A baloldaliság újraértelmezése
Az ideológiai vákuumhoz hozzáadódik, hogy a magyar baloldalon egyelőre nincs olyan vezető politikus, aki egyszerre jól kommunikáló, hiteles, és elfogadható személy a demokratikus ellenzék három fő tömörülése számára.
2013. november 21. 14:53

A magyarországi baloldal nincs egyedül nehéz helyzetével – nemzetközi összefüggésben is nehéz megtalálni a globalizáció kihívásaira a megfelelő politikai válaszokat. Sokkal könnyebben átjárható határok, tömeges emigráció Nyugat - Európába, a munkavégzés online alapúvá tétele, a termelés, és a szolgáltatás egy részének jóval alacsonyabb bérszínvonalú (főleg keletebbre fekvő) országokba való kihelyezése, az Európai Unió többsebességűvé válása, a feltörekvő országok (Kína, Oroszország, India, Brazília) növekvő befolyása a világpolitikára – ezek a 2000 óta eltelt lassan csaknem másfél évtized főbb jellemzői. Külföldön a baloldal pártjai, és a hozzájuk kötődő értelmiségiek, think - tankek folyamatosan keresik a választ arra a kérdésre, mit tehet ebben a komplikáltabbá vált helyzetben a baloldal. Ez a stratégiai válaszkeresés Magyarországon is aktuális – pontosabban aktuálisnak kellene lennie. A demokratikus ellenzéken belüli, pillanatnyi előnynövekedésért folytatott belharcok a magyar közegben háttérbe szorítják a lényegi, tartalmi kérdést, hogy mi a feladata, és szerepe a baloldalnak az online alapú világgazdaság korában, és milyen, az adott országra szabott megoldásokat tud kínálni a választóinak? Miként kellene megújítani annak a baloldalnak az ideológiáját, amely fokozatosan tért veszített az elmúlt évek választásain több országban is? A válaszok ideológiai értelmezése, vagy ha úgy tetszik, újraértelmezése a magyar baloldal pártjai számára sem lehet közömbös, elvégre egyelőre őket is az a veszély fenyegeti, hogy testvérpártjaikat követni fogják a nem kielégítő választási szereplésekben.

Az európai baloldal helyzete

A 2008 - ban kirobbant általános válság felerősítette a bevezetőben vázolt nagy jelentőségű változásokat: a Nyugatnak az olcsóbb keleti (pl. kínai) tömegárukkal és szolgáltatásokkal kellett megküzdeniük, ezért az elmúlt évek nyugat - európai küzdelmei arról is szóltak, hogy a munkaadók egy része a hazai munkaerő
leépítésében találta meg az orvosságot, áthelyezve a termelést, és a szolgáltatást az olcsóbb keleti országokba (outsourcing). Ezzel persze megnehezült a viszonylag erős nyugat - európai szakszervezetek helyzete, amelyeknek a tömeges létszámleépítések miatt érzékeny veszteségeket kellett elkönyvelniük. Ennek a folyamatnak több kelet - közép európai ország (köztük Magyarország is) volt persze annyiban haszonélvezője, hogy munkahelyeket létesítettek az outsourcingot levezénylő cégek. Mégis, azt láttuk, hogy a kelet - közép európai országok többségét, valamint a dél - európai országokat súlyosan érintette a válság, amely egyelőre távolabbra tolja a Nyugathoz való felzárkózás idejét, és az a veszély fenyeget, hogy a „kétsebességes Európában” a leszakadó országok csoportját fogják alkotni.

Ma már a baloldali (vagy a mindenkori) kormányoknak is nehezebb jóléti intézkedéseket fedezniük. A válság következtében fellépő csődhullámok, leépítések miatt az állami adóbevételek is csökkentek, illetve az állami kiadások megnövekedtek, az államadósság több országban is jelentősen megnőtt az elmúlt években. Ha az adott ország az eurózónához tartozik, akkor még kisebb a mozgástere a jóléti osztogatásra, mert tartaniuk kell magukat a költségvetési fegyelemhez, amelynek betartását az eurózóna fiskális paktuma hivatott még szigorúbbá tenni, okulva a görög, és más államok csaknem bekövetkezett csődjéből. De az eurózóna - tagság hiánya sem mentesít a költségvetési szigortól, legalábbis erre utalnak a büdzsé megengedettnél nagyobb hiánya miatti kötelezettségszegési eljárások.

A kormányoknak tekintettel kell lenniük emellett a nagyobb vállalatokra is: ha politikájuk élesen szembekerül e cégek érdekeivel, akkor azok nem alap nélkül fenyegetőzhetnek a hazai kapacitásaik további leépítésével, illetve outsourcinggal. Mindez pedig újabb adóbevétel kiesést jelenthet, márpedig a jóléti kiadásokat csak állami bevételből, vagy hitelfelvételből lehetne fedezni, de ennek – mint láttuk – komoly uniós korlátja van

A következmények már eddig is látványosak, sok esetben tragikusak voltak, még ha országonként természetesen eltérő mértékűek is: megugró munkanélküliség, fokozódó szegénység, növekvő társadalmi feszültségek, gyakoribb zavargások, a szélsőjobboldal (radikális jobboldal) erősödése. A baloldalhoz tartozó pártok hagyományosan több pénz kínálnak a nehezebb helyzetbe került rétegeknek, növelnék az állami redisztribúciót. Első ránézésre azt hihetnénk, hogy ezek vonzó programok, és a baloldalnak leginkább ebben a válsággal sújtott helyzetben nyílik meg a legjobban a tér a kormányzati hatalom megszerzésére,
Ehelyett azt láttuk az elmúlt fél évtizedben, hogy a baloldali pártok többnyire nem tudtak előnyt kovácsolni a válság keltette nagyobb elégedetlenségből. Több országban kiszorultak a kormányzásból (pl.Egyesült Királyság, Spanyolország, Magyarország), vagy rosszul szerepeltek a választásokon (a legfájóbb példa a nemrég lezajlott németországi választás volt, ahol az SPD története második legrosszabb eredményét érte el). Ebből a tendenciából kilóg a dán szociáldemokraták 2011-es, a francia szocialisták 2012-es sikere, ugyanakkor a legújabb Európában lezajlott választásokon, a cseh szociáldemokrata ČSSD vereséggel felérő győzelmet aratott csupán. Az angolszász nyelvterületeken kiemelt figyelem kísérte az ausztráliai választásokat is, amelyeken nemrég az ottani Munkáspárt szenvedett vereséget.

A nemzetközi baloldal nehéz helyzetének három oka is van:

1) A válság kezdete baloldali kormányokat sújtott, amelyek képtelenek voltak jelentősen enyhíteni a negatív hatásokat (Görögország, Egyesült Királyság, Magyarország). A következő választásokon a választók jelentősen meg is büntették a baloldali pártokat.

2) A baloldal ideológiailag zavaros helyzetbe került már az 1990-es évek végén, amelyet a „harmadik út” (Blair, Schröder) tudott ideiglenesen, úgy - ahogy feloldani, ám a válság tovább súlyosbította az eszmei gondokat. A dilemma az, hogy tudjon a baloldal vonzó ígéreteket tenni, és azokat betartani, amikor az online alapú globalizmus, és a válság számos pénzügyi korlátot állít a jóléti intézkedések elé? Ezt máig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, ennek következtében a baloldali pártok profilja elmosódottá, nem eléggé markánssá vált. Ha mégis kormányra kerül a baloldal, akkor folyamatosan beleütközik a jóléti ígéretek betartásának pénzügyi igényeibe, a meglévő források korlátozott voltába – utóbbi körülményt a válság csak felerősítette.

3) Kevés az igazán nagy tekintélyű, kiemelkedő kommunikációs képességű politikus a baloldalon. Az Egyesült Királyságban a Labour mai napig nem tudott Blairhoz hasonló karizmatikus politikust találni, ez igaz a német SPD - re, vagy mostanában a magyar MSZP-re is.

Új szociáldemokrácia: szolgáltató állam, és mélyreható szabadság

Nyugat-Európában a szocialista - szociáldemokrata pártokban, és a hozzájuk köthető szervezetekben (pl. think - tankekben) folyamatos viták zajlanak arról, miként lehetne a mostaninál nagyobb sikerekhez juttatni a baloldalt. Elemzésünkben az Egyesült Királyságból idézünk két szerzőt, akik a baloldaliság újraértelmezésére vállalkoznak. Pontosabban azzal a megközelítéssel vitatkoznak, hogy a XXI. század elején a baloldaliság, illetve a társadalmi igazságosság, egyenlőség (equality) esszenciája az állami újraelosztás hagyományos baloldali megközelítése kellene, hogy legyen, amellyel a szegénységet állami eszközökkel szorítják vissza, és teremtenek minél szélesebb tömegek számára jólétet.

Nagy-Britanniában ezt a kérdést különösen aktuálissá tette a Labour 2013. szeptemberi pártkonferenciája, amelyen Ed Miliband pártelnök az energiaárak 20 hónapra történő befagyasztására tett ígéretet pártja hatalomra jutása esetére. Ennek aktuálpolitikai mozgatórugója volt elsősorban, hiszen a szakszervezetek párton belüli helyzetének reformja körüli éles viták, Miliband személyes népszerűsége csökkenése határozta meg leginkább 2013 tavaszát, és nyarát. A rezsiárak befagyasztása témájával Miliband átvette a kezdeményezést. Nemcsak az aktuálpolitikai megfontolás érdekes azonban ebben az ügyben, hanem annak ideológiára való kihatása is. A javaslat ugyanis azt sugallja, hogy a Labour mintha végleg szakítani szeretne a "hamadik úttal", és az elesettek, az egyszerű alkalmazottak megsegítésére kíván inkább fókuszálni, ahogy azt egy hagyományos szociáldemokrata - szocialista párt tenné. Mint azonban levezettük, ez nem pusztán elhatározás, hanem az adott állam számára éppen rendelkezésre források kérdése is, így a hagyományos baloldali újraelosztáshoz való visszatérés nem feltétlenül tartható.

Nick Pearce, az IPPR (Institute for Public Policy Research) progresszív brit agytröszt igazgatója a társadalmi igazságosság, egyenlőség újragondolását szorgalmazza a What should social democrats belive? c. írásában, amely 2013 - ban jelent meg a Juncture folyóiratban. Szerinte a társadalmi igazságosságot a személyes szabadság, a demokratikus önigazgatás, vagy az emberi kapcsolatok elsődlegessége értékeire vonatkoztatva kellene vizsgálni. Azon intelme pedig, mely szerint a Labournak szilárd ideológiai alapzatot kell megteremteni politikai orientációja és jövőképe megteremtése érdekében, nem csak a brit baloldal számára lehet megfontolandó. E tiszta ideológiai profil nélkül ugyanis – fogalmaz Nick Pearce –” a veszélye annak, hogy a szociáldemokratákról nem lehet majd tudni, alapvetően milyen irány felé tartanak". Más szóval, amennyiben egy baloldali párt alapvetően szakpolitikai üzenetekkel operál, miközben ideológiáját nem teszi rendbe, akkor kevesebb esélye van a politikai sikerre.

Pearce hivatkozik Elisabeth Andersonra, aki szerint az egyenlőség nem merülhet ki pusztán a közjavak (bevételek, vagyon) elosztásában. Az egyenlőség inkább olyan egalitárius társadalmi kapcsolatokat jelent, amelyek a társadalom polgárai közötti egyenlő hatalmi helyzetet, megbecsülést, és állapotot jelentenek. Pearce rámutat arra a problémára, hogy bár a szavazók többsége túl nagynak tartja a szegények, és a gazdagok közötti szakadékot, de nem támogatja azt sem, hogy a kormányzat ezt a gondot az állami újraelosztással mérsékelje, pl. - tesszük mi hozzá - adóemeléssel. Pearce szerint nagyobb egyenlőséget sikeresen a társadalmi küzdelmek révén lehet megteremteni, itt külön megemlíti az etnikai csoportokat, és az LGBT (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek) törekvéseit. A civil társadalmat kell kiszélesíteni, a közkultúrát erősíteni, és nem a kormányzatnak a polgár mozgásterét korlátozó állami intézkedésére várni. A társadalom szabad, és egyenlő emberek közötti kooperatív kapcsolatrendszer, miközben a vagyon aránytalanul egyenlőtlen eloszlása aláássa a társadalom tagjai közötti kölcsönös tiszteletet. A szerző tehát nem azt javasolja, hogy a baloldal ne harcoljon a növekvő társadalmi különbségek ellen, hanem azt, hogy ezt ne pusztán az állam eszközeiben bízva tegye, hanem építsen az egyének, és civil csoportok öntevékeny akcióira, kezdeményezéseire. Pearce azt is kimondja, hogy bizonyos szintű piaci egyenlőtlenség, döntési szabadság elkerülhetetlen a hatékony gazdasághoz. Szintén elkerülhetetlen az érdekek, és értékek konfliktusa, mert az IPPR igazgatója szerint társadalmi harcok árán lehet a nagyobb társadalmi igazságosságot megvalósítani. Pearce leírja azt is, hogy szociáldemokratáknak ugyanakkor a történelem, és a tradíció kérdéseivel is foglalkozniuk kell, ám azt már nem részletezi, hogy ezt miként is kellene tenniük.

Pearce ez után levezeti, hogy a Munkáspártnak jobban kellene merítenie a republikánus szabadságfelfogásból, amely a szabadságot az elnyomás - mentességben, és mások túlhatalmának hiányában látja. A Labour kormányon eszköz - alapú jólétben (asset - based welfare) gondolkodott, amely többek között segített az egyéneknek saját tulajdoni részeket szerezni pénzalapokban, gyermeknevelési támogatáshoz juttatni őket külön alapokból. A 2008-ban kezdődött válság azonban kipukkasztotta az ingatlanpiaci buborékot, és a könnyű hitelhez jutás lehetőségét, a pénzügyi alapok pedig megrendültek. Ellen kell állni tehát az állami hatalom koncentrálásának, a paternalizmusnak, ugyanakkor a szerző hangsúlyozza a demokratikus kontroll hasznosságát, és leszögezi, hogy a politikát nem az elitek, hanem az egyszerű emberek ügyei szerint kell alakítani.

Nick Pearce szerint a modern szociáldemokráciára az alábbiak a jellemzőek:

A szociális igazságtalanságok leküzdésének differenciált, plurális megközelítése, amely több a jövedelmi egyenlőtlenségek kiegyenlítésénél Intézmények alapítása, és fenntartása a gazdasági - civil szférában. Ezen intézményekben új ideák, és gyakorlati megoldások keletkezhetnek Némileg hasonlóan a David Cameron mostani brit miniszterelnök - féle „Big Society” modelljéhez, az egyéneket, és a közösségeket részesíti előnyben (habár a szerző külön nem említi meg a Big Societyt). A lényege ennek az aktív állampolgári cselekvést, szembeállítva ezt az állam, és a piac hatalomösszpontosításával. Pearce a piac túlzott kiterjeszkedésének emlegetésekor húz határvonalat a modern szociáldemokrácia, és a neoliberalizmus, illetve a thatcherizmus közé. Olyan radikális demokratikus mozgalmakat tart szükségesnek, amelyeket a Thatcher - éra, és a „New Public Management” (leegyszerűsítve a piac, és az állam szorosabb összefonódásának a modellje) háttérbe tolt. Az egyének, és a közösségek olyan akcióira van szükség, amelyek megváltoztatják az elitek által kialakított szabályokat. A szolgáltató államban nagyobb felelősséggel ruházzák fel az egyes csoportokat, és egyéneket, pl. az iskolák, akadémiák új fenntartót kaphatnak

Az új társadalmi mozgalmakból kell energiát meríteni

Roberto Mangabeira, a Harvardi Egyetem tanára, Lula brazil elnök kormányának egykori minisztere a „ Deep Freedom” c. írásában nemrég szintén a társadalmi egyenlőség eddigi baloldali értelmezésének átértékelésére szólított fel. Szerinte a mélyreható szabadságot (deep freedom) kellene inkább a középpontba állítani, ami két dolog összekapcsolásával érhető el: az egyén cselekvési mozgástere megnövelésével, és a kialakult társadalmi viszonyok átrendezésével. határozottan úgy foglal állást, hogy a társadalmi esélyegyenlőségre való törekvések fölé kell helyezni a mélyreható szabadságot, és az egyenlőség a mélyreható szabadságnak csak egy része. Nem fél a „forradalom” kifejezéstől sem, amikor úgy fogalmaz: ma is forradalmárokra van szükség a fennálló rendszer megváltoztatásához, és egy magasabb emberi életminőség létrehozásához. Akik ellenben az egyenlőséget a szabadság felé helyezik, azok elfogadják a mostani intézményi berendezést, vagyis a 20. század közepén kialakított szociáldemokrata kompromisszumot. Ez megelégszik az utólagos redisztribúcióval, a politika működésének átformálása helyett.

Mangabeira primitívnek tartja az ideológiai vita olyan hidraulikus megközelítését, hogy nagyobb piac esetén kisebb állam, nagyobb állam esetén pedig kisebb piac létezhet. A szociáldemokráciának a javak újraelosztásán alapuló zárt intézményi megközelítése, és a konzervativizmus üressége nem lehet megfelelő megoldás – a sekélyes szabadság, és egyenlőség helyett a mély szabadság, és egyenlőség irányába kell fordulni. A sekélyes egyenlőség alapján adók kivetésével osztják újra a közjavakat, ehelyett azonban az intézmények rendjét kell megváltoztatni, különösen azokét, amelyek befolyásolják a termelést, és a kereskedelmet. A szerző szerint radikálisan korlátozni kell a szegénység kiterjedését, és a tőke akkumulációját.

A mélyreható szabadság folyamatos kísérletezgetéssel ját, és összekapcsolódik a szabad társadalom intézményeivel. Az intézmények megújulása azonban nem pusztán technikai jellegű, hanem alternatív irányok kimunkálását is jelenti. A javak transzferjének megváltoztatása azonnal hat, az intézmények megváltoztatása hosszabb, történelmi távlatú. A szabad társadalmaknak rendelkezniük kell olyan innovációs lehetőségekkel, amelyekkel átalakítják a piacokat, demokráciákat, és a civil társadalmakat, ugyanis a mostani piacok, demokráciák, és a civil társadalmak ellenségesek állnak hozzá az ilyen jellegű innovációhoz. A piacgazdaságok például a magánjog rendszerei segítségével igazolják az elnyomást, ehelyett a tulajdon, és a szerződés alternatív rendszereit kell kialakítani. A civil társadalmak szervezetté tételét pedig a szerződéses, társasági, és munkajog teszi lehetetlenné, így azokat az államon kívül, és attól függetlenül kell megszervezni. Ebbe beletartozik, hogy a felnőtt egyének személyesen vállalnak felelősséget másokért. A demokráciák megszervezését pedig nem pusztán a többségi elvben kell látni, hanem a köznépi kezdeményezések szintjét kell megnövelni, és ezt alkotmányos elrendezéssel is serkenteni. Mangabeira szerint az is fenyegeti a szabadságot, ha kiemelkedő csoportok az egyenlőtlenségek körülményeit kihasználva, a demokratikus intézmények álarca mögött gyakorolnak befolyást a kormányzat működésére. Megismétli, hogy a piac, a demokrácia, és a civil társadalom rendszerét innovatív módon újjá kell gondolni. Mangabeir, hasonlóan Pearcehoz, institucionalista megközelítése tükröződik írása végén is, amikor a társadalom intézményi átalakítását ajánlja.

Magyar baloldal: ideológiai válaszkeresés nélkül

Amint arra már rámutattunk, a demokratikus ellenzék legerősebb pártja a 2010-es választási vereséget követően egy ideig még tett arra kísérletet, hogy ideológiailag értelmezze újra az MSZP helyzetét. Csakhogy a Programtanács tevékenységet követően a párt a megjelent programvázlatában, és szakpolitikai programtervezeteiben szinte teljesen elhanyagolta az ideológiai kérdéseket, és megelégedett a kormányzat aktuálpolitikai alapú bírálatával, és szakpolitikai javaslatok kidolgozásával.

Bár ez a stratégia eddig nem segítette számottevően a szocialistákat, az MSZP 2013. október 19-i kongresszusán elfogadott „Igazság, Biztonság, Szabadság, Jólét” címet viselő programtervezete folytatja az eddigi utat. Az 56 oldalas dokumentum nem rendszerezi az MSZP eszmeiségét, nem keres arra a kérdésre ideológiai választ, mit is jelent ma a baloldaliság. Elismerve, hogy ez egyáltalán nem könnyű (erre bizonyíték az elemzés nemzetközi kitekintésre vonatkozó része is), nehezen lehet ésszerű indokot találni erre a politikai magatartásra. Az MSZP elmúlt három éve olyan megfontolásra utal, amely szerint alapvetően elegendő a kormány hibáira rámutatva az elégedetlen választókat a párthoz vonzani, és jóléti ígéreteket tenni (ezekre a programtervezetben bőven találunk példákat). A magyar baloldal többi főbb pártja is általában ezt a magatartást követi, pontosabban szólva nem látni a Fidesszel szembeni versenyképes ideológiai eszmerendszert. Nem mondható annak a Bajnai Gordon fémjelezte Együtt - PM szövetségnek a középen lévő szavazók megszólítási kísérlete, erősen policy tartalmú megszólalásai, és a kormány bírálata. Utóbbiban a Gyurcsány Ferenc vezette DK markánsabb, ideológiailag is látszólag van mondanivalója, de a modern, nyugatos Magyarország víziója nincs részletesen kidolgozva.

Ennek következtében elmarad annak kifejtése is, hogy a baloldal – a Fidesz - féle közjogi rendszer lerombolásán, átalakításán túl – miként kívánná élhetőbbé tenni a demokratikus politikai közösség mindennapjait, kíván - e ezeknek az egyéneknek, önszerveződő közösségeknek nagyobb felelősséget adni (ahogy ennek szüksége a két elemzett írásban is megfogalmazódott), miként szeretné jobban bevonni a választópolgárokat a politikai folyamatokba. Ilyen lehetne pl. annak felvetése, nem éreznék - e jobban magukénak az állampolgárok az intézményeket, ha egy részük élére maguk választhatnának vezetőket, így pl. a helyi iskolák, rendőrkapitányságok, kórházak élére. Egy ilyen javaslat nem volna problémamentes (pl. szakmaiság, és népszerűség - hajhászás szembekerülése, vagy a kiválasztás folyamata), de legalább érdekessé, frissebbé tenné megfogalmazójuk programját. Az elitek működésére vonatkozó ideológiai elképzelés nélkül a baloldal nem tud előállni innovációval a bankokra, nagyvállalatokra, más érdekcsoportokra vonatkozó politikával kapcsolatban sem. Nem tekinthető újszerűnek az a szocialista, vagy az Együtt - PM részéről megfogalmazott kijelentés sem, hogy vissza kell szerezni a magyar gazdaság iránti bizalmat, és akkor jó esély van a dolgok jobbra fordulására. A külföldi befektetők bizalmának megnyerésének szükségességét a 2010 előtti kormányok bőven hangoztatták, ám ez nem ideológiai válasz arra, hogyan lehetne megteremteni a Magyarországon tevékenykedő külföldi vállalatok, a magyar politika, és a hazai vállalkozók közötti egészséges egyensúlyt, illetve meg lehet - e teremteni egyáltalán. Jó példa erre, hogy az MSZP zavarban szokott lenni a bankokhoz való viszonyt illetően, holott egy baloldali párttól még nem is volna annyira idegen a tőkés világ visszáságainak bírálata (pl. az Egyesült Királyságban, vagy Németországban a Labour, és az SPD többször is kritizálta a vezető bankároknak kifizetett bónuszokat). Paradox módon még a Fidesz lép fel keményebben a bankok ellen, holott erre inkább baloldali ellenfelei lennének inkább „predesztináltak”. Igaz persze, hogy az utóbbi évtizedekben többször előfordult már Nyugaton, és nálunk is, hogy vagyonos ember, korábbi nagyvállalkozó került egy baloldali párt élére, ami persze szokott is némi fejtörést okozni e baloldali pártok bázisában. Erre az SPD jó példa, amelynek 
kancellárjelöltjét, Peer Steinbrücköt a párt balszárnya nem fogadta jó szívvel, ami nem segítette a későbbi kampányt.

Tisztázásra váró ideológiai kérdések a magyar baloldal számára a következők lehetnének:

Az állam és az egyén szabadsága. Pl. milyen mértékben terhelje meg adóval az állam polgárait, és a gazdaság szereplőit az újraelosztás növelése érdekében? A társadalom újraszervezése: a baloldal, és a civil társadalom A baloldal és az intézmények A baloldal és a nemzeti kérdés (erről szintén írtunk itt) A baloldal, és az elit. A baloldal, és a külföldi cégek viszonya A magyar baloldal, és az Európai Unió – jelzésértékű, hogy az MSZP már említett programjában egy sor nincs arról, miként látja a párt az EU belső helyzetét, miközben a Fidesz itt is előnyben van.

Ezek kétségkívül nem könnyen feloldható dilemmák (láthattuk, ezekkel az MSZP testvérpártjai sem boldogulnak könnyen), ám az ellenzéki létnek lehet olyan haszna, hogy a párt alaposan átgondolja ezeket a kérdéseket. Meglehet, amikor az orbáni „önkényuralom” ellen kell harcolni, akkor ezek a pontok, és a nyugati baloldal ideológiai vitái már nem is tűnnek fontosnak a magyar közegben.

Csakhogy az eszmerendszer kidolgozásának mellőzése figyelmen kívül hagyja, hogy a Fidesz tartós sikerét, és nagypártiságát az ideológiai kérdések alapos rendbe tétele előzte meg, amelyet jól mutat A polgári Magyarországért 1996-os vitairat, és az is, hogy a szocialistáknak azóta sem sikerült ehhez hasonló mélységű ideológiai dokumentummal előállniuk. Az sem lehet ok nélküli, hogy – amint azt láttuk – tőlünk nyugatabbra komoly elméleti viták zajlanak a baloldaliság eszmei hátteréről, hogy igény mutatkozik a folyamatos reflexióra, és önreflexióra a nagy baloldali pártok éttermiségi holdudvarában. Magyarországon ellenben a pártokhoz közeli értelmiségiek gyakran beérik aktuálpolitikai kinyilatkoztatással, megjegyzésekkel, esetleg elemzésekkel és ugyanez igaz az egy - egy adott párthoz többé - kevésbé közelebb álló elemző intézetekre is. Az MSZP hozzáállását az elvileg igazolhatja, hogy Magyarországon a társadalom a nyugatihoz képest jóval elszegényedettebb, így sokkal több választó lehet fogékony a választási ígérgetésekre, és az aktuálpolitikai megközelítésre. Csakhogy az ideológia éppen arra szolgálna, hogy a sok - sok szakpolitikai bírálat, ígéret mögé egy koherens rendszert teremtsen, és azt átélhető élménnyé alakítsa. A Fidesz ezt felismerte, és ennek is köszönhető, hogy Orbán Viktor október 23-i beszédét jóval többen hallgatták meg, mint a baloldal vezetőinek egymással is vitában, haragban lévő vezetőinek, és pártjainak műegyetem rakparti szerepléseit. Az is igaz, hogy nem nagyon nehéz egy egységes baloldali ellenideológiát készíteni, amikor is a demokratikus ellenzék többszereplős.

Összegzés

Nick Pearcenek van igaza, aki szerint szilárd ideológia nélkül elmosódik egy adott párt karaktere. A magyar belpolitika is arra bizonyíték, hogy az alaposan kigondolt ideológiai háttér jó alap a későbbi választási sikerekhez is, vagy legalábbis arra mindenképpen alkalmas, hogy átélhető alternatívát nyújtson – éppen ezt képes kevésbé mutatni a magyar baloldal. Egy versenyképes ideológia kialakítására elvileg lett volna három éve a baloldalnak, ám ezen idő inkább aktuálpolitikai versengéssel, és üzenetek megfogalmazásával telt el, illetve az MSZP tudatosan lemondott egy ideológiai rendszer kimunkálásáról, amikor is nem a Programtanács dokumentumaira támaszkodott a további programalkotás során. Az ideológiai vákuumhoz hozzáadódik, hogy a magyar baloldalon egyelőre nincs olyan vezető politikus, aki egyszerre jól kommunikáló, hiteles, és elfogadható személy a demokratikus ellenzék három fő tömörülése (MSZP, Együtt - PM, DK) számára. Ha ez így marad, akkor a baloldal pártjai legfeljebb az ellenfél, a Fidesz - kormány hibáiban reménykedhetnek.

Nagy Attila Tibor, Méltányosság Politikaelemző Központ
  • A gyurcsányi „semmi”
    „A Világgazdaság korábban megírta, Gyurcsány Ferenc az elmúlt négy évben összesen kétmilliárdnyi osztalékot vett fel céges érdekeltségeiből. 2016-ban 1.179 millió forintot, 2017-ben 228 millió forintot, 2018-ban 298 millió forintot, 2019-ben pedig 238 millió forintot” – adta tudtul a média az idén februárban. És ez „csak” az osztalék.
  • Ismét kiderült: a Momentum nemzetáruló!
    Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke közleményben reagált az ellenzéki párt újabb nemzetárulására.
  • A migránskvóta fenyegetése fennmaradt
    Magyarország nem támogatja az Európai Bizottság új migrációs és menekültügyi javaslatcsomagját, az ugyanis arra kényszerítheti Magyarországot, hogy bevándorlókat fogadjon be - hangsúlyozta Orbán Viktor miniszterelnök a Reuters hírügynökségnek adott pénteki interjújában.
  • Rétvári: a köznevelés a természetvédelmet szolgálja
    Fontos, hogy a köznevelés a tanórákon kívül is a természetvédelmet szolgálja - mondta az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) parlamenti államtitkára pénteken, a Pest megyei Zebegény településfásítási programjának megnyitóján.
MTI Hírfelhasználó