Erdő Péter: A bűnös megtérhet, és az igaz ember is elromolhat!
Emlékszem, dörgött, villámlott, amikor gyermekkoromban a tanácselnököt temették. – Befogadta az Ég, pedig ritka rossz ember volt – mondta róla békülékenyen anyám. Tényleg befogadta? Azt válaszolja, mindannyiunk vigaszára, Erdő Péter: - A Szentírás nem azt tanítja, hogy aki egyszer rossz volt, az mindvégig rossz marad…
2013. március 13. 13:52

Alig ötvenévesen emelte Erdő Pétert Esztergom–budapesti érsekké, prímássá II. János Pál pápa. Elsőként mutatta be a vele készült, „Csak a kegyelem” címen megjelenő interjúkötetében (2003) Bartha Szabó József és Jezsó Ákos.  Aktualitását nem vesztve, ebből idézünk.

A BŰNÖS MEGTÉRHET, ÉS AZ IGAZ EMBER IS ELROMOLHAT…
 

 – Magánügynek vagy közügynek tekinti a vallást?

– Az ember nincs egyedül. Ez azt jelenti, hogy életének értékeit, gondolatait, vallásos meggyőződéseit mások közvetítésével kapja. A Bibliában azt olvassuk, hogy a hit hallásból, vagyis más emberek tanúságtételéből ered. Az ember tehát társadalmi lény, a vallás pedig társadalmi vonatkozású jelenség. Az már más kérdés, hogy a modern állam felekezetileg nincs elkötelezve. Ha ezt helyesen értelmezzük, akkor az állam nem helyezkedhet arra az álláspontra, hogy minden vallás téves, vagyis a hivatalos álláspont nem lehet a vallás tagadása.

– Mit tekint helyes álláspontnak?

– Azt tartom helyes álláspontnak, ha az állam tiszteletben tartja az emberek egyéni, vallásos meggyőződését. Ez önmagában akár még relativizmushoz is vezethet, a viselkedésben tehát legalább egy olyan közös minimumot kell tiszteletben tartani és tartatni, amely nélkül elpusztulna a társadalom. Abban hiszek, hogy a teremtő Isten és az, aki kinyilatkoztatta önmagát az Ó- és Újszövetségben, azonos személy. Ebből pedig következik, hogy az emberek szívében a legalapvetőbb erkölcsi normák azonosak. Szent Pál írja a pogányokról, hogy ők sem mentesek a felelősség alól, hiszen szívükbe írva hordozzák Isten törvényeit. Fontosnak tartom tehát, hogy a legigazibb emberi értékek tekintetében olyan társadalmi konszenzus legyen, amelyet az állam is képvisel.

– Jézus feltette a kérdést Péternek, a halásznak: Kinek tartasz engem? – Én Uram! Én Istenem! – hangzott a válasz. A döntést tehát magunk hozzuk meg? A hit ezek szerint – miként a liberális gondolkodók mondják – mégiscsak magánügy?

– Ez a felvetés részben politikai, részben teológiai területet érintő kérdés. Mivel teológus vagyok és nem politikus, így engem csupán a teológiai rész érint. De nemcsak engem, hanem minden hívő keresztény embert is. Hiszen Jézus azt kérdezi tőlünk: mi kinek tartjuk Őt? Péternek, amikor felismeri benne a Messiást – vagyis azt, akit Isten küldött –, Jézus azzal válaszol, hogy „Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem Atyám, aki a Mennyekben van”. Ahhoz azonban, hogy Jézust valóban felismerjük, emberi logikánk, vagyis pusztán az emberi megismerés már nem elég.

A hit ugyanis egyszerre emberi döntés, de ugyanakkor Isten ajándéka is. Tehát a kegyelem és a szabad akarat együttesen hat akkor, amikor az ember elfogadja a hitet. Ezt a hit cselekedetének hívják, amely egyszerre felelős emberi cselekedet és egyszerre ajándék. Ebben az értelemben azonban már olyan intim szférában vagyunk, amit az állam, vagyis a köz, parancsuralmi módon nem szabad hogy érintsen, illetve szabályozzon, nem szabad, hogy előírjon vagy megtiltson. Erről az általam említett szabadságról – vagyis magáról a vallás szabadságáról! – szól a Dignitatis Humanae, a II. Vatikáni Zsinat híres nyilatkozata.

Nehezen megszületett, de maradandó értékű nyilatkozat ez. A zsinati nyilatkozat a vallásszabadságot nem abból vezeti le, hogy minden vallás egyenértékű. Még csak nem is abból, hogy az államnak tudnia kell, hogy melyik az igaz vallás, és csak azt szabad megtűrnie – vagy néhányat emellett még, pusztán csak a békesség kedvéért. Hanem arról szól a zsinati nyilatkozat, hogy az emberi személynek méltósága alapján, a hit elfogadásában szabadnak kell lennie. Tehát Isten azért ajándékozott értelmet és szabadságot az embernek, hogy szabadon keresse, szabadon ismerje fel, és szabadon fogadja el az Ő akaratát. Ezért hát a hit dolgában az állami parancsnak – vagy kényszernek –nincs helye. Ezt a roppant fontos gondolatot hangsúlyozza a zsinat, és ezt hangsúlyozzák azóta sokan mások is.

De van a kérdésének egy másik oldala is! Nevezetesen: a vallás szükségképpen közösségi vonatkozású is. Miért mondom ezt? Azért, mert kultúránk, fogalmaink, szavaink – nem beszélve vallási jelképeinkről, a szertartásainkról, a szent könyvekről vagy akár a vallásos élet modelljéről és gyakorlatáról – mind-mind társadalmi jelenségek. Pontosabban szólva: nem csupán társadalmi, mert hitem szerint természetfeletti dimenziójuk is van, de társadalmi valóságok is.

Az ember ilyen összetett lény. Sárból és napsugárból vagyunk összegyúrva. Tehát olyan értelemben valóban a legintimebb és legszemélyesebb ügyünk a vallás, amennyiben jogosan várjuk el, hogy azt semmilyen államhatalom ne írja elő vagy ne tiltsa meg számunkra. Ugyanakkor azonban a vallás a társadalom, a közösség ügye is. S még valami, amit a zsinat tanít: azért kell az embernek szabadnak lennie az igaz Isten és a vallási igazság keresésében, mert ezen a területen objektív igazság is létezik.

A teremtő Isten ugyanis azt akarta, hogy Őt keressék, és nem akárkit, és nem akárhol. Ő tehát az objektív igazság. És mivel létezik ez az igazság, és mert ezt az igazságot az embernek a méltósága szerint szabadon kell felismernie és elfogadnia, ezért az államon belül kijár az egyénnek a vallásszabadság joga. A vallásszabadság azonban nem csak individuális alapjog. A vallási közösségeknek is jogot ad arra, hogy közösen éljék, közösen adják tovább, és közösségileg tanítsák a saját hitüket és meggyőződésüket, saját hitelveiknek megfelelően alakítsák ki közösségük szervezetét.

– A közvélemény-kutatási adatok felmérése szerint a polgárok kétharmada a római katolikus egyházhoz sorolta önmagát. Ehhez jönnek még azok az egyházak is, amelyek számára szintén fontos a kereszt. Itt elsősorban a reformáció vallásaira gondolunk, de megemlíthetnénk a hazánkban ennél kevesebb hívővel rendelkező ortodoxiát is. Vagyis ez a vitathatatlan többség… Ön szerint az állami iskolákban kitehető-e a kereszt?

– Az említett arányok ellenére én mégsem tartom szükségesnek, hogy az állami iskolákban kitegyék a keresztet. De azt hiszem, hogy Magyarországon ezt jelenleg nem is igen lehetne megtenni. Ugyanis teljesen más nálunk a jogi helyzet, mint mondjuk Németországban. Ámbár Németország különböző szövetségi államaiban is vannak bizonyos eltérések… Nálunk – ismerve a múltat – már az is nagy szó, hogy a katolikus intézményekben mindenütt kint van a kereszt. Még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is vitatkoztak néha a kollégák arról, hogy kitehetjük-e a feszületet, amelyen Krisztus teste korpuszként van megfaragva, vagy pedig tegyünk „csak” ki egy jelképes keresztet – avagy esetleg csupán finoman utaljunk erre. Rektori irodámban a feszület mindig a főhelyen volt.

Azt gondolom, hogy egy katolikus intézmény nyugodtan vállalhatja a katolikus identitását. Egy olyan intézmény viszont, amely mint intézmény, a jelenlegi jog szerint világnézetileg „semleges” – ami nem jelenti persze azt, hogy a benne oktatók ne képviselhetnének értékeket –, nem szükséges, és jogilag aligha indokolható, hogy világnézeti jelképeket használjon. Ettől eltérő és igen messzire vezető kérdés, hogy mit jelenthet akár az állam vagy egy intézmény „semlegessége”, s hogy nem rejlik-e minden törvényhozás mögött ott a társadalmilag széles körben elfogadott emberi értékeknek egyfajta minimuma, még akkor is, ha ez nem tudatos, még akkor is, ha még ez a minimális konszenzus is egyre inkább szétmállani látszik napjainkban. E témára a tolerancia kapcsán még visszatérhetünk.

De mondok egy ellenpéldát: a mi, katolikus intézményeink nem közintézmények. Ezért nem kötelesek kitűzni a nemzetiszínű zászlót, és nem kötelesek kitenni a magyar címert sem. Megismétlem: nem kötelesek. Az egyetemnek például saját címere van. Ezzel együtt intézményeinkben mégis számos helyen látok magyar címert vagy nemzetiszínű zászlót, mert a kollégák szükségét érzik annak, hogy kifejezésre juttassák kötődésüket. Ez ellen különösen senki sem tiltakozik – és nem is emelhető ellene kifogás, csak akkor, ha valamelyik intézmény belső szabályai esetleg ezt kifejezetten tiltják. Mégis azt mondom: jó, hogy a nem állami intézmények nincsenek kötelezve az állami jelképek használatára.

– Számosan vélik úgy a magyar parlamentben, hogy az egyház maradjon a templom falain belül…

– Vannak olyan vallások, amelyeknek még templomai sincsenek... De hogy a kérdésnél maradjunk: fontos szempontnak tartom, hogy válaszoljunk arra a felvetésre, mi is a vallás? Hej, de sokat vitatkoztak ezen az elmúlt időszak során! Tudjuk, hogy az 1990. évi IV. törvény szerint az azonos hitelveket vallók a vallásuk gyakorlása céljából vallási közösséget, felekezetet, egyházat alapíthatnak. Igen ám, de mi is az, hogy vallási tevékenység? A parlamentben máig sem fogalmazták meg azt, hogy mit is kell ezen érteni.

Az viszont már Cicerónak is az elvei közé tartozott, hogy ami a szavak értelme alapján a közbeszédben világos, annak nem kell tovább keresni az értelmét. Tehát: ha nincsen törvényi meghatározásunk a vallás szóra, akkor egyszerűen le kell emelni a magyar nyelv értelmező szótárát a könyvespolcról, vagy valamelyik közkeletű lexikont, abban ugyanis megtalálható, és egyértelműen definiált, hogy mi is a vallás. Olyasmi szerepel ezekben az általános művekben, hogy a vallás egyfajta világnézet, amely a természetfölötti erőkkel is valamiféleképpen kapcsolatban van. Meg az is olvasható, hogy a vallás egy egész életet átfogó eszményt ad az embernek. Más, klasszikus megfogalmazás szerint a vallás az ember viszonya Istenhez, amely az ember életét értelme, akarata és érzelmei szerint meghatározza. Tehát nem egy-egy részletre vonatkozó tanítás, felismerés vagy meggyőződés csupán, hanem átfogó jellegű, egységes gondolatrendszer, mégpedig érzelmi és akarati összefüggésekkel.

Azt hiszem, valami efféle meghatározást használ a közbeszéd, és ez számomra is teljes mértékben elfogadható. Nem kerülve meg a kérdést, amely úgy szólt, hogy az egyházat, az egyházi tevékenységet a templom falain kívül vagy belül kell tartani: ha az egész életet átfogja a vallás, akkor az ember szükségképpen igyekszik – több-kevesebb sikerrel – a hitének megfelelő módon élni. Természetesen a templom falain kívül éppúgy, mint azon belül. Ez a legfőbb társadalmi gyümölcse vagy ajándéka a vallásnak és a vallási közösségeknek. Csodálatosan szépen mondja ezt a már említett 1990. évi IV. törvény bevezetője: az egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezői.

Hogyan hordoznák ezeket az értékeket a vallások, ha a templomon kívül, a világi élet területén semmilyen hatásuk nem lenne, lehetne? Nyilván van olyan üzenetük, amely a mindennapi életünkre is kihat. Más kérdés azonban, hogy valóban vannak olyan tevékenységek, amelyek a templomba valók, és vannak olyanok, amelyek a világi élet részét képezik. De erről már a világi hívők felelőssége kapcsán korábban beszéltünk.

– Az ateisták visszatérő érve a tudomány. Miként viszonyul ehhez az egyház? A Teremtő létének tagadása a tudományban tényleg csődhöz vezetett? A tudomány felismeri-e, fel tudja-e ismerni Istent?

– A tudomány és a hit viszonyáról az utóbbi néhány évszázadban sokat vitatkoztak. Előtte nem, hiszen addig nagy volt a harmónia a kettő között! Volt azonban olyan idő is, amikor egyesek azt gondolták, hogy a hit és a tudomány egymással ellentétben álló valóság. Volt olyan idő is, amikor azt gondolták, hogy a hitet tudományos érvekkel kell bizonyítani. Az I. Vatikáni Zsinat azonban dogmaként szögezte le: az e világi dolgok rendjéből, az emberi képességek alapján, a Teremtő léte és isteni mivolta az értelem segítségével felismerhető. Ez pedig azt is jelenti, hogy a hitre is nagy szükség van. Főleg ahhoz, hogy az ember elfogadja Krisztust, akiben Isten teljesen és végérvényesen kifejezte magát az emberiségnek.

Ne gondoljuk, hogy tudományos – pláne természettudományos – érvekkel bizonyítani lehetne a mi hitünk gazdagságát. Azt azonban már lehet bizonyítani, hogy nem ésszerűtlen, és az önállóan gondolkodó emberhez nem méltatlan magatartás elfogadni hitünk tanítását és üzenetét.

Egyébiránt a mai világban más a helyzet. Divatos szóval: posztmodern korban élünk. Ma már a tudásban, az emberi megismerőképességben is lényegesen kisebb a bizalom, mint korábban. A szubjektivizmus idejét éljük. Olyan kort élünk, amikor az emberek alapjaiban kérdőjelezik meg a történelmi igazságokat, illetve azt, hogy a történelmi kérdésekben lehet-e egyáltalán objektív igazságról beszélni. Időnként saját diákjaink is azt mondják – még a természettudományos kérdésekben is! –, hogy „nézőpont kérdése”. A műszaki tudományok terén pedig gyakran azt találjuk, hogy a termelői, a gyártói és az ipari érdekek alapvetően befolyásolhatják azt, hogy ki melyik tudományos álláspontot teszi a magáévá. A tudás határaira, megismerőképességünk korlátaira olyan mértékben ráéreztünk, hogy ez az élmény mindenüvé elkísér.

Tehát továbbra sem szilárd a konkrét adott dolog és az emberi felismerés közötti híd. Az igazság objektivitása és az objektív igazság megismerhetősége nagyon sok ember előtt kérdésessé vált. Ebben a helyzetben született II. János Pál pápa Fides et Ratio kezdetű híres körlevele, amelyben a hit és az ész viszonyát úgy mutatja be, hogy nem egyszerűen csak a hitet próbálja észérvekkel alátámasztani, hanem az emberi értelem megismerőképességébe vetett bizalmat kívánja a hit alapján megerősíteni. Lassanként ugyanis már ahhoz is hitre van szükségünk, hogy higgyünk abban, hogy tudni is tudunk. Vagyis képesek vagyunk az objektív tudásra. Azonban arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy a hit azért mégiscsak világnézet, amelynek a mélyén ott találjuk a világképet.

Hitünk örökségét hordozva, a fejlődő természettudományos világképekkel is számolnunk kell. Azokhoz az emberekhez is szólnunk kell, akik ezt ismerik, és akik ennek alapján mérik a világot. Ezért volt érdekes élményem, amikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megalakult az informatikai kar. Abban az időben valaki megkérdezte tőlem: mi szükségünk van a humán tudományok mellett e tudományterület oktatására? Azt válaszoltam: nekünk ez pontosan világnézeti szempontból tűnik szükségesnek. Azért fontos, hogy egy egészen újnak mondható, most bontakozó világképpel tudjunk a hitünk alapján párbeszédet folytatni. Az emberiségnek ugyanis az a sorsa, az a küldetése, hogy folyamatosan tanulja a teremtett világot. Azt, amit Istentől a környezetéül kapott. És persze: ne csak tanulja, hanem tisztelje is azt.

– A szellemnek nincsenek országhatárai – mondotta egykoron Szent-Györgyi Albert. Megítélésünk szerint a hit is határokon átívelő, mondhatnánk úgy is: pártok és nemzetek fölötti – miközben nemzeti, sőt gyakran még akár nacionalista megnyilvánulásai is vannak…

– Véleményem szerint a katolikus hitnek – ha azt valóban a maga teljességében képviseli valaki – nem lehetnek rossz értelemben vett nacionalista vonatkozásai. Elég elolvasni például XI. Pius pápa Mit brennender Sorge kezdetű körlevelét, vagy emlékezetbe idézni XII. Pius pápa híres rádióbeszédeit, amelyek során kifejtette, hogy a nemzeteknek, a népeknek lehetnek ugyan értékeik, de ezek mégsem tűnhetnek a legfőbb értékeknek, nem tűnhetnek a legfontosabb dolognak! Azért nem tűnhetnek például fontosabb értéknek, mint az emberi méltóság, mert akkor ez már bálványimádás lenne. A katolikus hit tehát visszautasítja azt a fajta nacionalizmust, ami a másik nemzethez tartozó emberek lebecsülését jelenti. Aki lebecsüli a másik embert, az nem jó katolikus. Ez a magatartás ugyanis nem férhet össze hitünkkel.

A kérdésében említett nemzetek fölötti jelleg nagyon mélyről fakad, hiszen a keresztény közösségek első, történelmileg is tettenérhető önértelmezése az volt, hogy mi Isten népe vagyunk. És az is meggyőződésünk, hogy a krisztusi küldetés minden emberhez szól. Nem csak egy nyelv, egy nép vagy egy kontinens embereihez.

A kereszténység több mint puszta kulturális jelenség. De Európa kulturális örökségeként közös értékhordozó. Ám arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy még kontinentális méretekben sem lehetünk kultúrsoviniszták. A kereszténység ugyanis minden emberért van. Ma már a keresztény emberek többsége egyébként is Európán kívül él.

Ezzel együtt: a nemzeti kultúrák fejlődéséhez bizony erősen hozzájárult a kereszténység. Amit ma egy-egy európai nemzet mint sajátos kulturális örökséget őriz, tisztel és szeret, abban bizony sok minden egyéb mellett a kereszténység is benne van! Így tud tehát egyszerre nemzeti kultúrát alkotó tényező és a nemzeteket is összekapcsoló híd lenni.

– Újsághír 1965-ből: „a Zalka Máté Egyesített Tiszti Iskola hallgatói üzemlátogatáson vettek részt az Esztergomi Bazilikában”… A pártállamban az érvényesülés érdekében a felvonulások zászlai alatt tolakodva egy egész generáció távolodott el a hittől. Az elmúlt évek során nagy lett a tolongás a damaszkuszi úton. Látványos megtéréseknek lehettünk tanúi. Felejthetünk-e? Avagy fogadjuk el, hogy a Teremtő gyermekei azok is, akik ezt nemrég még tagadták, mielőtt Pálhoz hasonlóan „rátaláltak” a damaszkuszi útra?

– A Szentírás nem azt tanítja, hogy aki egyszer rossz volt, az mindvégig rossz marad. Sőt: Ezekiel könyvében már gyönyörűen benne van, hogy Isten aszerint ítéli meg az egyes embert, hogy az milyenné válik. Tehát a bűnös megtérhet, és az igaz ember is elromolhat. Vagyis az embereket nem lehet kristálytiszta vonalak mentén fehérekre és feketékre osztani.

Szerintem az Önök által említett damaszkuszi úton ma már nem akkora a tolongás, mint a rendszerváltozás után volt. Úgy tűnik, hogy a történelmi-politikai önigazolásban ma már a vallási hovatartozás hangsúlyozásának kisebb a szerepe. Ez a hitoktatási statisztikákon is jól látszik, hiszen közvetlenül a rendszerváltozás után volt egy kiugróan nagy fellendülés, aztán ez valamelyest csökkent, és most, egy kicsit alacsonyabb szinten, úgy tűnik, hogy stabilizálódik. Akik csak – úgymond – taktikai megfontolásokból küldték hittanra a gyermeküket, azok rájöttek, hogy akkor sincs félnivalójuk, ha a látszat kedvéért ezt nem forszírozzák tovább. Akik viszont úgy gondolták, hogy tényleg értékeket kapnak, azok továbbra is hitoktatásban részesítik a gyermeküket.

Ami a kérdés második részét, a „felejtést” illeti, ez a bocsánatkérésnek és magának a bocsánatnak a dilemmája. Beszélhetnék a bűnbánat szentségéről is, hiszen e nélkül nem lenne a dolog teljes, de azt hiszem, ez a kérdés nem a teológiai, szentségtani részre irányul. És itt feltétlenül ki kell térnem a bocsánatkérésnek annyit használt – olykor helyesen, máskor pontatlanul használt – fogalmára. Mert az ilyen helyzetekben azért több személyből álló együttes szerepel. Talán az a pápai bocsánatkérő imádság, amit II. János Pál a 2000. év nagyböjtjén elmondott, és előtte, az év elején a Nemzetközi Teológiai Bizottság bűnbocsánatról kiadott dokumentuma az, aminek a fényében leginkább érzékelni tudjuk a bocsánatkérés problémáját.

Először is: a katolikus hit szerint a bűn csakis személyes, emberi cselekedet lehet. És tudjuk azt – klasszikus teológiai megkülönböztetéssel –, hogy ennek a cselekedetnek van objektív és van szubjektív oldala. Az objektív oldal maga a tényállás, maga a cselekedet, amit az ember végrehajt. A szubjektív oldal pedig az, ahogyan, amilyen tudati állapottal, amilyen szabadsági fokkal tette mindezt. Ne gondoljuk – pedig divat volt egy időben mondani –, hogy a katolikus egyház morálteológiája valamikor juridizálódott, vagyis eljogásziasodott. Lehet ugyan ilyet mondani, csakhogy a történelmi valóság ennek pont a fordítottja.

A mi kultúrkörünkben az egyes emberi cselekedetek megítélése a jog világában fejlődött ki részletesen, előbb a római jog, később a kánonjog, illetve a vezeklési fegyelem világában. Tudjuk továbbá, hogy a katolikus teológiai irodalomban is a késői középkor volt az, amikor a „gyóntatói summák” megjelentek. Ennek az oka az volt, hogy 1215-ben a IV. Lateráni Zsinat előírta – immáron az egész Egyházra kötelezően –, hogy évente mindenkinek fülgyónást, vagyis egyéni, személyes gyónást kell végeznie. Ez volt az a rendelkezés, ami kiváltotta a gyóntatói kézikönyvek megírásának hullámát.

Ebben a munkában két nagy, akkor fiatal szerzetesrend játszotta a főszerepet: a domonkosok és a ferencesek. A gyóntatói segédkönyveknek évszázadokon keresztül volt egy dominikánus és egy ferences hagyománya. Ezek a segédkönyvek telis-tele voltak kánonjogi, sőt római jogi utalásokkal, de volt bennük természetesen bőven az akkorra kivirágzó skolasztikus teológiából is anyag. Hát itt kezdődött az, amit ma erkölcsteológiának, morálteológiának nevezünk. Ebből lett a barokk korra önálló ága a teológiának. Tehát nem eljogásziasodásról van szó, hiszen éppen a jog világából emancipálódik az erkölcsteológia tudománya.

Ezek a megkülönböztetések az objektív és szubjektív elem között letisztultak, és ezek a különbségek máig is érvényesek. Ezeknél jobbat ma sem tudunk.

– Csak a saját személyes bűneinkért tartozunk felelősséggel?

– Az erkölcsi felelősség nem kollektív. Az erkölcsi felelősségben meghatározó szerepe van a cselekedet szubjektív oldalának. Ezek alapján azt is láthatjuk, hogy ki-ki csak a saját bűnét bánhatja, csak a saját múltját tudja személyes erkölcsi bűnbánattal tekinteni. A szó teljes értelmében csak a saját bűnünket vállalhatjuk bűnként. Könnyű annak a gyóntatónak az esete, aki kiküldi a gyóntatószékből azt, aki a szomszéd bűneit kezdi megvallani, nem pedig a sajátját.

Igen ám, de a bűnben nemcsak szubjektív elem van, hanem objektív is. Ez az, amit a közvélemény gyakran elfelejt. Azt mondják: hát nem érezte, hogy rossz volt az, amit tett. Ez döntő az egyéni cselekedet megítélése szempontjából. Lehet azt mondani, hogy ő, abban a konkrét esetben, tudatlanságból vagy szabadságának hiánya miatt, valóban nem követetett el bűnt a szó erkölcsi értelmében. De attól még a cselekedet, amit végrehajtott, objektíve rossz volt! Ma, amikor fiatalkorú bűnözők, egészen kis gyerekek szörnyű bűncselekményeket, – akár gyilkosságokat is – követnek el, gyakran halljuk azt tőlük: nem érzik, hogy valami rosszat tettek. Szinte játékból tették. Ettől azonban az áldozat még halott marad. Tehát a cselekedetnek igenis van egy objektív tényállása, és ennek magának is van minősítése. Ennek is vannak következményei. Ezek a következmények pedig nem csupán attól függenek, hogy az elkövető számára tette erkölcsileg bűn volt-e, vagy sem. Ezt érdemes ma is a közvélemény figyelmébe ajánlani. Hiszen sokszor hajlamosak vagyunk a posztmodern, gyenge gondolkozásra, hogy ne bántsuk, ne korlátozzuk a másik embert, mert ő úgy érzi, hogy jó az, amit tesz.

A társadalom nem teheti meg azt, hogy kinek-kinek a szubjektív érzésére bízza, hogy mit cselekszik. Kellenek olyan objektív, közös szabályok, amelyek lehetővé teszik az együttélést. Ez az objektív hatás viszont kiterjed más emberekre is, kiterjed a közösségre, és a történelem során továbbgyűrűzhet.

Erre utal II. János Pál pápa, amikor a régi korok cselekedeteinek, objektíve hibás cselekedeteinek a fennmaradó hatásáról beszél. Ha például a nagypapa elkártyázta a család örökségét, akkor az unokára nem marad semmi…

– Ilyen szempontból erősen kétségesek lehetnek a múltról alkotott erkölcsi ítéleteink is…

– Nagyon sokféleképpen lehet beszélni a történelmi múltról. Lehet azt mondani, hogy minden kor a saját erkölcsi felfogása, érzéke, tudati állapota szerint viselkedhet csak erkölcsösen. Ezért is nem alkothatunk mi egykönnyen erkölcsi ítéletet a régi korok embereinek személyes tettei felől. De objektív hatások maradhatnak vissza, és ezek az objektív hatások néha súlyosak is lehetnek.

Van azután még valami, amit figyelembe kell vennünk. Ez már magasan teológiai szempont. Ez pedig abban áll, hogy az Egyház Krisztus jegyese. S ilyeténképpen minden egyéni bűn az Egyház egészének tanúságtételét csorbítja. Még akkor is, ha objektíve talán nem okoz nagy kárt más embernek, de pusztán a bűn jellege miatt az Egyház szent voltán ejt csorbát. Ezekről persze nem lehet történelmi katalógust készíteni. Ezek nem nyilvánvalóak, a terhét mégis a közösség hordozhatja magával. Ezért is mondja azt a teológia – ókeresztény szóhasználatot felelevenítve, és aztán olyan szépen Hans Urs von Balthasar –, hogy az Egyház bizony egyszerre hordozza magán a szentséget, és egyszerre bűnös is. Abban az értelemben, hogy az erkölcsi tanúságtétele, mint Egyháznak, mint korporatív személynek, itt a földön soha nem lehet tökéletes. Ez az a fajta sajátságos kollektív szempont, ami miatt az Egyház, mint közösség is, újra és újra, mindig kéri Isten bocsánatát.

Ez a gondolat persze nem új! Már a választott népről úgy szól az Ószövetség, mint Isten menyasszonyáról. Ezt a képet aztán a hűtlenségre, a közös, hibás viselkedésre, az egyesek részéről elkövetett bűnökre és bálványimádásokra is vonatkoztatta. Innen van, hogy az Ószövetség liturgiájában is megjelent a közös bűnbánat napja. Isten előtt kérték a bocsánatot a nép összes bűneiért. És ez a hagyomány nem most éledt fel a keresztény egyházban, hanem mindig is jelen volt. A közös bűnbánatnak még liturgikus megjelenése is – különösen nagyböjt idején – a keleti egyházakban nagyon komoly hangsúlyt kapott. Ha ismerjük Krétai Szent András bűnbánati kánonjait, amelyek a bizánci liturgiában ősidők óta jelen vannak, tudjuk, hogy ott a közösség együtt énekelve sorolja fel a legszörnyűbb bűnök listáját – egyes szám első személyben. Ezt mind én követtem el, én vagyok a hibás Isten előtt, én kérem a bocsánatot, mert ki-ki a magáénak érzi az egész közösségnek, az összes kereszténynek minden bűnét. Ahogyan Krisztus egykor a büntetés tekintetében a világ bűnét vette magára. Az Egyház tehát ilyen szempontból teológiailag is, Isten előtt csatlakozik Krisztus engesztelő cselekedetéhez.

– Mindig bocsánatot kell kérni, s a sértett félnek mindig meg kell bocsátania? Mi történik akkor, ha valakinek tudtunkon kívül ártunk?

– Kiindulópontként van a bűnös ember, aki objektíve és szubjektíve egyaránt helytelenül cselekedett, bűnt követett el. Istent bántotta meg, tehát ebben a dinamikában Isten a főszereplő. De van a megbántott ember, a sértett, és létezik a társadalom mint háttér. Ha a bűnös oldaláról nézem: kötelező, hogy megbánjuk a bűneinket. Kérjünk bocsánatot, ha tehetjük, attól az embertársunktól is, akit megbántottunk. Igyekezzünk kárát helyrehozni – ha tudjuk –, de különösen kérjünk bocsánatot Istentől, mert az Ő bocsánatán múlik, hogy megszabadulunk-e bűnünk erkölcsi terhétől. Attól pedig teljesen független a dolog, hogy embertársunk, ha bocsánatot kérünk tőle, megbocsát-e nekünk, vagy sem. Attól még a bűntől megtisztulhatunk, mert Isten az, aki a bűnöket megbocsátja, s nem az az embertársunk, aki ellen vétkeztünk.

Másik oldalról, a sértett pozíciójából nézve: ha tőlem bocsánatot kér az, aki ellenem vétkezett, köteles vagyok neki megbocsátani. Sőt: akkor is köteles vagyok megbocsátani neki, ha nem kér bocsánatot. Miért? Nem azért, mert az ő bocsánatkérésén múlik a dolog, hanem mert Isten szeret engem, mert a Miatyánkban elimádkozom, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Isten iránti hálából és szeretetből bocsátom meg azt, amivel esetleg az embertársam megsértett. Tehát nem kell hogy várjak az ő bocsánatkérésére.

Végül pedig a harmadik: a társadalom. A társadalomnak nemcsak az a feladata, hogy az ember erkölcsi nevelésében segítsen. Ez is funkciója ugyan, de ez a büntetőjogról is elmondható. Tudjuk jól, hogy a büntetőjogi elméletek ősi időktől fogva többféle célt sorolnak fel válaszul arra a kérdésre, hogy mi is a büntetés célja. Ezek közül az egyik a tettes megjavítása. Tehát a nevelői cél.

– Pusztán ennyi lenne a büntetés célja?

– Az igazság az, hogy más célja is van a büntetésnek, mégpedig az objektíve igazságos rend helyreállítása, sőt a társadalom önvédelme. És ebben a tekintetben bizony, a személyes bűnbánat csak az egyik eleme a képnek. Manapság divat rövidlátóan azt is mondani, hogy ne büntessük meg a személyt, hiszen ettől nem lesz jobb. Az objektíven súlyos és beszámítható cselekményt azonban a társadalom adott esetben jogosult, sőt köteles is szankcionálni. Még akkor is, ha esetleg az illető elkövető számára ez nem volt súlyos bűn. A társadalom ugyanis köteles a fenntartható életfeltételeket védeni, minden tagja számára. És ehhez néha a szankció is hozzátartozhat.

Röviden összefoglalva: a keresztény ember köteles a megbocsátásra. Köteles bocsánatot kérni, elsősorban Istentől, de embertársától is akkor, ha megbántotta. Azonban magát a bűnt csak Isten bocsáthatja meg. Tehát nem attól függ, hogy a sértett fél miként reagál. Lehet, hogy az nem bocsát meg, de Isten a bűnbánó embernek megadja a bocsánatot. És megfordítva: ha én vagyok a sértett fél, akkor is meg kell bocsátanom a másiknak, ha ő nem kér tőlem bocsánatot. De nem az én bocsánatomtól függ, hogy megtisztul-e a bűnétől, hanem Istentől.

– Visszatérő dilemma: a gyónási titok. Szélsőséges példát említve: mondjuk, ha egy gyilkos megvallja a tettét, kell-e, szabad-e, kötelező-e azt jelenteni a rendőrségnek?

– A lelkészi titoktartás védelmében országonként változnak az állami jogszabályok. A szakmai titoktartáson túl – amelynek védelmében szintén vannak jogszabályok a nyugati világ országaiban – a lelkészi titoktartást a magyar törvények is valamelyest védhetővé teszik. Kétségtelen: a gyónási titok a vallásszabadság része, miként az is természetes igény, hogy a papot semmilyen indokkal ne kényszeríthessék arra, hogy megsértse ezt a kötelezettségét. Nepomuki Szent János, akinek a szobrát a barokk kori Magyarországon majdnem minden faluban megmintázták, a gyónási titok vértanúja, és példája ma is eleven.

– Kinél gyónhat ön?

– Bármelyik papnál, akit érvényesen felszenteltek, nincs eltiltva, és van gyóntatási felhatalmazása.

– Még mindig a damaszkuszi út. Emlékszem, dörgött, villámlott, amikor gyermekkoromban a tanácselnököt temették. – Befogadta az Ég, pedig ritka rossz ember volt – mondta róla békülékenyen anyám. Tényleg befogadta?

– Lehetséges. Nem tudjuk, halála előtt bánta-e, amit elhibázott, s azt sem, hogyan számítja be Isten az egyes emberek konkrét tetteit. Nem mindegy ugyan, hogy ki hogyan élt, de Isten irgalmasságának nincsenek korlátai, logikája pedig messze felülmúlja az emberek gondolkodását.


***

 

Gyermekkorom, falumbéli (Sorokpolány)  plébánosát juttatta eszembe, kit mindenki ismert, mindenhol szívesen látták, ha arra járt, minden lélekért aggódva szólt, lett légyenek katolikusok, reformátusok vagy hitetlenek.

 

Beszélgetésünk során, s azóta is látom: Erdő Péter bíboros  ugyanúgy bejárja nem csak a falunkat, hanem az egész hazát, és még azon is túl,  széles e világot. Nincs korbács a kezében, sem kitagadás, sem gyűlölet a beszédében, hanem befogadás  a hitében.

 

Nm lett pápa! Mégis, mégis! Nem napi templomba járóként is csodálom őt hitében, következetes elszántságában - És irigylem is érte...!!!

 
Bartha Szabó József