magyarországgal kapcsolatban az Európai Bizottság leendő elnöke, Ursula von der Leyen. Egy interjúban a német politikus elmondta, a közép- és kelet-európai országokban sokaknak az az érzésük, hogy az unióban nem fogadják el őket teljesen.
MTI Hírfelhasználó