A dzsungel mélyén, avagy a populizmus rejtelmei
Reflexió Marco d’Eramo Populism and the New Oligarchy című tanulmányára
Megszokhattuk, hogy a sajtóban „populista” jelzővel minősítenek minden olyan irányzatot, szervezetet vagy személyt, amelyikről az újságírók és a politológusok nem tudják megmondani, micsoda.
2013. november 7. 11:00

Gyakran beszélünk populizmusról, mégsem igazán tudjuk és értjük, mit jelent ez. Ennek alapvetően három oka van.

1. Az elcsépelt szóhasználat. Megszokhattuk, hogy a sajtóban „populista” jelzővel minősítenek minden olyan irányzatot, szervezetet vagy személyt, amelyikről az újságírók és a politológusok nem tudják megmondani, micsoda. Így lesz a hírekben, kommentárokban, sőt a politikai elemzésekben egyformán „populista” a jobboldali Silvio Berlusconi és a baloldali Evo Morales, George W. Bush és Barack Obama, az amerikai ultrakonzervatív és libertariánus Tea Party mozgalom és az ortodox szociáldemokrata programot képviselő német Linke (Balpárt), a muszlimellenes, ám gazdaság- és társadalomfilozófiájában liberális, sőt libertariánus Holland Szabadságpárt és a Jobbik, a kalózpártok családja és az Occupy mozgalmak. Mi több, gyakran halljuk, hogy az ellenzék Orbán Viktort is populistának tartja. Egyszóval, a „populista” minden, és mindennek az ellenkezője, egy szabadon felhasználható fogalom. Ez persze jelentősen megnehezíti, hogy az átlagos olvasó/tévénéző komolyan vegye a „populista” jelzőt.

2. Az egyoldalúan negatív, megbélyegző jelleg. A populizmust szinte kizárólag negatív kontextusban használják. Mario Monti volt olasz kormányfő például arra szólította fel az olasz embereket, hogy utasítsák el „a múlthoz és a populizmushoz való visszatérést”. Ugyanakkor, ha szigorúan nézzük, akkor Monti ezzel maga is a populizmus csapdájába került, hiszen közvetlenül „az emberekhez” (a populista hivatkozási alapja) fordult, és őket a múlttal való szembefordulásra biztatta. És mi ez a múlt? Talán az, hogy a politika nem technokraták játékszere, hanem pártok versenye – ahogyan az a demokráciában
természetes? Hogy a politikában a gazdaságmenedzselésen és a költségvetési egyensúly kiigazításán, az intézmények kalibrálásán túlmenően értékek harca is folyik? Az érzelmek kiölése a politikai küzdelmekből, a politikacsinálásnak és a döntéshozatali eljárásoknak a menedzserizmusra való redukálása ugyan mi, ha nem a legtisztább demagógia?

Ma már ott tartunk, hogy a „populista” egyenlő a „felelőtlennel”, az „agresszívvel”, az „ártalmassal”, mi több, a „civilizálatlannal”, az „antiszemitával”, a „fasisztával”, a „populista” szervezet pedig a mindent elnyelő szörnyeteggel, ahogyan a 19. század végi amerikai karikatúrán oly plasztikusan ábrázolták (utalva a Populista Párt akkori elnökjelöltjére, William J. Bryanre). Nem csoda, hogy mindenki menekül attól a szituációtól, hogy esetleg egy vitában ellenfelei „populistának” minősítsék, miközben ugyanakkor a populista stílus többé-kevésbé teret nyer a fősodor pártjai között is.

Ennek illusztrálására Marco d’Eramo újságíró példaként említi a német Szabad Demokrata Pártot (FDP), amelyik úgymond „elhatározta, hogy meglovagolja a populizmus tigrisét.” S valóban: az FDP populista stílusának köszönhette 2010-es sikerét, és – többek között – gazdaságpolitikai populizmusának (a körülményekkel nem számoló neoliberális igények és követelések) a 2013-as választási kudarcot.

Itt az elemző szembetalálja magát azzal a problémával, hogy el kell döntenie, mit ért „populizmus” alatt: egy konkrét eszmeáramlatként, avagy több eszmeáramlatot összefogó ernyőfogalomként, vagy esetleg – mint az a leggyakoribb – egyfajta politikai stílusként értelmezi. Ha viszont stílus, akkor felmerül a kérdés: milyen egyedi jellegzetességek különböztetik meg az egyszerű demagógiától?

3.A tudományos igényű feldolgozás hiánya. Sajnos a helyzetet nem könnyíti meg, hogy amennyire divatos kifejezés a populizmus, oly szegényes a mértékadó, elfogulatlan szakirodalom. Magyar nyelven a populizmus történetéről és eszmei összetevőiről szóló legjobb összefoglalás Papp István magyar népi mozgalomról írott művének első fejezete, amelyik körképszerűen bemutatja az amerikai populista mozgalmat, az argentin peronizmust, a finn agrárizmust, a német népnemzeti (völkisch) felfogást és az orosz narodnyik mozgalmat. Emellett magyar nyelven Szilágyi Ákos és Ernesto Laclau tollából két könyv is megjelent a populizmusról.1 Külföldön Laclau mellett leginkább Margaret Canovan, Florian Hartleb, Richard Hofstadter, Michael Kazin, Seymour Martin Lipset és Paul Taggart tekinthetőek a populizmus-kutatás klasszikusainak. De valójában a populizmus-kutatás gyermekcipőben jár.
Ezekkel a kihívásokkal nézett szembe Marco d’Eramo olasz újságíró Populism and the New Oligarchy című cikkében, amelyik a New Left Review című folyóiratban jelent meg. A szerző célja, hogy lehántsa a populizmusról azokat a mítoszokat, amelyeket a fősodorbeli jobb- és baloldali politikusok és kommentátorok (nem ritkán maguk is populisták, pl. populista módon piacbarátok) raktak rá.

Fontosnak tartjuk ezt a tanulmányt, nem azért, mintha nem lenne vitánk vele, hanem azért, mert D’Eramo éles szemmel veszi észre, hogy a II. világháború óta a „populista” jelző az ellenfelek megjelölésére (megbélyegzésére) szolgál, egyfajta lekicsinylő, lefokozó jelzőként. Vagyis a szerző ráirányítja a figyelmet arra, amiről a magyar politikusok szeretnek elfeledkezni, hogy a politikai arénában zajló harc a felek öndefiníciója körül (is) folyik, és ebben a nyelvi küzdelemben is vannak kedvező és kedvezőtlen pozíciók. D’Eramo tanulmánya nem is annyira a populizmusról, mint inkább a populizmus jelentésének fejlődéséről (vagy visszafejlődéséről) szól: hogyan devalválódott, és kuszálódott össze a kifejezés jelentéstartalma, nem függetlenül a nyelvpolitikai küzdelemtől.

1 A populizmusról (és nem egyes populista mozgalmakról, szervezetekről) szóló magyar nyelvű irodalom mindmáig eléggé szegényes. A populizmusról átfogó ismertetést közöl: Gyurgyák János: Politikai ideológiák. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Bp., 2003., Osiris Kiadó. A populista mozgalmak történetéről: Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Bp., 2012., Jaffa Kiadó., A populizmus természetéről és nyelvezetéről: Szilágyi Ákos: A populista (A politikai varázsmese morfológiája). Bp., 2010., Irodalom Kft., Ernesto Laclau: A populista ész. Bp., 2011., Noran Libro Kft.

Ösvények az értelmezés őserdejében

Fontosnak látszik, hogy először különbséget tegyünk a populizmus fogalma és az 1892-ben megalakult amerikai People’s Party (Néppárt, Populista Párt) néven megszerveződött politikai szervezet nézetrendszere és programja között. A kettő annyiban kapcsolódik össze, hogy – miként azt D’Eramo hosszasan fejtegeti – a populizmus alapja a nép (people), így a populizmus kifejezés közvetlenül az amerikai párt nevéből, az angol „nép, emberek” szóból ered. Ezt az etimológiai fejtegetést alapul véve első körben elfogadhatjuk, hogy a populizmus „népbarátságot”, a „népre való hivatkozást” jelent. A továbbiakban a Populista Párt történetének ismertetésétől eltekintek, ahogyan D’Eramo is csak utal rá, és a „nép” fogalmának keskeny ösvényét követve kizárólag a populizmussal foglalkozom.

Természetesen a „népbarátság” mint politikai hagyomány régebbi a Populista Pártnál. De honnan is eredeztethető a populizmus? Némileg meglepőnek tarthatjuk, hogy D’Eramo a gyökereket egészen a 17. századig vezeti vissza, nevezetesen az angol polgári forradalom radikális népi szárnyát alkotó levellerek és diggerek mozgalmaiig (tanulmánya egy későbbi fejezetében pedig egészen a reformáció koráig vezeti vissza a történetet, Münzer Tamást nevesítve). Ezt követően hosszú katalógust kapunk arról (persze a teljesség igénye nélkül), mi mindent tartottak populistának a történelem folyamán.
A populizmus-kutatás paradoxonára utal Richard Hofstadter megjegyzése, miszerint „mindenki beszél a populizmusról, de senki nem definiálja.” D’Eramo egyenesen komikusnak minősíti a vitát. A legismertebb populizmus-kutató, Canovan hét definíciót ismertet a populizmusra, míg Peter Wiles nem kevesebbet, mint 24-et. Vagyis, érvel D’Eramo, miközben a kifejezés egyre népszerűbb, egyre megfoghatatlanabbá válik. Pierre-André Taguieff a populizmust politikai stílusként értelmezi, és Yves Surel meg Laclau álláspontja is összetett jelenségként értelmezi a populizmust, nem pedig egységes nézetrendszerként.

D’Eramo észreveszi, hogy senki nem vonatkoztatja magára a „populista” jelzőt, mindenki csak az ellenfelét jellemzi „populistaként”: mintha létezne egy ki nem mondott etikett, hogy a „populista” jelző viselése rossz, olyasmi, amit egy magára valamit adó pártnak és személynek kerülnie kell. Ámde, érvel D’Eramo, ha a populista jelzőt senki nem használja, akkor a jelző használata leginkább azokat jellemezi, akik használják. A nyakló nélküli, ráadásul megbélyegzést kifejező használattal viszont a populizmus kifejezés folyamatosan kopik, devalválódik.

Vagyis a populista jelző használata az ellenfélre nem más, mint egy hermeneutikai fogás. D’Eramo ezen észrevételét fontosnak tartjuk a magyar politikai harcok természetének megértése szempontjából is. A politikában a szavaknak nagy jelentőségük van. Ha egy párt maga nevezi meg az ellenfelét, akkor az olyan, mintha szimbolikusan hatalmat nyerne fölötte. Ebben a felfogásban a „populista” jelző használata a politikai mágia birodalmába tartozik, és elég messzire esik a konkrét történelmi, társadalmi és politikai helyzettől.

Hiányzó hívószó: a nép

D’Eramo meglátása szerint a „nép” vagy az „emberek” mint hivatkozási alap a 20. század második felében egyre kevésbé jelennek meg a politikában. Ennek okait a szerző messzire vezeti vissza. A „nép” megítélése, és belevonódása a politikába leginkább egy haranggörbéhez hasonlítható. Kezdetben a nép egyet jelentett a tudatlan, agresszív, babonás, gyáva, ugyanakkor félelmetes arctalan sokasággal. D’Eramo a reformációnak tulajdonítja a népfogalom lassú megváltozását, amikor a nép elkezd főszereplővé válni, egyelőre még a reformátorok által hivatkozott „Isten népeként”, majd ez a spirituális népfogalom szekularizálódott (érdekes módon nem elemezi a polgári nemzettudat kialakulását, amelyik szoros összefüggésben áll a nép felemelésének programjával).

Chevalier de Jaucourt a Nagy Francia Enciklopédia szócikkében már a népet a „nemzet leghasznosabb részének nevezi”. Bár D’Eramo különös módon nem hivatkozik rá, Rousseau a közvetlen demokrácia iránti igényével és a közjó fogalmával nyugodtan tekinthető a populizmus egyik elvi megalapozójának (már a genfi születésű filozófusnál megjelenik a közjó diktatúrájának veszélye, amely elvi lehetőséget aztán a jakobinus túlbuzgók átvitték a gyakorlati cselekvés terepére).

A 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején a haranggörbe szárai ismét lefelé nyúlnak: a század nagy megmozdulásai, a tömegek bevonódása a politikába, a választójog kibővülése, és a tömegdemokrácia megjelenése ismét megriasztja az értelmiséget, és megkezdődik a sokaság diabolizálása, amelynek legtöbbet hivatkozott példája Gustave Le Bon Tömegek lélektana című munkája. A Homo Politicus Psychologicus, vagyis a pszichológiai alapon viselkedő politikai ember egyik típusa – Le Bon alapján - mai napig a romboló kollektív-irracionális politikai ember (pl. a fasizmus, nemzetiszocializmus esetében).

A két világháború között a bolsevik, fasiszta és nemzetiszocialista „üdvtanok” terjedése még nagyobb félelmet váltott ki, miközben ellentétes tendenciaként a demokratikus rendszerek is mind mélyebben avatkoztak be preventív módon a gazdaság és a társadalom működésébe, méghozzá a társadalom érdekére, vagyis egy populista érvre hivatkozva (ld. New Deal). Ahogyan Franklin D. Roosevelt megfogalmazta: „A pénz által szervezett kormány éppolyan veszélyes, mint a szervezetlen tömeg kormánya.” Roosevelt ezzel a kijelentéssel maga is a populista hagyományt követte.

D’Eramo szerint a nép egyre jobban kikopik a politikai diskurzusból, főleg az európai politikában. Ugyanakkor a populizmus ezzel párhuzamosan válik központi fogalommá. A magyarázat az, hogy a fősodorbeli politikai erők egyre inkább törekszenek arra, hogy megbélyegezzék a népre való hivatkozást, amelyik gyanússá válik. D’Eramo nem tartja véletlennek, hogy az 1960-as években megsokszorozódtak azok a tanulmányok, amelyek a populizmust a fasizmussal együtt tárgyalták, mintegy annak a hidegháborús amerikai propagandának az alátámasztásaként, amelyik a kommunizmus és a fasizmus rokoníthatóságát hangsúlyozta.

Az amerikai történészek és politológusok egy csoportja a totalitárius ideológiák, vagyis a kommunizmus és a fasizmus előszobájaként értelmezte a 19. századvégi, és a 20. századra is áthúzódó, a szabad verseny megfékezésére törekvő populista mozgalmat (nyilván azért, mert utóbbit az amerikaiak ismerték közelről, az első kettőt pedig nem). Akarva akaratlanul is azonosították a kapitalista szabad verseny és a demokrácia érdekét (miközben a populizmus a népszavazás és népi kezdeményezés követelésével maga is demokratikus volt). Ebben a „populizmus-ellenes hadjáratban” Arthur Schlesinger, Daniel Bell, Seymour Martin Lipset és Hofstadter játszottak szerepet. Így született meg a populizmus mai, mélységesen negatív jelentéstartalma, amelyik a populizmust a szélsőségekkel azonosítja.

S hogy miért is volt szükség a nép „eltüntetésére”, a populizmus megbélyegző használatára? Nos, erre D’Eramo egy jellegzetesen rendszerkritikus választ ad: a demokrácia kulisszái mögött oligarchizálódás zajlik, a nagy pártok egyre több engedményt kénytelenek tenni a piac hatalmának, a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek. A piac számára, érvel D’Eramo, jobban megfelelnek a Monti-féle száraz menedzserek, mint a népre hivatkozó, és nép kegyeit (voksait) kereső hivatásos politikusok. Utóbbiakat tehát a piaci szereplőknek „delegitimálniuk” kell, ezért rájuk sütik a „felelőtlenség” bélyegét. Végső soron a demokrácia teret enged egy „negatív hatalomnak”: a piac diffúz hatalmának. D’Eramo e tekintetben nem tűnik meggyőzőnek. A politika önmozgásából is következhet a nép elfelejtése, pl. abból a logikából, hogy egyre professzionálisabb a politika, ergo egyre pénzigényesebb, és a pártoknak egyre kevesebb szükségük van arra, hogy közvetlenül a támogatóikhoz forduljanak, és ezért más csatornákat keresnek.

Mit kezdjünk vele?

D’Eramo tanulmányának érdeme, hogy – a szerző kétségtelenül markáns baloldali szemlélete ellenére – őszintén, a hazai médiapolitológia sallangjai és elkenései nélkül ír a populizmusról. A populizmust a nyelvpolitikai küzdelmek függvényében elemzi, rámutatva, hogy egy fogalom jelentésének módosulása nem értelmezhető a politikai aréna megváltozásának elemzése nélkül. Ez mindmáig figyelmen kívül hagyott szempont a hazai politikai elemzésekben. Még mindig azt gondoljuk, hogy olyan szavakat, mint „jobboldal”, „baloldal”, „liberális”, „konzervatív” kiejthetünk, és dobálózhatunk velük, anélkül, hogy megmagyaráznánk: ezen kifejezések jelentését a külvilág, vagyis a politikai aréna mozgásai is befolyásolják. Még mindig azt gondoljuk, beszélhetünk pártokról önmagukban, figyelmen kívül hagyva azt, miként hatnak rájuk a pártrendszer belső mozgásai. Még mindig önmagában elemezzük a kormányt, mintha nem létezne olyan, hogy ellenzék, és nem lenne megmagyarázható egy kormány magatartása az ellenzéki pártok mozgásával.

Magyarországon azonban a populizmusról való gondolkodás rövidtávon aligha vezet nagy eredményekhez. Ennek oka, hogy a populizmus csak nyugatos kultúrájú országokban tarthat számot érdeklődésre, azon oknál fogva, hogy a populizmus egy nyugatos jelenség. A populizmust a nyugatos társadalomfejlődés belső problémái, dilemmái hívják életre, nem véletlen, hogy politikai erőként először az Egyesült Államokban szerveződött meg, és ma virágkorát éli Skandináviában, Hollandiában, és – a Tea Party révén – az Egyesült Államokban. De ki beszél ma nyugatos társadalomról Magyarországon? Mire reagálhatna egy populista mozgalom nálunk? Hol vannak itt nyugatos víziók, amelyek megmozgatnák a társadalmat, és amelyekre reflektálni lehetne? Magyarország nem a populizmus korában, hanem inkább egy pre-populista állapotban van.

Paár Ádám, Méltányosság Politikaelemző Központ
MTI Hírfelhasználó