JFK újratöltve - Amerikai mítosz vs. magyar valóság
A „kit vesznek be az ellenzéki összefogásba” című hazai szappanopera közepette alig tűnhetett fel a magyar tévénézőnek, hogy november 22-én volt a Kennedy-gyilkosság 50. évfordulója.
2013. november 25. 12:23
Az amerikai polgárok részéről nem lanyhuló érdeklődés kíséri Kennedy életét (és halála körülményeit), miközben Magyarország lassan történelem nélküli társadalommá válik. Ezt akarjuk?
 
Bármilyen bizarr módon hangzik, az erőszakos halál nélkül Kennedy aligha került volna a nagy amerikai elnökök szoborcsarnokába. Voltaképpen nem tekinthetjük sikeres elnöknek, bár a halála utáni mítosz ezt jótékonyan elfedi. Amit a belpolitikában szokás a nevéhez kötni – az 1964-es faji diszkriminációt eltiltó polgárjogi törvényt – azt utóda, Lyndon B. Johnson fogadtatta el a Kongresszussal, bár a törvénytervezetet kétségtelenül a Kennedy-adminisztráció készítette elő. Maga Johnson is Kennedy emlékére hivatkozott, amikor megindokolta a törvény szükségességét: „Emlékbeszédek vagy dicshimnuszok helyett azzal tudjuk a legékesszólóbban ápolni Kennedy emlékét, hogy a lehető leggyorsabban törvénybe iktatjuk a polgárjogi törvényt, amelyért oly hosszasan harcolt.” (1) Kennedy sem ezt, sem a jövedelemadó csökkentésére vonatkozó törvényjavaslatot nem volt képes elfogadtatni, mindkettő az utódjára maradt.
 
Mi több, Kennedy és fivérei igencsak próbáltak egyensúlyozni pártjuk liberálisai és fajgyűlölői között: ne feledjük el, hogy a Demokrata Párt hagyományosan széles társadalmi bázissal rendelkezett a Dél egykori rabszolgatartó államaiban, amelyeknek konföderációját a Republikánus Párt (Lincoln és Grant) zúzta szét a polgárháborúban, csupán kilenc évtizeddel korábban. Gondoljuk meg, hogy ez milyen kevés idő: aki az 1860-as évek közepén született, ha szerencsés volt, még élhetett akkor, amikor Kennedyt elnökké választották. A Demokrata Párt sok öregje emlékezett még a Dél összeomlásának, elszegényedésének traumatikus élményére, és ezért divatosnak számított Északot meg az afroamerikai lakosságot hibáztatni. Délen nemzedékek nevelkedtek fel a faji elkülönítés helyénvalóságának tudatában. A keleti parti Kennedy sem vonhatta ki magát a pártlogika alól: nem bánthatta meg nyíltan a déli rasszista rétegeket, ezért igen óvatosan csak 1963 nyarán kezdett hozzá a polgárjogi törvény tervezetének előkészítéséhez – vagyis Kennedy politikai „bátorsága” is egy mítosz. (2)
 
A külpolitikai téren kétségtelenül eredmény volt a két nagyhatalom közötti enyhülési folyamat elindulása, a „forródrót” létesítése Washington és Moszkva között, valamint a légkörben, tenger alatt és világűrben végrehajtott nukleáris fegyverkísérleteket betiltó atomcsend-egyezmény. Az enyhülés azonban csak a két szuperhatalom közvetlen viszonyát érintette, a harmadik világban egyikük sem riadt vissza attól, hogy sakkfiguraként tologassa a különböző politikai erőket: az Egyesült Államok a fejlődő országok minden nacionalista vagy demokrata mozgalma mögött kommunista befolyást gyanított (ezzel elérte, hogy sok ilyen mozgalom ténylegesen a Szovjetunió ölébe hullott), a Szovjetunió pedig a „világforradalmat” kiszervezte a harmadik világba.
 
Sokan elfelejtik, hogy Kennedy volt az első elnök, aki „katonai tanácsadókat” küldött Dél-Vietnamba (számuk elérte a 17 000-et) a korrupt dél-vietnami rezsim támogatására, bár nem láthatta előre a következményeket, a háború értelmetlenségét. Alábecsülte az észak-vietnamiak és túlbecsülte a dél-vietnamiak erejét (az 1960-as évek amerikai ellenkultúrája igazságtalan módon a vietnami háború összes bűnét a jóindulatú, de naiv Johnson nyakába varrta). Kennedy éppoly kérlelhetetlen antikommunista volt, mint bármelyik elődje vagy utóda – az „enyhülés” politikáját a szuperhatalmi érdek, nem pedig valamilyen ködös emberbaráti doktrína diktálta. Egyébként a „dominóelmélet” elnevezésű paranoiában osztozott a teljes amerikai elit (ti. „ha a kommunizmus győz Vietnamban, akkor holnap India következik…”)
 
Ki tudja, hogyan alakul Kennedy népszerűsége, ha november 22-én, azon a végzetes napon Dallasban nem dördülnek el a lövések. Mindenesetre útjára indult a Kennedy-mítosz, amelyet özvegye, Jacqueline Kennedy is buzgón épített. Elsőre furcsának tűnhet, hogy az amerikai társadalom milyen mértékben foglalkozik Kennedyvel, halála után fél évszázaddal is. Barack Obama rendelkezésére félárbocra eresztették a zászlót a középületek előtt, Dallasban pedig emlékművet emeltek Kennedynek.
 
A Kennedy-mítosz komplex jelenség: nyilvánvalóan szerepet játszik benne a sajnálat a fiatalon elhunyt elnök iránt, az özvegy iránti szánakozás, a hatvanas évek hangulata (amikor a megtépázott amerikai álom megerősítésére volt szükség), valamint a sajátos amerikai hőskultusz, amelyet a hollywoodi mítoszgyár filmjeiből ismerünk: a Szabadság Magányos Védelmezője szembeszáll az Arctalan Gonosz sötétben megbújó erőivel (és Kennedy esetében alulmarad, de csak azért, hogy emléke annál dicsőségesebben őrződhessen meg).
 
Napjainkban legalább tucatnyi elméletet tartanak nyilván arra vonatkozóan, ki ölet(het)te meg Kennedyt – mert persze az emberi agy olyan, hogy a legkézenfekvőbb magyarázatot (magányos gyilkos, híján minden ideológiának) fogadja el a legkevésbé. A „jelöltek” skálája meglehetősen széles: a CIA, az FBI (név szerint a szervezet vezetője, J. Edgar Hoover), a maffia, a KGB, Fidel Castro, Johnson, a Dan Brown-regényekből (félre)ismert (gyámoltalan) illuminátusok, de még a földönkívüliek is a potenciális gyilkosok között szerepelnek. Összegyűjtötték a tíz leghihetetlenebb elméletet a Kennedy-gyilkosságról, mutatva, mi mindenre van ideje a tengerentúli polgárnak.
 
Természetesen lehet mondani, hogy a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos összeesküvés-elméletek iránti érdeklődés a ”bulvár-történelem” kategóriájába tartozik. De vajon Magyarországon mikor volt utoljára ilyen fokú érdeklődés egy történelmi személyiség iránt, méghozzá politikai és pártállásra való tekintet nélkül? Magyarországon nem találunk egyetlen olyan 20. századi személyiséget sem, akinek a neve pártállásra való tekintet nélkül a társadalom minden csoportja számára hívószót jelent. Ez nem is csoda, hiszen a bal- és jobboldaliság Magyarországon mást jelent, mint az Egyesült Államokban: a magyar „jobboldal” és „baloldal” egyfajta pszeudo-vallás, amelynek semmilyen társadalmi alapja nincsen, viszont szükséges, hogy legyenek elkülönült bálványai.
 
Mi sem jellemzi jobban a magyar közélet furcsaságát, hogy a baloldalinak mondott értelmiség valami csodálatos pozitívumként tekint arra, hogy a kormány Bethlen István gróf kultuszát vállalja – Horthy Miklós helyett. A baloldalnak tényleg örülnie kellene amiatt, hogy a kormány most felfedezte a mélységesen antidemokratikus, nyílt szavazásokat rendező, a gerrymanderinget mesteri fokon űző Bethlen-rendszer névadóját? A jobboldal számára vállalható elődöt jelenthetne Barankovics István, Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, de még Giesswein Sándor is. Érthetetlen, miért nem vették még észre, hogy ők képviselik a modern konzervatív hagyományt. Miért nem emlékezik rájuk senki? Mert ők nem voltak arisztokraták (mint Bethlen), dzsentrik (mint Horthy)? Vagy mert amikor ténylegesen jelentős politikai szerepet vittek, az éppen az 1918-as népköztársaság volt (Giesswein), vagy az 1945-47 közötti köztársaság (Barankovics, Sulyok, Pfeiffer), egyszóval a 20. század republikánus korszakai? Ki tudja?
 
De fordítva sem jobb a helyzet! A baloldal nehezen képes rászánni magát arra, hogy a magyar szociáldemokratákat elődeiként tisztelje. Ennek okai igen egyszerű: tudniillik a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) először a Horthy-korszakban vált parlamenti párttá, több képviselője bent ült törvényhatósági bizottságokban. A két világháború közötti szociáldemokrata párt örökségének vállalása furcsa módon egyet jelentene a Horthy-korszak részleges rehabilitálásával, annak elfogadásával, hogy igenis, a két világháború között parlamentarizmus volt, és ha szerény mértékben, korlátozottan is, volt lehetőség az önálló szociáldemokrata politizálásra, ha tudjuk is, hogy a Bethlen-Peyer paktum sok tekintetben megkötötte a párt kezét.
 
És 1948 után, a szovjet szuronyok árnyékában pedig nem volt parlamentarizmus, tehát egy demokratikus párt számára a létező szocializmus korszaka politikailag vállalhatatlan, még akkor is, ha társadalmi tekintetben részleges modernizációt jelentett a korábbi évtizedekhez képest! Vagyis Bethlen – mindannak ellenére, amit előbb elmondottunk róla – részben valóban vállalható a baloldal számára, legalább annyiban, hogy a rendszer kereteit, amelyen belül az MSZDP működött, Bethlen teremtette meg. A parlamenti és törvényhatósági bizottságokban történő szereplés során az MSZDP politikusai bebizonyították, hogy képesek a felelősségteljes politizálásra, ahogyan akkor már hatalmon lévő német, osztrák, svéd társaik is (más kérdés, hogy a magyar társadalom széles rétegei az 1930-as években már kevesellték azt, amit az MSZDP tudott ígérni, és a szociális radikalizmus a szélsőjobboldal felé vitte el a munkásság és kispolgárság csoportjait is).
 
Ami a jobboldalt illeti, a szociáldemokráciával kapcsolatos tudatlanság ott még nagyobb. Csak Peyer Károlyt meg Kéthly Annát ismerik és becsülik, őket is csak azért, mert közéleti pályájuk áthúzódott az 1945 utáni korszakra, és aktívan szembeszálltak a kommunista előretöréssel – egyébként, ha pályájuk az 1930-as évek végén megtört volna, őket sem ismernék és tisztelnék!
 
A népi írókat is hallgatás veszi körül. Holott ha lenne olyan magyar politikai hagyomány, amelyik egyesíthetné a demokratikus jobb- és baloldalt, az éppen a népi írók tradíciója lehetne: ők az 1920-30-as években kíméletlenül szembesítették a magyar középosztályt a magyar szegényparasztság és földmunkásság mostoha sorsával (ld. nyomor, tbc, egyke, kivándorlás, szekták). Nem lehetne Horthy-kori nosztalgiákat táplálni akkor, ha a magyar értelmiség és a politikai elit kicsit gyakrabban olvasgatná Szabó Zoltán, Kovács Imre, Féja Géza és Erdei Ferenc szociográfiáit.
 
A bal- és jobboldal nem ismeri saját múltját, nem ismeri azokat a személyiségeket, akikre büszke lehet. De, mondhatjuk, legyen ez a pártok baja! A nagyobb baj, hogy amíg a pártok és holdudvaruk a történelemmel foglalkozik aktuálpolitikai aprópénzre váltás céljával, addig a társadalom, belefáradva mindebbe, egyáltalán nem érdeklődik a történelem iránt. Nem hasonlítható a magyar társadalom az amerikaihoz e tekintetben sem. Az amerikaiak rákérdeznek saját történeteikre, hőseikre. Márpedig a „nyugatos” fejlődés arra tanít bennünket, hogy minden demokrácia a múltból, annak hagyományaiból, mítoszaiból, legendáiból építkezik. Szomorú az a társadalom, amelynek már mítoszai sincsenek. Úgyhogy irigyeljük az amerikaiakat a Kennedy-mítoszért!
 
----
 
(1) Idézi: Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei. Bp., 1999., Maecenas Kiadó. 278.
 
(2) Hahner Péter: Még mindig Camelot? recenzió Bill O’Reilly-Martin Dugard: Kennedy. A gyilkosság, amely véget vetett az amerikai Camelotnak. könyvéről HVG Könyvkiadó, 2013. Kommentár. 2013/3. 102.
Paár Ádám, Méltányosság Politikaelemző Központ
  • Karácsony Gergely lovasszobránál
    De nézzük végre Budapestet, mert Budapest csodás. Húsz évig vezette egy szociológus, kilenc éve vezeti egy mérnök. Nem kell különösebb hangszerismeret lezongorázni a különbséget.
  • Nyílt hibridháborús hadüzenet a Székelyföldnek
    A megfélemlítés az egyik, talán legfontosabb célja a hibrid háborúnak. Bukarest ezúttal – akarva-akaratlanul – bevallotta, hogy háborút indított a Székelyföld ellen – még ha annak „csak” hibrid változatát is.
MTI Hírfelhasználó