Péntek 13 története
A világ egyik legelterjedtebb babonája a péntek 13-ától való félelem, amely az ókorba nyúlik vissza.
Utoljára frissítve: 2016. május 13. 07:52
2013. szeptember 13. 10:52

Dan Brown, amerikai művészettörténész, tanár és regényíró 2003-ban megjelent és nagyon gyorsan rekord olvasottságot elért világhírű regénye „A da Vinci-kód” hívta fel a figyelmet arra a hiedelemre, hogy 1307. október 13-án, pénteken végeztette ki a nagyhatalmú Templomos Lovagokat IV. Fülöp francia király. A történet részletes bemutatása előtt azonban néhány példát is megemlítenénk arra vonatkozóan, hogy részint a péntek, részint a 13-as szám baljós jellege milyen régi gyökerekre nyúlik vissza.

A félelem a tizenhármas számtól, vagyis a triszkaidekafóbia az ókorba nyúlik vissza. A tengerentúlon olyannyira tartja magát ez a szokás, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a felhőkarcolóknak nincsen tizenharmadik emeletük, a kórházakban nincs tizenhármas szoba. Franklin Delano Roosevelt sosem volt hajlandó olyan asztaltársaságnál étkezni, ahol tizenhárman ültek. Rendszerint odarendeltek még egy embert.

Ami a pénteki napot illeti: Bibliai oka van, hogy a pénteket a legszerencsétlenebb napok között jegyezzük. Ezen a napon feszítették meg Jézus Krisztust, és állítólag ez volt a paradicsomi bűnbeesés napja is. Az utolsó vacsorán tizenhárom vendég volt: tizenkét apostol és maga, Jézus. Ezért tartja magát az a hiedelem is, hogy tizenhárom emberrel étkezni egy asztalnál: veszedelem. Más források szerint a Messiást eláruló Júdás személyére utal a szám, mert ő volt az, aki utolsóként ült le az asztalhoz. A középkorban ezen a napon éhgyomorra tüsszenteni nagy szerencsétlenséget jelentett. A péntek - a néphit szerint - a gonosz napja, vagyis nem alkalmas házasságra, vagy arra, hogy új házba költözzünk, új állást vállaljunk, nagy útra induljunk. A pénteki naptól való félelem másik gyökere, hogy a XIX. századig ez a nap volt Európában a hóhérok napja: rendszerint ekkor hajtották végre a nyilvános kivégzéseket. A XX. században az Apolló 13 katasztrófája után mai napig tartja magát az a téveszme, hogy az űrrakéta 13 óra 13 perces fellövési kísérlete a harminckilences indítóállványról meghiúsult.

Ám mindez úgy tűnik valóban babona (és nem történelem), ami pedig a babonákat illeti, Rejtő Jenő mondata jut az ember eszébe:

„Nem vagyok babonás és nem hiszek a badarságokban, mert aki minden hétfőn hármat köp kelet felé egy barna kavicsra, azt nem érheti megrontás".

Most térjünk vissza a péntek 13 történelmi magyarázatára.

Az egész hiedelem hátterében a középkori Templomos Lovagok állnak. A Templomosok vagy Templomos Lovagrend (latinul Militia Templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. A templomos lovagrend 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött társulásból, a Szentföldön alakult. Hugues de Payens vezetésével kilenc keresztes lovag elhatározta, hogy életét a Szentföld zarándokai védelmének szenteli. Krisztus szegény lovagjainak nevezték magukat, ezzel is utalva kezdeti szegénységükre és elhivatottságukra.

A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi.

Az 1128-as Troyes-i zsinat eredményeként jött létre a latin nyelvű rendi szabályzat (regula), amelyet később újabb kiegészítések követtek egészen a XIII. század második feléig. De Payns felkérésére Clairvaux-i Szent Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását.

A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. A rend előbb a Francia Királyságban, majd Angliában talált támogatókra, aztán elterjedt német és spanyol területeken is. A XII. század második felétől a lovagok Közép-Európa királyságaiban is otthonra találtak.

A templomos rend a XIII. század második felében érte el fejlődése tetőpontját. Európa szinte minden országában jelen voltak, gazdagságuk a királyokéval vetekedett. A Rend őrizte 1204 és 1307 között az úgynevezett Torinói leplet, valamint 1222 után az Aranybulla egy példányát is. Vagyonuk nemcsak jelentős adományokból, hanem banki-pénzügyi tranzakcióikból is származott. A zarándokok számára bankrendszert teremtettek. Az úton levők pénzüket – nehogy a zarándoklat alatt kifosszák őket - bármely templomos rendházban letétbe helyezhették, majd az út során a kiállított váltókkal más rendházakból mindig annyit vehettek fel, amennyi a napi ellátására és továbbutazásra kellett a következő templomos „banki-kirendeltségig”. (Ily módon a zarándokoknak nem kellet attól félniük, hogy a maguknál tartott összes pénzüket elveszik tőlük.)

A templomosok kiváltságaik révén kikerültek mind a világi, mind az egyházi hatóságok felügyelete alól, egyedül a mindenkori pápa parancsolhatott nekik. Akárhol voltak is házaik, birtokaik szerte Európában és a Közel-Keleten, mindenhol mintegy „állam az államban” működtek. A Szentföld mellett hadakozni kezdtek az Ibériai-félszigeten is, hogy segítsenek a visszahódításában (mint ismert, a reconquista csak jóval később, 1492-ben vezetett teljes sikerre). Itt általában a muszlim erőkkel határos területeken kaptak birtokokat, amiket aztán kötelesek voltak megvédeni.

A rend bevétele a XIII. század végére olyan óriási lett, hogy a szentföldi erődítmények után önálló földközi tengeri flottát tudtak építtetni. Ebben a korszakban születhetett a templomosok kincséről szóló legenda. Ám hatalmasak voltak a kiadások is, hiszen a szerzetes lovagok csupán harcoltak, vagyis el kellett tartani őket, csak azt „termelték meg”, amit csata közben és után zsákmányoltak. Az elmúlt évtizedekben történészek sokasága végzett számításokat a templomos rend képzeletbeli főkönyvéről. Egy biztos: a nagy kiadások mellett a templomosok gazdasági hatalma egyre nőtt, s részben ez vezetett a bukásukhoz is.

1291-ben a Szentföld hosszú időre elveszett a keresztények számára, ami a lovagrendeknek is kihívást jelentett. A másik két nagy lovagrend: a Johanniták és a Teutonok (német lovagok) könnyebb helyzetben voltak, mint a templomosok, mert ők a harc és a zarándokok védelme mellett betegápolással is foglalkoztak. Ugyanakkor mindkét rend megtalálta azt a lehetőséget, ahová átvihették a kereszténység védelmében és terjesztéséért vívott harc eszméjét: a Johanniták a törökökkel szemben harcoltak, a Teutonok a poroszokkal és más balti népekkel, még hosszú évtizedeken keresztül. A templomos rend számára a megoldás egy saját állam létrehozása lett volna (ezt Ciprus szigetére tervezték), mint amilyen a Johannitáké Rodosz szigetén, vagy a Teutonoké a Balti-tenger partján, ám ez nem sikerült nekik, mert szembe kerültek az egyre erősödő Francia Királysággal.

Ilyen körülmények között került sor a történelem első koholt pereinek egyikére, amely végül a rend bukását okozta. 1307. október 13-án pénteken. IV. „Szép” Fülöp francia uralkodó egy jól megszervezett akcióval, saját királyságában egyetlen éjszaka leforgása alatt lefoglalta a rend vagyonát, bezáratta a tagjait, majd eljárást indíttatott ellenük a keresztény vallás meggyalázása, szimónia stb. miatt. Fülöp segítője, a per fővádlója egy katár (kathar) volt, akiket a templomosok vertek le Dél-Franciaországban. Fülöpnek sikerült elérnie, hogy a pápa a Vienne-i zsinaton (1311-1312) feloszlassa a templomosok rendjét. A rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette. A templomosokat megkínozták, majd hamis tanúvallomások kicsikarásával egymás ellen is vallatták őket. Aki nem írta alá a vallomásokat (és legtöbbjük így tett), azt máglyára küldték. A templomos birtokok java része a francia király (illetve az adott terület uralkodója) és a többi lovagrend, főként a Johanniták kezébe került, párizsi központjukat lerombolták.

Túlélők ha csekély számban is, de maradtak, főleg más országokban. Portugáliában új név alatt újraszerveződtek: ők lettek a Krisztus Lovagrendje. Skóciában pedig Robert Bruce fogadta be őket (a William Wallace vezette felkelést követően), és a lovagok segítségével futamította meg az 1314-es bannockburni csatában a majd háromszoros túlerőben lévő angolokat. Magyarországon is el tudtak vegyülni más szerzetekben.

tortenelemklub.com / Harmat Árpád Péter
megmondó
Önök miért aludtak 2002-ben, amikor a regnáló garnitúra az igazságszolgáltatással félemlítette meg a sajtószabadságot gyakorló újságírókat?
hírfolyam
  • Hírstart
  • Hírkereső
  • Hírlista
  • News Agent
  • Alternatív Hírportál
  • Startlap
  • A hírek
  • Hírfal
  • Hírmutató
  • Polgári Szemle
  • Időjárás
  • Bálványosimádó
  • MTI