Az én kliensem szakember, a te szakembered kliens
2002. június 6. 03:31
Vajon igaz-e, hogy a klientúra szó csak annyit jelent: nem az én emberem, embereim? Vagy pedig valóban létezik egy olyan összefüggő, a feltétlen hűséget változatos előnyök biztosításával honoráló véd és dacszövetség, amelynek lényege a közpénzek magánpénzzé alakításával folyó hatalomépítés?

Igaz-e, hogy akit más nevez ki, az szükségszerűen és csakis politikai kinevezett lehet? Igaz-e, hogy pusztán azért, mert egy cég állami megbízást kap, automatikusan a kormánypárt közeli cég minősítés is kijár neki?

Egyáltalán: elfogadható-e, hogy (esetünkben a magyar) társadalmat foglalkoztató problémákra vonatkozóan így tegyünk fel kérdéseket?

De miért ne tennénk? Már csak azért se legyenek gátlásaink, mert a közbeszédet alapvetően befolyásoló közbeszédhatalmi-centrumokban e kérdések lényegében ezen a módon már régen és kikerülhetetlenül így fogalmazódtak meg.

1994-ből még emlékezhetünk arra, hogy a rendszerváltás garanciájául szolgáló elitcserét azzal fordította vissza a baloldal személyi restaurációját megvalósító kormány, hogy a szakemberek térnek vissza. Hogy minek voltak a szakemberei, arról nem beszéltek. A jobboldal persze leegyszerűsítette a problémát: kommunistázni volt a legegyszerűbb. Azt mindenki értette, akit sértett, az is. Hogy miért nem beszéltünk az új osztályról, aligha tudom megmagyarázni. Milován Gyilasznak, a renegátnak minősített kommunistának elmélete szerint a bolsevik típusú pártok vezető csoportja a gazdasági erőforrások feletti uralmával valójában új osztállyá alakul, s ez az eredeti eszményeitől eltávolodott csoport szerzi meg a legfőbb hatalmi pozíciókat, s ettől az idealizált módon elképzelt forradalmiság kisiklik, a szocializmus-kommunizmus megvalósíthatatlanná válik. 1989-90-ben úgy tűnt, hogy a kommunisták által üldözött Gyilasz-tanok elavultak.

Bizonyos értelemben persze igen: a keretüket adó rendszer összeomlott. A társadalom azonban itt maradt, s ha a korábbi struktúra meg is szűnt, az azt alkotó szerkezeti elemek törmeléke tovább élt. Így megmaradt az a csoport is, amelyet Gyilasz mint új osztályt írt le. Sőt, mivel a hatalom átvételében e csoportot korlátozó pártállam összeomlott, pozíciója átalakulásán nem vesztett, hanem nyert.

A más összefüggésben nómenklatúra burzsoáziának is nevezhető csoport a politikai élet átrendeződésével megerősítette pozícióját, a jogállamiság keretei között legitimálta illegitim módon szerzett hatalmát. Azóta a régió, és benne Magyarország politikai mozgásainak középpontjában ez a hatalmi tömb áll. Működése kérdésessé teszi a klientúra építésről szóló fejtegetéseket. Mert igaz ugyan, hogy a rendszerváltozás folyamatában az igazi pluralizmust, működő gazdasági demokráciát óhajtó erők rendszeresen tesznek kísérletet e csoport monopol helyzetének megtörésére, s a politikai hatalom birtokában valóban megpróbálnak egy alternatív gazdasági elitet kialakítani, de erőfeszítéseik mindeddig csak mérsékelt eredményekkel jártak.

Nemcsak azért, mert a gazdasági erőforrások ellenőrzésében az egykori „elit”-tel szemben csak a multik behatolása jelent újdonságot. A gazdasági és a politikai erőcsoportok viszonyában nem sikerült új helyzetet kialakítani. Ami változás bekövetkezett az mégis lényeges. Az egyik oldalon a demokráciában feltörekvő új erők állnak, a másikon az 1990-es változás idején birtokon belüliek. Amiből az következik, hogy egyfelől a politikai hatalom birtokában akarják kiegyenlíteni a társadalom jelentős részét sújtó lemaradásokat (itt a politika szolgálhatja egyes körök vagyonosodását, s paradox módon ezen keresztül a demokrácia erősödését!), a másik oldalon pedig a gazdasági erő tesz kísérletet arra, hogy visszaszerezze politikai befolyását, s ezzel javítsa (tovább) pozícióját. Ezen az oldalon könnyű arról elmélkedni, hogy a másik klientúrát épít, hiszen itt a mechanizmusok fordított irányban működnek. Nem a politika hoz létre gazdasági klientúrát (nevezzük így a társadalmi szerkezet korrekciójának folyamatát), hanem a gazdaságnak van politikai klientúrája. Ez az oka annak, hogy oly lassan készül el az új miniszterelnök vagyonnyilatkozata. És ezért olyan nehéz a bevezetőben említett és a közbeszédben oly nagy súllyal jelentkező kérdések fölvethetőségéről érvényesen szólni.

Címkék:
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó