Kis magyar nőtörténet - Nőiség, nyugatosság és magyarság
A magyar nőtörténet hűen követte a nyugati történelmi változásokat, de bizonyos tekintetben meg is haladta azokat.
2013. február 15. 17:01

Lekéstük a nyugati buszt, és ezer éve futunk utána. A Méltányosság Politikaelemző Központ számos elemzésében írt arról, hogy Magyarország megkésett fejlődése hogyan befolyásolja a mai napig a társadalom mentalitását és a politikai kultúrát. Jelen írásunkban egy különleges témán keresztül vizsgáljuk Magyarország „nyugatiasságának” a problematikáját. Milyen mértékben volt „nyugatias” az a nőkép, amelyik formálta a magyar közgondolkodást?

Férfias” és „nőies” ciklusok a történelemben

A Nyugat története a nők története is. A nőiség megítélése egy sajátos hullámmozgást mutat az európai történelemben.

A mítoszok ötezer évre megalapozták azt a képet, ahogyan a férfiak elképzelték a – szerintük – „rendes” nőt, akinek a fő jelzői: erényes, hűséges, félénk, engedelmes, és minden percét a családjára áldozza. A negatív nőalak ennek az idealizált képnek az ellentéte. Az önálló döntést hozó nő (mint a Bibliában Éva, vagy a görög mitológia Szép Helenéje, aki férjét elhagyta Paris királyfiért) negatív karakter. Az ókorban és a középkorban a társadalom teljes megvetése sújtotta azokat a nőket, akik férfias viselkedésre vetemedtek. Ennek is van lenyomata a mítoszokban: a görög mitológia amazonjai a hímsoviniszta ókori hellén férfitársadalom legmélyebb félelmeit hívták elő.

Volt idő, amikor úgy tekintettek a női testre, mint a bibliai eredendő bűn forrására (ahogyan Tertullianus írta, nem túl hízelgő szavakkal: „A sátán kapuja vagy te, ó, asszonyi állat”). Máskor pedig a férfitársadalom, ellenkező végletbe esve, Szűz Máriát trónra ültette, majdhogynem az Atyával és Krisztussal egyenrangúként. A gótikus építészetben művészi megfogalmazást nyert az új katolikus dogma: Krisztus anyja, Mária maga az Egyház. A középkori lovagvilág nőrajongása a túlfokozott Mária-kultuszban is kifejezést nyert.

A kora újkorban a reformáció háttérbe szorította az Istenanya szerepét. A reformáció és a katolikus reform küzdelmének vesztesei nagyrészt a nők lettek. A 17. században a protestáns és katolikus felekezetek fanatikusai egymással versengve üldözték a népi vallásosság megnyilvánulásait „boszorkányság” címén. A boszorkányvadászat eredendően nőellenességet takart, mivel a pogány mélyréteget is tartalmazó „fehér mágia” gyakorlója tipikusan női foglalkozást űzött: a vajákos, a bába rejtett tudás birtokosa, a test, a betegségek, a születés és a halál titkainak tudója volt, és – divatos szóval – tudástőkéje a férfi fölé emelte. A férfitársadalom komor papjai két évszázadon át viseltek hadat a tudás feletti hatalom kizárólagos birtoklásáért (a máglyák utoljára Svájcban lobbantak fel, a 18. század végén).

A francia forradalom sok tekintetben a nők forradalma, amelyben az emancipáció és feminizmus első csírái is megjelentek, a forradalom és a köztársaság emblémája a vörössapkás Marianne lett, de a „macsó” jakobinusok az erény nevében visszatuszkolták a polgártársnőket a tűzhely mellé: számukra csupán mint anyák és honleányok jöhettek szóba, nem pedig mint egyéniségek. A nők elnyomását betetőzte Napóleon törvénykönyve, amelyik a feleségeket férjük felügyelete alá rendelte, még szerződést sem köthettek a férj tudta nélkül.

A 19. század a forradalmak és szabadságküzdelmek kora: napirendre került a nők oktatásának és választójogának ügye is. A század végén megkezdődött a lassú emancipáció folyamata a nyugati világban, s a nők előretörése mindkét területen feltartóztathatatlannak bizonyult. Ennek a folyamatnak lökést adott a két világháború: a férfiak a fronton harcoltak, így a női test kikerült a férfi ellenőrzése alól. A nők munkája nélkül összeomlott volna a hadigazdaság. Innen már nem volt megállás. Sokadszorra a történelem folyamán, a nők lassan „meghódították” a nyugati világot.

Ahogyan a kiragadott, mozaikszerű példákból látható, a Nyugat története felfogható úgy is, mint „férfias” és „nőies” ciklusok váltakozása, bár ezek a tendenciák többnyire nem válnak szét mereven, hanem egymásra torlódnak. Magyarország ezer éven keresztül a nyugati kultúrközösség része, ezért nem árt megvizsgálni az ezer évet: hogyan alakult a keleti eredetű magyarság nőiséghez való viszonya, milyen mértékben közelítette meg a tőle függetlenül alakuló nyugatos folyamatokat?

Nőiség a magyar történelemben

Az eredetmítoszokban a nőiség pozitív megtestesítője az ősanya, akinek méhéből a nép és az uralkodói dinasztia származik. Anonymus gestája szerint az első nőalak, aki a magyar őstörténetben szerepet játszott, Emese volt, Álmos anyja és az Árpád-házi királyok ősanyja. Megjegyzendő, hogy az Árpád-házi mitológia meglehetősen férfiközpontú, hiszen a krónikás a Turul által teherbe ejtett Emesét alapvetően passzív szerepre kárhoztatta, ahogyan az őt követő fejedelemasszonyokat is, egészen Géza fejedelem nejéig, a tűzrőlpattant, kardos Saroltig. A cseh Přemysl-dinasztia ősanyja, Libuše kezdeményezőbb személyiség: maga választott férjet, a jámbor Szántóvető Přemyslt, akit az eke szarva mellől hívott el palotájába. Micsoda különbség!

A középkorban a Nyugat és a Keletről jött magyarság nőképe nem különbözött egymástól. A középkor nőképét a krónikákból ismerjük, amelyekből természetesen egy torzított ábrázolást nyerhetünk. A magyar nemesség is osztozott a nőellenes felfogásban (leszámítva Nagyboldogasszonynak a kereszténység előtti korból származó, és Szűz Máriával azonosított alakját, valamint a szent életű királylányokat). A krónikák az idegenből jött királynék iránti mély megvetésről tanúskodnak, gondoljunk csak II. András feleségének, Gertrúdnak a megítélésére. A királyné mindig külföldi volt, így kiválóan megfelelt az idegenekkel teli „bűnös udvarral” szemben érzett (maradi) köznemesi gyűlölet levezetésére.

Amennyire gyűlöltek voltak az idegen királynék, annyira kedvelték a szent életű királylányokat, akiknek házasságai révén az Árpádok vére Skóciától Türingiáig és Lengyelországig elkeveredett más dinasztiák vérével: mindenekelőtt Skóciai Szent Margit, Szent Erzsébet, Boldog Kinga és Boldog Margit nevét kell megemlítenünk. Ők a vallásos elragadtatás, valamint a szegények és betegek gyámolítása révén tudtak érvényesülni a férfiak világában. A vallás volt az a terület, amelyik lehetőséget adott arra, hogy egyenrangúvá váljanak apjukkal és férjükkel. Mai napig Puskás Öcsi mellett Szent Erzsébet a legismertebb magyar a világon.

A 16-17. században, a török és kuruc háborúk korában találkozunk a Sarolthoz hasonlóan erélyes nagyasszonyokkal, akik távollevő férjük gazdaságát irányították, felügyelték a jobbágyokat, esetenként még várat is védelmeztek, mint Zrínyi Ilona, akinek híre bejárta Európát. A Nyugaton Helena Zerínyi néven ismertté vált magyar amazon iránti rajongás – amelyben osztozott XIV. Lajos is – a politikai számításon (Habsburg-ellenesség) túl valószínűleg leginkább a „keleties”, egzotikus (tehát „elmaradottnak” vélt) magyarság iránti érdeklődésről szólt.

Ahogyan a középkorban az Árpád-ház női szentjei, a 16-17. században a bátor, önállóan cselekvő nagyasszonyok lettek a magyar nőiség megtestesítői, mint a mohácsi csata után a halottak eltemetéséről gondoskodó Kanizsai Dorottya, a fejedelmi férjét irányító Bornemissza Anna, és a Rákóczi-család beházasodott nőtagjai: Lorántffy Zsuzsanna, Báthory Zsófia és Zrínyi Ilona.

A sors furcsa fintoraként a kor főúri hölgyei és erdélyi fejedelemasszonyai is rákényszerültek arra, hogy a férfivilágban érvényesüljenek, és a gazdaságban, a birtokszervezésben, de olykor a politikában és a vallási ügyekben is éppolyan markáns szerepet játszottak, mint férjeik. Ez a nagyúri nőtípus nem volt ismeretlen Nyugaton sem, ahol szintén akadtak olyan úrnők, akik a politika fonalát sodorták az ujjuk körül. A magyar úrnők azonban 1526 óta állandó háborús viszonyok között éltek, ez a sajátos helyzet pedig sokkal nagyobb önállóságot követelt tőlük, mint nyugati társaiktól. Figyelemreméltó vonása a magyar nagyasszonyoknak, hogy nem voltak köztük kegyencnők, akik ezidőtájt például a francia udvart híressé-hírhedtté tették. Ekkor kezdődött el Nyugat-Európában a magyar nők szépségéről szóló sztereotípia terjedése.

A 19. században a női nem újabb fellángolása következett be. A reformkor és a 48-as forradalom megmozdulásaiban egyaránt szerepet játszottak a hon üdvét és a reformokat szívükön viselő úriasszonyok és a fiatal honleányok. A lapkiadók és szerkesztők új olvasóközönséget fedeztek fel maguknak: a nőket, akik egyre inkább igényelték, hogy beleszólásuk legyen a közéletbe. 48-ban Szendrey Júlia, Teleki Blanka és Kossuth Zsuzsanna jelképezték leginkább a francia forradalom és a romantika által teremtett új nőideált, a „forradalmár nőt” és a hazáért mindent feláldozni kész „honleányt”.

Sőt, a szabadságharcban visszatért az „amazon” típusa – ezúttal nem úgy, mint megvetendő karakter, hanem mint a Zrínyi Ilona-féle egyéni bátorság és a modern nemzeti érzés hordozója (látszik, milyen messzire jutottunk ekkorra az ókori felfogástól). Lebstück Mária, ismertebb nevén Mária főhadnagy férfiruhában harcolta végig a szabadságharcot, és nem kevesen voltak még, akik követték a példáját (ez a nőtípus visszatért az 1956-os forradalom napjaiban: a géppuskás lány éppúgy jelképévé vált az 56-os forradalomnak, mint ahogyan Franciaországban Marianne a köztársaság szimbóluma lett).

Különös módon a Horthy-korszakban sem szakadt meg a nők emancipálódási folyamata, sőt a nők érdekeit is felkaroló tömegmozgalmak (a keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia) révén új lendületet kapott. Az ősanya, a szent, a nagyasszony, a forradalmár nő után megjelent egy vadonatúj nőtípus, a választójog terméke: a hivatásos politikusnő. A nők 1920 óta – amennyiben megfeleltek az életkori követelménynek és a cenzusoknak – szavazhattak, sőt hamarosan olyan bátor, talpraesett női képviselők ültek a parlamentben, mint a keresztényszocialista Slachta Margit vagy a szociáldemokrata Kéthly Anna. Ők méltán lehetnének példaképek a mai magyar parlamentarizmus – fájóan kisszámú – női képviselői számára.

* * *

A magyar nőtörténet hűen követte a nyugati történelmi változásokat, de bizonyos tekintetben meg is haladta azokat. A 16-17. században a főúri hölgyek és erdélyi fejedelemasszonyok szabadabbak, önállóbbak voltak, mint Nyugat-Európa legtöbb országának hasonló rangú hölgyei. Mindeközben – kijelenthető: szerencsére – a kora újkori nyugati-európai nőellenesség tébolya alig érintette meg Magyarországot, a hazai boszorkányperek korszaka rövid ideig tartott.

A romantika és a reformkor folyamatával kezdődött el a nők közéleti érvényesülése előtt álló akadályok eltakarítása. Magyarországnak szerencséje volt, mert – nyugat-európai viszonylatban – viszonylag hamar részesítette a társadalom nőtagjait a választójogban. Hazánk elmaradt e téren Finnországtól, Oroszországtól vagy Nagy-Britanniától, de jelentősen megelőzte Franciaországot és Olaszországot (1945-ben kaptak e két országban a nők választójogot).

Bár Magyarország ismert okok következtében a 16. században lesodródott a Nyugathoz való társadalmi-gazdasági felzárkózás útjáról, de a nők közéleti szerepét, és annak megítélését illetően nem maradt el a mércének tekintett Nyugattól. Hogy a rendszerváltás után miért nem sikerült megközelíteni a nyugati mintát (pl. a parlamentben a női képviselők arányát vagy a családon belüli erőszak büntetőjogi szankcionálását tekintve) az már egy másik elemzés tárgya lehetne.

Paár Ádám, Méltányosság Politikaelemző Központ
MTI Hírfelhasználó