Nem mese a meséről
A mese gazdag zsákmányt ígérő vadászterület mindenféle eszmei áramlat képviselői számára.
2013. április 2. 11:35

A mese a politikusi szóhasználtban: hazugság. Pedig nem mindig az. Emberi fajtánk mesekincsének jelentős része a kollektív emlékezet leképezése igaz történetekről, háborúkról,rémtettekről. A jó mesékben a jó megdicsőül és boldog lesz, a gonosz azonban elnyeri méltó büntetését.

Csakhogy ez arcátlan utópia, távol az élettől, távol az Embertől, akit a híres görög filozófus, Arisztotelész „zoon politikon”-nak, azaz szociális társadalomban élő állatnak nevezett.(Nota bene nem szoc-libnek!,olyanokénak,akiknek társadalmában az önjelölt népvezérek, hordószónokok az emberi értékek tagadásában jeleskednek. Számukra a tradíciók, az egymás iránti tisztelet, a reményt és belső biztonságot adó hit, a család intézményének támadása jelenti az alapelvet. Ennek eszmerendszere valami keserű, mérgezett talajon foganhatott.)

Vajon egyes politikusaink – még hátulgombolós korukban – milyen meséket hallottak otthon, és mi hagyott nyomot bennük, amit a rádióból/televízióból kaptak? Feltehetőleg a szörnyűséges, lélekromboló és perverz történeteken „szocializálódtak”,amelyek sajnos kórók voltak az irodalom mezején, de magjuk termékeny talajra hullt.

A szép és nemes gondolatok micsoda mesterei álltak a mindenkori gyereksereg szellemi szolgálatába! Gondoljunk Ezópuszra (Aiszóposz), Krilovra, Hauffra, a Lamb testvérekre, La Fontainere,Andersenre, Milnére, Saint-Exupéryre, a hazaiak közül Benedek Elekre, Móra Ferencre, Lázár Ervinre, Csukás Istvánra.

Számomra – érzelmi okokból – kilógnak a sorból a német Grimm testvérek, akik megtörtént bűneseteket dolgoztak föl, gyúrták fabulává és lettek mérgezett forrása a fekete pedagógiának. Wilhelm és Jakob Grimm a német népléleknek vitathatatlanul kitűnő anatómusai voltak, méghozzá egy olyan korban,(a napóleoni évtizedekben) amikor az élet értéke és becsülete rohamosan devalválódott, a közmorál pedig völgymenetben leledzett. Megannyi rémség – ravasz, csábító mesévé költve: Piroska és a farkas, Jancsi és Juliska, Hófehérke és a hét törpe, Hamupipőke, Holle anyó, A békakirály… Csaknem valamennyi egy-egy élet elleni bűncselekmény, gyerekek számára tetszetős ostyába csomagolva. Valóságos ideológiai taposóaknák!

Önkényes a feltevés és tudományosan aligha igazolható, hogy a mai társadalmak bülbülszavú, „hivatásos forradalmár szószólói anno kizárólag Grimm meséket kaptak a tápszerhez, és ezért torzult a lelkük hazuggá, megvásárolhatóvá, obszcén mutogatóvá.

Vajon a modern média-korban mennyire mesefogyasztók a gyerekek? Figyelemre méltó tény, hogy Grimmék Kínában sokkal népszerűbbek, mint otthon, Németföldön, ahol csupán üzleti ötletté aljasult Csipkerózsika, aki a nevét adja például a róla elnevezett, romantikus tornyokkal ékes kastélyszállónak Sababurgban.

Nem rekviem ez a meséért, csak gondolati játék, hogy mi lenne ha…? Képzeljük el a helyzetet: élő esti meseműsor a tévében. A szokásos kapkodás közepette az utolsó pillanatban érkező bemondó előtt nagy mesekönyv, amelybe ünnepélyes mozdulattal belelapoz és olvasni kezd, véletlenül nem a Piroskát, hanem egy másik Grimm-mesét az önfejű kisfiúról, aki olyan makacs és megátalkodott volt, hogy a Jóisten megbetegítette, sőt „meg is halasztotta”.Csakhogy a gyerek még a sírból is kidugta a kezét és mindahányszor úgy kellett visszataposni azt a földbe. Csak a mamája tudta egy bottal(!) végre nyugalomra bírni a karocskát. Vége a mesének. A könyvet zavarodottan csukja be a mesélő. „Aludjatok jól, álmodjatok szépeket!” Végefőcím. Abblende.

Elképzelhető a visszhang – nézők, lapok, vezetők… Majd a mentegetőzés: ”De hiszen ez is Grimm-mese! És nem is ott volt bejelölve a könyv. Tévedés történt.” Önökre bízom a folytatást, hogy miként reagálnak az egyes pártok a szerencsétlen bakira, amelyből ismét politikai tőkét lehet kovácsolni, mint például egy természeti katasztrófából.

A mese gazdag zsákmányt ígérő vadászterület mindenféle eszmei áramlat képviselői számára. Önös érdekeiknek megfelelően néha még át is írják azokat. A németek elvesztett két világháborúja után egyesek megfogalmaztak olyan véleményt is, hogy a német nép költőinek és gondolkodóinak a vérében van a gyilkos-vírus. A kis Fritzek az anyatejjel szívják magukba az alkalmasságot a hóhér szerepre. Bizonyíték a Grimm-mesékben…

Az NDK-ban a nép dicső, alkotó fantáziáját vélték megjelenni minden emberellenes mesében, amely nevelési eszmény lett az osztályöntudatos proletár gyerekek formálásában. Nagyon érdekes, hogy a Szovjetunióban nem nyúltak a Grimm-mesékhez. Hogy miért? Mert Marx családjában kedvenc olvasmány volt ez a kötet.

Közpréda lett a mese. Gátlástalan filmesek használják alapanyagként a legszebbeket, meghamisítva, kiherélve, kiforgatva, hogy a torzókból ízléstelen „alkotások” készüljenek Hollywoodban, mint amilyen az a feminista változat, amelyben a hét törpe közül az egyik Hófehérke megerőszakolására készül. Ebből aztán kínálja magát a tanulság: Ne higgy egyetlen férfinak sem, ha mégoly kicsi is!

Radnóti László
MTI Hírfelhasználó