Liberális földrajz
Vajon levonható-e a német választás eredményéből, az FDP kudarcából, hogy a liberális pártoknak vége van?
2013. október 14. 18:14
A 2013-as német választások legnagyobb vesztese kétségtelenül a Szabad Demokrata Párt (Freie Demokratische Partei, FDP), amelyik soha nem látott mélységbe zuhant. A párt még a mindeddig legrosszabb 1969-es választási eredményét (a szavazatok 5,8%-a) is alulmúlta, hiszen a liberális párt 5% alatt maradt, és ezzel kizuhant a Bundestagból.
 
Az FDP 1990 óta tartó története két nagy szakaszra osztható. Az első a kilencvenes évek, amikor a párt hullámvölgyben hányódott: 1990-ben a voksok 11%-át szerezte meg, 1994-bern 6,9%-ot, majd 1998-ban 6,2%-ot. A 2002-es választás fordulópontot jelentett: a hanyatlás megállt, és a párt lendületesen növekedett. 2009-ben már 14,6%-ot szerzett, és stabil középpártként koalíciós partnert jelentett a CDU/CSU számára. Hogy ebben az időben milyen népszerű volt az FDP, azt mutatja, hogy egy 2009-es felmérés szerint a volt NDK területén a biztos pártválasztók 11%-a vallotta magát az FDP szavazójának.
A liberálisok rohamtempóban dolgozták le kezdeti támogatottságukat, és rossz kommunikációs eszközökkel (pl. Westerwelle kiszólása a Harz-IV-segélyből részesülőkre), botrányokkal a szociálisan érzéketlen, arrogáns, felelőtlen kormányzó párt képét közvetítették. A párt túlságosan elkötelezte magát a neoliberális program (dereguláció, privatizáció, adócsökkentés, az államadósság csökkentése, a kiadások visszavágása, a bürokrácia leépítése) mellett, amelyet az „olyan nagy kormányzatot, amennyi szükséges, olyan kicsi kormányt, amennyi lehetséges” szlogenje fejezett ki.
 
Mi magyarázhatja a kudarcot? Végső soron kiderült, hogy a 2009-es választási siker mögött leginkább a nagypártokkal (a kereszténydemokrata CDU és a szociáldemokrata SPD) szembeni protest hangulat állt, ezt sikerült az FDP-nek becsatornáznia egy bátor program és egy fiatalos, lendületes vezető (Westerwelle) révén. Sokak számára az FDP ugyanolyan protest választásnak tűnt, mint a baloldali rendszerkritikus, sokak által tévesen kommunistának tartott, valójában ortodox szociáldemokrata programot képviselő Balpárt (Linke).
 
Ám más dolog a választás, és más a kormányzás. 2009-ben az FDP és a Linke, vagyis a pártrendszer két, gazdasági kérdésekben egymástól legtávolabb álló, és a német szavazók többsége által legelutasítottabb pártja egyszerre emelkedett fel – és 2013-ban egyszerre estek vissza, függetlenül programjuk különbözőségétől.
 
Vajon levonható-e a német választás eredményéből, az FDP kudarcából, hogy a liberális pártoknak vége van? Ennek járunk utána elemzésünkben. Megvizsgáljuk a liberális pártokat három szempont mentén: Európában melyik földrajzi régióban erősek, melyikben gyengék a liberális pártok, jelenleg mely országokban vannak kormányon, és a klasszikus jobb- és baloldali nagypártok (kereszténydemokraták, szociáldemokraták) közül melyekkel kormányoznak együtt.
 
Nem vizsgáljuk meg, hogy a liberális pártok egyenként milyen szakpolitikai napirendet képviselnek. A liberális pártnak azokat tekintjük, amelyek 1. magukat a liberális mezőben helyezik el, 2. amelyek tagjai az Európai Parlament liberális pártcsaládjának, 3. amelyeket a politikatudományi, párttörténeti szakirodalom liberálisnak tekint.
 
Nem tekintjük tehát ab ovo liberálisnak azokat a pártokat, amelyek neoliberális gazdaságpolitikát követnek (mivel ettől lehetnek konzervatívok, vagy éppen szociáldemokraták is). Vizsgálódásunkat kizárólag az európai kontinensre terjesztjük ki (Oroszország és Törökország nélkül). Bár igyekszünk a kontinens egészéről általános következtetéseket levonni, és a legfontosabb adatokat (liberális pártok neve, parlamenti szereplés, kormányzásban való részvétel) táblázatban foglaljuk össze, mégis elsősorban azzal a régióval foglalkozunk, amelyik a liberális pártok szülőföldjének és – legalábbis a 20. században – sikerterepének tekinthető: Nyugat- és Észak-Európával.
 
Liberálisabb Észak?
 
Válságban vannak a liberális pártok (szándékosan nem a liberalizmusról írunk, liberális elveket ugyanis más pártok keretében is lehet képviselni)? Látszólag igen. Az Európai Unió legnagyobb, legjelentősebb országai közül valóban csak Nagy-Britannia tekinthető olyannak, amelyben a liberális párt jelenleg kormányzó erő. Egyetlen ország sincsen, amelyikben a liberális párt egyedül kormányozna. Tehát a liberális pártok apálya következett be? Ez már sommás megállapítás volna. 2013-ban Norvégiában és Németországban megbukott a liberális pártot is magában foglaló kormánykoalíció – de ehhez az kellett, hogy előbb hatalomra kerüljön.
 
Egyébként sem lehet a liberális pártokról beszélni anélkül, hogy előtte ne tisztáznánk: Európa melyik régiójáról, mely országok csoportjáról beszélünk. Európa nem posztszocialista részében, vagyis a Lajtától nyugatra a liberális pártok súlyát, beágyazottságát illetően élesen elválik egymástól az „északi” („germán”) és a „déli”, „mediterrán” vagy „latin” régió. A „mediterrán” régióban (és e tekintetben Franciaország is „mediterrán” országnak tekinthető) hagyományosan nem találunk erős, befolyásos liberális középpártokat, mert vagy a történelmi okok, vagy a társadalom hagyományos konfliktusszerkezete, amelyik a pártosodást előidézi, vagy mindkettő nem teszik lehetővé az életképes liberális erő megszerveződését.
 
A francia, olasz, spanyol, portugál, görög és ciprusi fragmentált pártrendszereket olyan éles ellentétek szabdalják történelmi-világnézeti, kulturális, regionális és – Ciprus esetében – nemzeti törésvonalak mentén, amelyek nem kedveznek a konszolidációra, gazdasági biztonságra való törekvésnek, amelyik alapfeltétele a liberális párt társadalmi beágyazottságának. Hangsúlyozzuk: nem arról van szó, hogy ezekben az országokban ne lennének liberálisok, vagy liberális elvek ne jelennének meg a nagy pártok programjában – ezek abszurd állítások. De a magát liberálisként definiáló párt gyenge, nem képes középpárttá növekedni.
 
Ugyanakkor még ezekben az országokban is a liberális pártok, bármily kicsinyek, rendelkeznek egy, a liberális párt jellegéből fakadó sajátossággal: a sokféle törésvonal által megosztott társadalomban ezek a pártok afféle „gyűjtőhelyei” mindazoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják pozícionálni magukat a hagyományos törésvonalak mentén. A liberális pártok tehát a konfliktusok enyhítésében is szerepet játszhatnak, és talán e funkciójuk fontosabb is, mint az, hogy a parlamentbe vagy a kormányra kerüljenek.
 
A „kelta” Írország egyfajta átmenetet képez az „északi” és a „mediterrán” régió között. A liberális párt Haladó Demokraták ( néven négyszer kormányzott együtt a jobbközép, konzervatív Fianna Fail párttal. Jó úton haladt, hogy megtörje a hagyományosan háromszereplős (két jobbközép, konzervatív és egy balközép, szociáldemokrata irányultságú párt dominanciáján alapuló) ír pártrendszert, azonban 2008-ban a párt beszüntette tevékenységét.
 
Lássuk a „germán” régiót! Számos országban nemhogy nagy múltú liberális pártok működnek, amelyek a mérleg serpenyőjeként szolgálnak, de egyes országokban a liberális erő „megkettőződése” figyelhető meg (Hollandia, Dánia, Svédország, Norvégia).
 
Németországban, Skandináviában és Hollandiában tekintélyes múltú liberális pártokat találunk. A két előbbi régióban – szemben a liberális pártokról élő magyarországi közhiedelemmel – a liberális párt széles agrárbázisra támaszkodott: a paraszti népesség egy része ezeket a politikai pártokat támogatta, persze nem liberalizmusuk, hanem egyéb okok (pl. Németországban a porosz hegemónia elleni oppozíció, Skandináviában az agrárérdekek védelme) miatt.
 
Svédországban a jobbközép, konzervatív Mérsékelt Párt által vezetett négytagú koalíciós kormányban két liberális párt vesz részt: a Centrumpárt (Centerpartiet, C) és a Néppárt-Liberális Párt (Folkpartiet, FP). Hollandiában Mark Rutte vezetésével a Szabadság és Demokrácia Néppártja (Volkspartij voor Vrijheid en Democratie, VVD) 2006 óta kormányozza az országot, változatos koalíciós partnerekkel (Kereszténydemokrata Tömörülés, Munkáspárt). Németországban, mint írtuk, most szorult ki az FDP a kormányból, sőt a Bundestagból.
 
Sajátos helyzetben van Ausztria: bár szigorúan földrajzi szempontból az ország az „északi” régióhoz tartozik, ámde a két nagy világnézeti oszlop: a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia a 20. század nagy részében lefedte a társadalom jelentős részét, a harmadik pillért pedig a „német nemzeti” tábor jelentette. A „német nemzeti” tábor fogta át azokat, akik egyik nagy pillérrel sem tudtak, vagy akartak azonosulni: tehát a protestánsok, az antiklerikális, de nem baloldali érzelmű egyének tartoztak ide, vagyis azok, akiket sem a katolicizmus, sem a szocialista eszme nem tudott megérinteni.
 
Mindmáig kényes kérdés a volt nácik szerepe a „német nemzeti” táborban (nem mellékes, hogy – ellentétben a magyarországi közhiedelemmel – a volt nácik nemcsak a jobboldali pártokba léptek be, ahogyan arra a német liberális Hans-Dietrich Genscher vagy a szociáldemokrata Karl Schiller, Ausztriában pedig a szociáldemokrata-liberális koalíciós Kreisky-kormány négy egykori náci tagja nyújtott példát. Persze meggyőződésüket ekkorra levetették, de így is kínos volt ez, pár évtizeddel a háború után).
 
Ebből a politikai szubkultúrából nőtt ki az Osztrák Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreich, FPÖ), amelyik a hatvanas években fordult a liberalizmus irányába. Az 1980-as években Jörg Haider vezetése alatt az FPÖ radikálisan jobbra tért, amellyel ugyan növelte támogatottságát, de ez a fordulat a liberálisok kiválásához vezetett. 1986-ban a szakadárok létrehozták a Liberális Fórumot (Liberales Forum, LF). Az osztrák liberális párt nem volt sikeres, 2008-ban nem került be a Nationalratba.
 
Koalíciókban
 
A liberális pártokkal kapcsolatban az a meggyőződés él, hogy azok kiegyensúlyozó szerepet töltenek be a két nagy pólus, a jobbközép és a balközép között. Az utóbbi három évtizedben a liberálisok nagyobb hajlandóságot mutattak a konzervatív, jobbközép pártokkal való koalíciókötésre (persze, figyelembe véve a választási konstelláció mellett saját országuk történelmi hagyományait). Az ír Haladó Demokraták négy ízben a konzervatív Fianna Fail-lel kormányoztak együtt. Nagy-Britanniában, ellentétben Írországgal, nem divat a koalíciós kormányzás, ám a 2010-ben megalakult Cameron-kormányban a Liberális Demokraták is részt vesznek.
 
2010-ben a holland liberális Szabadság és Demokrácia Néppártja a Kereszténydemokrata Tömörüléssel alkotott koalíciót (pikáns színt kölcsönzött kettejük kormányzásának, hogy Geert Wilders bevándorlás- és muszlimellenes pártja kívülről támogatta ezt a kormányt). Igaz, 2012-ben a Szabadság és Demokrácia Néppártja már a Munkáspártra cserélte le a konzervatív partnerét.
 
Svédországban 1976-1982 között a Mérsékelt Párt két liberális partnerrel, a Centrumpárttal és a Néppárttal alkotott koalíciót, majd ezt megismételték 1991-1994 és 2006-2010 között. Jelenleg is ez a hármas kormányozza az országot, kiegészülve a Kereszténydemokrata Párttal.
 
Dánia jelenlegi kormánya éppen ellenkező utat követ: 2011 óta egy balközép-liberális kormány irányítja az országot. Azonban ehhez figyelembe kell venni, hogy Dániában két hagyományos liberális párt létezik, amelyek – hogy a magyar szemlélő számára ne legyen olyan egyszerű az élet – a Bal (Venstre, V) és a Radikális Bal (Det radikale Venstre, RV) nevet viselik, és mindkettő nyitott a jobbközép és balközép erők irányába, noha a Radikális Venstre klasszikusan inkább a baloldali pártok szövetségese. A 2011-ben megalakult kormányt a Dánia Szociáldemokrata Pártja, a Szocialista Néppárt és a Radikális Venstre alkotja. Norvégiában azonban a nemrég megbukott balközép koalíciónak tagja volt a liberális Centrumpárt is.
 
A fentiekből is látható, hogy nem igaz a magyarországi leegyszerűsítés, amely szerint a liberális és baloldali erők között értékazonosság áll fenn (ezt a mítoszt a hazai közbeszéd a rettenetes hangzású „balliberális” jelzőben foglalta össze). Európa nyugati és északi részén a liberális középpártok pragmatikusan minden irányba nyitottak, és látható, hogy sokszor éppen a jobbközép pártokkal alakultak ki évtizedes szövetségek.
 
Százalékos arányok
 
Az alábbi táblázatban összegyűjtöttük az európai kontinens országait, valamint azok liberális pártjait (Oroszország és Törökország kivételével). Liberális pártnak azokat tekintettük, amelyek 1. magukat liberálisnak definiálják, 2. amelyeket más liberális pártok vagy liberális nemzetközi szervezetek annak tekintenek, és ez nemzetközi fórumok tagságában is kifejezésre jut, 3. amelyeket a politológiai szakirodalom liberálisnak tekint. Némileg önkényesen nem soroltuk ide, így nem is szerepeltetjük a táblázatban a liberális gazdaságpolitikát valló konzervatív pártokat, ha azoknál a liberalizmus képviselete a gazdaságra szorítkozik. Úgyszintén nem foglalkozunk a libertariánus mozgalmakkal. Nem tekintjük liberális pártoknak sem a zöld pártokat, sem a kalózpártokat, ezek ugyanis meglátásunk szerint önálló pártcsaládok.
 
A felsorolt pártok sokfélék: vannak közöttük nagy és kicsi pártok, városi és vidéki, agrár-bázissal rendelkezők, nagy múlttal bíró történelmi pártok és újonnan alakultak, többségi társadalmiak vagy kisebbségi, regionális, etnikai arculattal rendelkezők, sokszor kormányzók és örök ellenzékiségre „ítéltettek” is:
 
Majdnem minden vizsgált országban működik legalább egy liberális párt, jelenleg csak San Marino kivétel. Az országok több mint felében (51%) egynél több liberális párt található. Az országok 71%-ában a liberális párt (vagy, ahol több van belőlük, azok közül legalább egy) a parlament szereplője. Lássuk be, nehéz a liberális pártok hanyatlásáról beszélni, ha az európai országok több mint kétharmadában a parlamentben van legalább egy liberális párt! 14 országban, vagyis az országok harmadában kormányon vannak (Norvégiában ugyan a liberális párt kibukott a hatalomból a 2013-as választáson).
 
Ami a koalíciós társak profilját illeti, itt is feltűnő változatossággal szembesülhetünk. Hat ország kormánya tekinthető egyértelműen jobbközép-liberálisnak (Andorra, Észtország, Izland, Nagy-Britannia, Portugália, Svédország), vagyis a liberálisok által (is) kormányzott országok 43%-a. Hét országban (50%) a balközép-liberális kormányok vannak kormányon. Egy kormány (Finnország) nagykoalíciósnak tekinthető. Tehát megállapítható, hogy nem igaz, miszerint a liberálisok nagyobb vonzalmat éreznek a baloldal, mint a jobbközép erők iránt – hiszen a jobbközép-liberális és balközép-liberális kormányok között a különbség mindössze 7%, igaz, az utóbbiak javára.
 
Tehát, bár a liberális pártok jelentősen gyengültek 2013-ban, azonban korai a liberális pártok hanyatlását vizionálni. Ebben az évben Norvégiában és Németországban is kiesett a kormányból a liberális párt, igaz, közben a szeptember 29-i osztrák választásokon két liberális szereplő betört az osztrák politikába (és a Nationalratba). A liberális pártok bukásának víziója magyar közegben leginkább a tudatlanságra vezethető vissza. Ugyanis kényszeresen azonosítják az egykori SZDSZ-t a nyugat-európai és észak-európai liberális pártokkal, holott az utóbbiak teljesen más társadalmi és politikai környezetben tevékenykednek. Hogy a magyar liberális párt hogyan éledhet újjá, az már nem ennek az elemzésnek a tárgya.
Paár Ádám, Méltányosság Politikaelemző Központ
MTI Hírfelhasználó