Az amerikai kapcsolat
A magyar politikai közéletet figyelő elemzők számára nyilvánvaló: hosszabb ideje érlelődik valamiféle robbanás Magyarország és az Egyesült Államok között.
2014. december 18. 16:26

Azt nem tudhattuk hogyan, mikor és milyen kontextusban kerül majd felszínre a mélyben régóta lappangó konfliktus, de abban biztosak voltunk, előbb-utóbb a felszínre jut.

A második Gyurcsány-kormány idején sem volt már minden zökkenőmentes, de mi ez ahhoz képest, ahová mára jutottunk. Amikor 2011-ben Hillary Clinton Magyarországon járt, óvatosan, ám kétséget kizáróan már nyíltan bírált. Az utolsó Budapesten állomásozó nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis már gyakorta „aggódott” a magyar demokrácia állapotáért, André Goodfriend ügyvivő pedig egyenesen politikaformáló tényezővé lépett elő, személyében is kifejezve a mára kialakuló közhangulatot.  Eléggé egyértelmű, hogy az Egyesült Államok az október 12-ei önkormányzati választások „másnapjától” igen intenzív formálója a hazai fejleményeknek, s ezt még akkor sem kell kiemelnünk, ha nem hiszünk semmiféle összeesküvés-elméletben.

Elég, ha csak John McCain, republikánus szenátor nemrégen elhangzott beszédét idézzük, amelyben „neofasiszta diktátornak” nevezte Orbán Viktort. Igaz ugyan, hogy legalábbis a jelzőtől az Obama-kormány elhatárolódott, de a lényegben valószínűleg egyetért McCainnel: Magyarország már csak a demokrácia peremén egyensúlyozó fél-demokrácia.

Minket ebben az elemzésben az a folyamat érdekel, amelynek mentén a mostani helyzetig jutottak el a korábban kifejezetten jónak mondható amerikai-magyar kapcsolatok. Miért történhetett ez? Értékrendbeli-felfogásbeli különbségek, a geopolitikai helyzet drasztikus változásai, netán mindkettő és még más tényezők állnak a háttérben?

A dolgozatban először egy sokak által nyilván nem ismert, de témánk szempontjából alapvető könyvet, Matolcsy György: Amerikai birodalom című, 2004-es művét vesszük górcső alá. Tesszük ezt azért, mert ebben – bár a könyv távolról sem hivatalos Fidesz-program vagy kormányprogram – bizonyos „sorvezetőt” kapunk arra vonatkozóan mit jelent Amerika, és mit jelent magyar szempontból a „jó” Amerika-politika. A II. fejezetben a gyakorlatot vizsgáljuk, illetve azt, hogy milyen lett/milyen volt az elmúlt szűk öt év Amerika-politikája. Itt az érdekel minket, hogy használta-e a jobboldali magyar kormány ezt a „sorvezetőt”, vagy éppenséggel más úton, másfajta elvek, elgondolások jegyében cselekedett. A III. részben azt a véleményünket fejtjük ki, hogy a viszonyok megromlásának – túlmenően az egyébként kétségkívül erőteljesen létező értékrendbeli kérdéseken – meghatározó oka a korábbi geopolitikai szituáció vagy status quo felbomlása, nevezetesen az orosz-amerikai viszony átrendeződése. Ennek egy kiemelt aspektusára, az energetikára koncentrálunk, s arra keressük a választ, hogy a magyar lépések mennyiben befolyásolják viszonyunk romlását Amerikával. Végül a konklúzióban azt latolgatjuk, van-e lehetőség a jelenlegi, rendkívül bemerevedet kapcsolatok javítására, s ha igen, hogyan. 

Az origo: egy könyv Amerikáról

Amerika kétszáz éve divatban van; nem egyszerűen egy ország, hanem, sokak számára egy eszme megtestesülése, nevezetesen a demokráciának, a nép önkormányzásának a gondolatáé (természetesen „Amerika” név alatt az Egyesült Államokra gondolunk – bármilyen méltánytalan is ez a földrajzilag, és számos vonása alapján szintén „amerikai” Kanadával, a karibi és Latin-Amerikával szemben). Tocqueville-től kezdve európai gondolkodók hosszú sora méltatta, hogy az amerikaiak megtalálták az ideális(nak vélt) rendet a szabadság, az egyenlőség és a társadalmi hierarchia között.[1] Az okok keresése is legalább ilyen régi: miben áll Amerika különlegessége, miért tért el az útja Európától, és mit tanulhat ebből a sikertörténetből Európa? Nem újkeletű az Amerika iránti magyar érdeklődés sem, gondoljunk csak a reformkorban Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában című útleírására.[2] Amerika sikerességének, demokratikus működésének titka a 19. századtól foglalkoztatja az Óvilágot, és a téma kutatása napjainkban sem zárult le.

Ha a mai magyar jobboldal Amerika-képét (és az ebből is levezethető kormányzati gyakorlatot) akarjuk megérteni, van egy támpontunk. Feltehetően kevesen ismerik a jelenlegi MNB-elnök, Matolcsy György még gazdaságkutatóként 2004-ben írott Amerikai Birodalom című könyvét. Holott ez egy igen érdekes könyv, a mai magyar kormány számos intézkedése akár le is vezethető e mű szellemiségéből. Persze távolról sem azt állítjuk, hogy bármiféle direkt kapcsolat lenne a mű és az Orbán-kormány ma követett Amerika-politikája között. Sőt sokszor az a benyomásunk: a magyar külpolitika mai irányítói nem merítettek elegeta könyv intencióiból. De miért is tartjuk fontosnak ezt a könyvet?

Matolcsy műve, a könyv tulajdonképpeni tárgyán, az amerikai fejlődés felvázolásán túlmutató módon és célzattal, a nemzetközi környezet realitásaira figyelmezteti a magyar közvéleményt. Nem véletlen, hogy a könyv címe „Amerikai Birodalom” – ugyanis az Egyesült Államok az eddig ismert utolsó azon birodalmak sorában, amelyekkel a kicsi Magyarország kapcsolatba került, és amelyek összezúzhatják az országot (ma ugyan nem katonailag, hiszen Magyarország szövetséges, NATO- és EU-tagállam, hanem gazdaságilag és presztízsében), ha az nem ismeri fel a birodalom természetének mozgatórugóit, és nem próbál alkalmazkodni a játéktérhez.

Nem feladatunk most részletesen ismertetni Matolcsy könyvének gondolatmenetét, annál is kevésbé, mert ezt a Méltányosság Politikaelemző Központ egy korábbi írásában már megtette. Abból a szempontból vizsgáljuk most Matolcsy Amerika-képét, hogy ez mennyiben reflektál a magyar önismeret és a világpolitikai realitás hiányára. A könyv kulcsmondata: „Bár a történelem valóban súlyos csapásokat mért ránk, de a döntő pillanatokban és helyzetekben mi mértük fel rosszul az európai és globális hatalmi erővonalakat, a nagyhatalmak érdekeit és várható lépéseit.”  A szerző tézise, hogy Magyarország jó adottságokkal rendelkezett, de ezeket az utolsó ötszáz év története során (Matolcsy szerint a mohácsi csatától kezdődően) nem volt képes kihasználni, vagyis nem foghatunk mindent a külvilágra.

A szerző célját, miszerint a magyar elitnek és társadalomnak reálisan kell szemlélnie lehetőségeit, fontos szempontnak tekintjük. Egyetértünk Matolcsy álláspontjával, hogy a magyar társadalom legnagyobb kudarcai a reális ön- és világismeret hiányára vezethetőek vissza. Voltaképpen ez nem is új gondolati elem a magyar publicisztikában. A magyar történeti és politikai gondolkodásban régi séma, hogy „valahol utat vesztettünk”, a „kelet- és közép-európai kisállamok nyomorúságát” éljük, vagy a kompország továbbra is a nyugati és a keleti part között ingáz, és „legénysége” nem tudja rászánni magát arra, hogy egyik oldalt válassza. Számos gondolkodó arra vezette vissza a magyar társadalom elmúlt százötven éves fejlődésének kilengéseit, hogy a magyar társadalom soha nem tudott tisztába jönni a nemzetközi környezet által diktált realitásokkal; közvéleményünk rendre ábrándokat és illúziókat kergetett Magyarországnak a világban betöltött szerepéről.

A magyar politikai elit és a társadalom véleményformáló részének egyes csoportjai az elmúlt százötven évben hol az integer szentistváni Magyarország, hol Trianon revíziója, hol az osztrák jóléti államhoz való felzárkózás, az utóbbi huszonöt évben pedig a Nyugat-vízió (USA, Nyugat-Európa), legutóbb pedig – gazdaságpolitikai szempontból – az „illiberális demokráciák” iránti csodálat zsákutcájába tévedtek. Pedig számos példa van arra – a 20. század eleji Svédországtól kezdve Finnországon keresztül a 90-es évekbeli Szlovéniáig –, hogy egy kis állam (nem négyzetkilométerben, hanem a világgazdasági rendszerben betöltött pozíciójában) képes lehet szélárnyékba húzódni a nemzetközi politika viharai elől, és józan, megfontolt politikával a kisállamiságból és a szűk mozgástérből fakadó hátrányokat előnyökké változtatni. Mindehhez a társadalmi adottságok és problémák reális számbavétele, a nemzeti, hatalmi illúziókról való lemondás, valamint a nagyhatalmi konstelláció tudomásul vétele szükséges. Magyarán: a nagyhatalmakkal nem harcolni kell, hanem mindazt magunkhoz vonzani tőlük, ami a változó világrendben való előnyös pozícionálást biztosítja.

A szerző felvázolja az amerikai történelem fejlődési ívét, de sorai valójában Magyarországnak (olykor Magyarországról) szólnak. Ugyanis az Amerikai Birodalom nem a semmiből bukkan fel, nem az ősköd terméke, hanem olyan embereké, akik képesek voltak alkalmazkodni a világhoz, majd pedig egy döntő ponton elérték, hogy másokat késztettek alkalmazkodásra. A magyarok hibája, hogy a történelmi mérföldköveknél rosszul mérték fel az Amerikai Birodalom mozgatórugóit, ahogyan korábban a többi nagyhatalom lépéseit is rosszul számították ki.

Sokak számára felháborító lehet a szerző kíméletlen következtetése, mely szerint az aszimmetrikus nemzetközi világrend egy adottság, és ebben a térben Magyarország alárendelt szereplő. Matolcsy műve nem „Amerika-ellenes” végkicsengésű: bár bírál sok mindent, a sorok között éppenséggel dicsérően szól arról, hogy az Egyesült Államok hagyománya a rugalmas, adaptív kormányzás, amelyik a saját nemzeti érdeket pragmatikus módon az elfogadott, kanonizált, ortodox szabályszerűségek és normák elé helyezi. Matolcsy részletesen bemutatja, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi rendben és a világgazdaságban betöltött helyét az adaptációnak, az állandó megújulásnak köszönheti. Magyarország az Egyesült Államok által uralt globális játéktérben (az Amerikai Birodalom félperifériáján) helyezkedik el, és ezen nem lehet változtatni, ehelyett alkalmazkodni kell a globális tér szabályszerűségeihez. Amikor a nemzeti érdek megegyezik a nagyhatalmak érdekeivel, akkor sikerül a nemzeti érdeket érvényre juttatni. Ha Magyarország nem veszi figyelembe az Amerikai Birodalom érdekeit, akkor a 21. századi magyar érdekek nem megvalósíthatóak. A Matolcsy könyve alapján megfogalmazott jó Amerika-politika tehát az, amelyik nem az amerikai érdekekkel ellentétesen cselekszik, nem ül fel az Amerika-ellenesség hullámára, hanem az Európai Unió politikáját is az Amerika-barátság felé fordítja.

A szerző tiszteleg Amerika előtt, de ez nem jelenti az Európai Unió leértékelését. Ellenkezőleg, Matolcsy hangsúlyozza, hogy Magyarország számára az Egyesült Államok és az Európai Unió együttműködése az érdek. Határozott álláspontja, hogy nincsen szükség egy európai birodalomra, amelyik versenyezne Amerikával. Ahogyan Magyarországnak, Európának is kijelölt helye van az Amerikai Birodalom által elrendelt nemzetközi térben. Matolcsy szerint Európa akkor teszi jól a dolgát, ha nem akar változtatni az erősebbhez fűződő viszonyán.

Összefoglalva, Matolcsy fő tételei:

1. a magyar közvélemény és elit nem ismeri eléggé a nagyhatalmak természetét, és ezen belül a jelenlegi egyetlen szuperhatalom, az „Amerikai Birodalom” természetét,

2. a döntő pontokon a magyar társadalom rosszul mérte fel lehetőségeit, és híján volt/van az önismeretnek,

3. a magyar nemzeti érdekeket összhangba kell hozni a nagyhatalmak érdekeivel,

4. a magyar közvélemény számára az érdek az amerikai-európai együttműködés, amelyik kizárja a versengést, 5. a globális problémák megoldását Amerikának kell vállalnia.

Út az elszigeteltség felé

Adja magát, hogy a továbbiakban megvizsgáljuk: az Orbán-kormány elmúlt 4 éves ciklusában, valamint a 2014-ben kezdődő új ciklusban vajon mennyire érvényesültek a fenti alapelvek. Elemzésünkben a Fidesz külpolitikájának azt az ívét vázoljuk fel, amely 2010-es hatalomra kerülésétől napjainkig, a Matolcsy-féle „együttműködésre” törekvő vonaltól, a folytonos nemzeti szuverenitásra való hivatkozásig vezetett. Fő állításunk az, hogy az Orbán-kormány nem annyira a külső realitások elfogadására, a helyes realitásérzékre alapozta politikáját, hanem arra, hogy saját szempontjait elfogadtassa a külvilággal.

A hivatalos dokumentumok közül a Fidesz külpolitikai stratégiája, mindenekelőtt a 2010-es, a Nemzeti ügyek politikája című választási programjából vezethető le. A párt politikai célkitűzéseinek középpontjában az erős vezetés, valamint Magyarország nemzetközi tekintélyének, mi több, befolyásának visszaállítása állt. Orbán Viktor ekkor még azt írta, hogy „Ennek érdekében, a nemzeti ügyek kormányának fontos feladata lesz megújítani szövetségét a Nyugattal, erősebb kapcsolatokat teremteni Amerikával és új alapokra helyezni viszonyát a keleti országokkal is, s hazánkat meghatározó szereplővé tenni egy közép-európai együttműködésben.”[3] A globális nyitás tehát már ekkor – a Fidesz kormányra lépése előtt – megfogalmazódott. Sokatmondó az is, hogy az ország nemzetközi kapcsolatairól külön nem, csakis a Matolcsy György nevével fémjelzett, a magyar gazdaság talpra állítását célzó részben esett szó. Ebben a fejezetben már egyáltalán nem említi a program a Nyugatot. Ellenben arccal Kelet felé, Matolcsy ugyanazt az elvet hirdette, mint anno könyvében a Nyugat kapcsán. „Új világgazdasági nyitásra van szükségünk, ami a Kelet felé való nyitást is jelenti, megtartva az Európai Unió tagjaként élvezett előnyeinket. Kína, Oroszország, India és a többi kelet-ázsiai gazdaság gyors fejlődésére is rá kell kapcsolni a magyar exportgazdaságot.” Európa részeként, ám a Kelet határaként, élni kell mindkét gazdasági övezet, kultúra előnyeivel” – írta, azaz immáron Európát kell összeboronálni a tőlünk keletre eső régióval. Az a sikeres magyar Európa-politika, ami Keletre nyitott. Habár a 2010-es program megágyazott a gazdaságdiplomácia későbbi primátusának, ekkor még messze nem övezték az ország kapcsolatát olyan konfliktusok, mint napjainkban. Eleni Tsakopoulis Kounalakis, Hillary Clinton által kinevezett amerikai nagykövet 2010-es februári hivatalba lépésekor Németh Zsolt úgy fogalmazott, hogy a nagykövet asszony „egy komoly kapcsolati rendszerrel rendelkező, politikai és üzleti hátterű személy”, akinek hitvallása több ponton egyezik a magyar külpolitika prioritásaival. Közös pontként, a nemzetiségi kérdésen kívül az afganisztáni szerepvállalást, a Balkánt, Oroszországot, és az energiabiztonság kérdését emelte ki. Ami a nemzetközi térben „általánosan” elvárt igazodási pontokat illette, akkor még sokkal kisebb volt a különbség az azt megelőző 8 év hivatalban levő szocialista kormányai és a Fidesz külpolitikai prioritásai között, mint ma. Ha úgy tetszik, lényegtelen volt Amerika számára, hogy milyen színezetű kormánya van Magyarországnak. Szövetségi pozíciónk, különös tekintettel NATO szerepvállalásunk terén, megfelelt az Egyesült Államok által Magyarország és a térség számára kijelölt globális szerepnek. 

Mikortól, és legfőképp mitől változik meg később ez az „elvárt” viszony? A 2010-es kormányra kerülést követően több mint egy évig nem született meg az Orbán-kormány külpolitikai stratégiája. 2010 márciusában Martonyi János a Magyar Hírlapnak nyilatkozva jó szövetségesi viszonyt tűzött ki célul az Egyesült Államokkal, és barátságot Oroszországgal. Ekkor még fellelhető volt az Amerikai Birodalom című könyv azon megállapításának nyomai, miszerint önismeret és a problémák reális számbavétele szükséges ahhoz, hogy egy ország erényt kovácsoljon kisállami létének kihívásaiból. Mint mondta, „az új kormány egyik legfontosabb feladata lesz, hogy helyreállítsa Magyarország hitelét külföldön. Amihez természetesen itthon kell először rendbe tenni a dolgokat, ha ez sikerül, akkor legalább az ország méretének megfelelő súllyal kell érvényesíteni érdekeinket, és részesednünk az Unió által nyújtott előnyökből.”[4] Alig egy hónapra rá, szintén a készülő stratégiára hivatkozva, a Magyar Nemzetben a külpolitikai mozgástér meghatározó tényezőiként a geopolitikai adottságokat, a külső környezet alakulását, és az adott ország súlyát emelte ki, hozzátéve, hogy a válságot követően a világ átalakulóban van, és rendkívül nagy benne a bizonytalanság. „Kezdetben vala a kétpólusú világ, amely aztán egy időre majdnem egypólusúvá vált, míg ma egy többpólusú, önmagában véve is nagyon gyorsan változó világrendszerben élünk”. Mivel azonban úgy vélte, hogy nem csak a világban nagy a bizonytalanság, hanem Magyarország belső viszonyai is törékenyek, ezért fontosnak tartotta a világosabb önmeghatározást, „saját magunk bemérését”. Ehhez a Fidesz a párt meghatározó értékeit hívta segítségül, az Európai néppárt értékkonzervatív megközelítésével összhangban. Látható tehát, hogy a külpolitika terén nagyon is sok ön- és világértelmezési kísérlet zajlott.

A 2/3-os többség szinte korlátlan politikai lehetőségei, a változtatások mértéke és sebessége következtében Magyarország belpolitikai „híre” azonban az uniós elnökség alatt utolérte a kormányt, és fokozatosan ránehezedett külpolitikai viszonyaira. Belpolitikai téren kevesebb önreflexió és kritikai érzék mutatkozott a Fidesz részéről a tekintetben, hogy mennyire köszönhette nemzetközi percepcióját saját kompromisszumképtelenségének, és mennyire a külső közeg ellenségességének.

Orbán Viktor beszéde az Európai Parlamentben a vitatott hazai médiatörvénnyel foglalkozó Tavares-jelentés kapcsán az első alkalom volt, hogy a magyar állampolgárok tömegesen kísértek végig egy uniós vitanapot, amely sokak számára azzal a felismeréssel szolgált, hogy az uniós politika éppolyan pártpolitikai törésvonalak mentén mozog, mint a hazai. Ekkorra már Daniel-Cohn Bendit, zöldpárti politikus azt állította, hogy Orbán Viktor jó úton van, hogy egy európai Chavez legyen. Mindez annak a „fülkeforradalmi” mentalitásnak volt köszönhető, amelyik a korábban sosem látott választói felhatalmazásra hivatkozva mindent, egyszerre kívánt megváltoztatni annak érdekében, hogy a rendszerváltást követően itt maradt posztszocialista struktúrákat lebontsa. Ez sok esetben uniós szabályba ütközött, a Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika kreatív államháztartási hiánycsökkentő intézkedései (magán-nyugdíjpénztárak államosítása, ágazati különadók) pedig számtalan külföldi érdeket sértettek.

Az első ciklus feléhez közeledve érzékelhető prioritásváltás zajlott a hazai külpolitikában. Az amerikai viszony jelentősen függött attól, hogy az amerikai politika mely szereplője látogatott hazánkba. Hillary Clinton látogatásakor nyílt kritikát fogalmazott meg, miközben az ugyanazon a héten érkező kongresszusi küldöttség republikánus vezetője, Kevin McCarthy Martonyi Jánossal találkozva, Washington és Budapest szoros kapcsolatát hangoztatta, bár kiemelte, hogy a problémákat közösen kell megoldania két országnak, barátságon alapuló kölcsönös tisztelet, valamint a demokráciába és szabadságba vetett hit alapján. Az oroszországi viszonyt ekkor már kormányzati részről pragmatikusnak jellemezték, és a keleti nyitás kapcsán a hazai diplomácia egyre inkább klasszikus diplomácia felől a „menedzser” diplomácia irányába tolódott el. Martonyi János 2011 augusztusában, a külföldön dolgozó diplomaták budapesti értekezletén egy külkapcsolati törvény megalkotásáról beszélt, amelyik arra lett volna hivatott, hogy javítsa a külügyi és külgazdasági terület, valamint a kulturális diplomácia közötti együttműködést. Szintén érdekes, hogy az Európai Unióról a legfontosabbnak azt találta kiemelni, hogy a tagállami döntések előtérbe kerültek a közösségi döntéshozatallal szemben, amelyet Magyarország számára kedvezőtlen jelenségként értékelt, miközben a Fidesz folyamatosan a nemzeti érdekek érvényesítésére hivatkozott itthon és külföldön egyaránt.

2012-re egyértelműen beszűkült a kormány mozgástere. Ekkorra már nem csak a hazai sajtó, hanem a külföldi média is átvette azt a vélekedést, miszerint Magyarországon vége a demokráciának. Ezt a kormányoldal részéről a baloldal belpolitika-exportjának tekintették, amely azért lehetett sikeres, mert a balliberális oldal a rendszerváltás előttről rendelkezett olyan magyar származású, külföldön élő véleményformálókkal, akik képesek befolyásolni a Magyarországról alkotott képet. Kétségtelenül az ellenzék egyetlen lehetőséget sem szalasztott el, hogy a nemzetközi sajtóban hangoztassa a jogállam leépítését és a demokrácia felszámolását hirdető narratíváját. Gyakorlatilag a fragmentált ellenzék egyetlen sikeres kampánytevékenysége a nyugati média maga mellé állítása volt. A külföldi média „hozzáférése” a nyelveket beszélő, és velük szóba állni hajlandó forrásokkal, mai napig léptékekkel nagyobb, mint a hierarchikus, centralizált Fidesz holdudvarában. Nem mintha ez a kör nem tett volna jelentős szolgálatot a kormánynak. A Békemenet által vonzott tömegek, az, hogy Európában szokatlan módon egy kormány mellett tüntettek, nem ellene, jó ideig ellensúlyozta a Brüsszelből jövő kormánykritikát. Többek között elegendő politikai legitimitást adott Orbán Viktornak, hogy a minimálisan javuló gazdasági mutatók, és a rezsicsökkentés népszerű intézkedései mellett megnyerje a 2014-es év mindhárom választását.

Az ebbe a körbe tartozó értelmiség azonban, „Nem leszünk gyarmat” zászló alatt vonult, amit sem az Egyesült Államok, sem Brüsszel nem tudott mire vélni. A kormány, és a CÖF kiállása a nemzeti érdekek mellett minimum euroszkeptikusnak, de inkább Unió-ellenesnek hatott. A legenyhébb kritika is azt érzékeltette, hogy Magyarországnak csak akkor van szüksége az Unióra, ha abból financiális előnye származik, abban a pillanatban, hogy nem kötelező a közösségi politikát követni, már saját útját járja. Ez önmagában nem meglepő, hiszen az Unió súlyos terheket cipel magával a válság óta, és előtérbe került a nemzetek Európája koncepció, szemben egy szorosabb európai együttműködéssel. Az sem újdonság, hogy valójában minden tagállam a saját érdekét igyekszik érvényesíteni Brüsszelben. Az a kisállamoktól szokatlan határozottság, ahogyan ezt Orbán Viktor tette, még sokat látott politikai öreg rókák számára is meglepő.

Nem mintha Orbán Viktor nem próbálta volna elmagyarázni politikai filozófiáját. Hagyományos heti rádióbeszédeiben rendre kitért arra, hogy miért szükségesek és szükségszerűek ezeknek a konfliktusoknak a felvállalása a nemzeti érdek megvédése érdekében. A Bálványosi Szabadegyetemen tartott nyári beszédeiben minden évben mély világpolitikai kontextusú expozékban vázolta fel hogyan látja Magyarország helyzetét a világban. A 2014-es illiberális államról elhíresült beszédben is ilyesfajta elemzést végzett. Mint mondta, ma, amikor a nemzetközi elemzések sztárjai Szingapúr, Kína, India, Oroszország, és Törökország, „megkeressük, megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva, tőlük magunkat függetlenítve azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világversenyfutásban.” Továbbmenve, hozzátette, hogy „ahhoz, hogy erre képesek legyünk, 2010-ben, és különösen mostanában, bátran ki kellett mondanunk egy olyan mondatot, amely egy szintén az előbb itt megidézett mondatokhoz hasonlóan a szentségtörés kategóriájába tartozott a liberális világrendben. Ki kellett mondanunk azt, hogy egy demokrácia nem szükségképpen liberális. Az, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia. Sőt, ki kellett, ki lehetett mondani azt is, hogy valószínűleg a liberális demokrácia államszervezési elvére épülő társadalmak a következő évtizedekben nem tudják fenntartani a világ-versenyképességüket, sokkal inkább egy visszaszorulást szenvednek el, hacsak nem lesznek képesek magukat jelentősen megváltoztatni.”[5] Ha Gyurcsány Ferenc nevéhez a történelemkönyvek az őszödi beszédet fogják társítani, könnyen lehet, hogy egy nap Orbán Viktoréhoz az illiberális demokráciát. Ettől kezdve minden politikai intézkedését az illiberális állam narratívájából vezetik le, hiába kísérelte meg a felháborodást követően finomítani állítását a Páneurópai Piknik 25. évfordulóján. Mint mondta, „Mi értelme van annak, hogy a demokrácia elé jelzőt teszünk?... …Ez egy nyelvpolitikai küzdelem, amit az ellenfél megnyert, és elhitette velünk, hogy a demokrácia csak akkor lehet demokrácia, ha liberális, a piacgazdaság csak akkor az, ha liberális, a jogállam csak akkor jogállam, ha liberális. És huszon-egynéhány éven keresztül úgy tűnt, hogy léteznek olyan emberek, akik a helyes megoldások egyedüli birtokosai. És ők a liberálisok. És aki ezzel szembemegy, az nem a liberális okfejtésből írja ki magát, hanem a demokráciából írja ki magát”

Orbán Viktor értékelése nem azért kirívó, mert senki nem mert előtte ilyet megfogalmazni. Épp csak hogy hatalmi pozícióból nem mondta ki még senki ezeket az euro-atlanti kultúrkörben. Mi több, egyetlen nyugati kormány sem alapozta erre politikáját. Az, hogy az orbáni „illiberális” politika ellen előbb André Goodfriend amerikai ügyvivő, majd Bill Clinton, Barack Obama, és legutóbb John McCain nyilvánosan felemelte szavát, azt mutatja, hogy hiába elemzi, és adott esetben érti is a világpolitikai változási folyamatokat a jobboldal, ha nem képes összhangba hozni ezt az Egyesült Államok által „elvárt” szereppel.  

Az elmúlt 4 év magában hordozta a mostani eszkaláció csíráit. Amennyiben Magyarország politikai céljainak elérését az Egyesült Államok mindenkori érdekeinek megfelelően hajtotta volna végre, akkor saját érdekeit ellenállás nélkül tudta volna érvényre juttatni. Miközben a magyar külpolitika egyoldalúan érvényesíteni igyekezett saját érdekeit, kevésbé figyelt arra, hogy a külső közeget (ez esetben Amerikát) helyesen tájolja be. Azt várta a külső közegtől, hogy fogadja el Magyarországot olyannak, amilyen, de kevésbé fordított figyelmet arra, hogy ő elfogadja a külső közeget olyannak, amilyen. Ehelyett tudatosan ment neki annak a komplex geopolitikai természetű konfliktusnak, ami ma a nemzetközi politika legfontosabb formálója, amely a globalizáció négy fő aktorából hármat – az amerikai, orosz és kínai felet – érint. Ebben a versenyben Európa hiába próbál labdába rúgni, amikor ő maga a labda. Magyarország ezzel szemben, önállósítva magát a látszólagos európai „tehetetlenség” alól, hol egyik, hol a másik, hol a harmadik fél mellé szegődik. Ahogyan erről korábban írtunk, Orbán Viktor a 90-es évek demokratikus átmenetei által háttérbe szorított, a 60-as években domináns geopolitikai kontextushoz tér vissza, amelyben adott volt a nemzetek versenye, és ahol evidens volt, hogy a nemzetek nem egyformán fejlődnek. Orbán Viktor helyesen látja, mint azt nemrég a napi gazdaságban nyilatkozta, hogy felértékelődött a geopolitikai szemléletmód a világban. Mint mondta, „Magyarország „frontország” lett. A szomszédban háború van, ez megemeli Magyarország jelentőségét. A geopolitikai szemléletmódban van köztünk és az amerikaiak között nézetkülönbség.”[6] Csakhogy, tesszük fel a kérdést Matolcsyra hivatkozva; hol marad akkor Amerika megértése? Valóban kell-e, egyáltalán lehetséges, és amennyiben igen, milyen mértékig lehet szembe menni a Matolcsy György által felvázolt Amerikai Birodalommal?  

Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ha kiválasztunk egy területet, ahol leteszteljük mindazt, amiről az előbbiekben beszéltünk, akkor adja magát egy manapság egyre fontosabbá váló terület, az energia-politika. A második, majd a harmadik Orbán-kormány energiapolitikáját is a függetlenedés az energiafüggőségtől mottója határozta meg, melyet aNemzeti Energiastratégia 2030 dokumentum jegyez. Magunk is írtunk arról 2012-ben, hogy mit kezdjünk a magyar energiaimport-függőséggel, mely nem új keletű, hanem évszázados problémája Magyarországnak. Amellett, hogy stratégia szintjén a kormány korszakos célokat állított fel, 2010 óta nem sikerült megteremteni annak fundamentumait, hogy hazánk nagyobb energetikai önállóság révén a már említett szélárnyékban vészelhesse át a világpolitika ma is rajtunk keresztülseprő viharát. Az Orbán-kormány nem érzékelte ennek a viharnak előszelét sem, pedig számtalan jel utalt arra, hogy régiónk a globális energiapolitika egyik forrópontjává válik.

A vihar első jelei már a második Gyurcsány-kormány idején, a 2006-os első orosz-ukrán gázválságkor láthatóak voltak, a második, 2009-es gázkonfliktuskor már a morajlását is hallani lehetett, 2013 végére pedig az ukrán rendszerváltás nyilvánvalóvá tette, hogy bármikor lecsaphat. Ezzel párhuzamosan 2007-től az óceán túloldalán, az Egyesült Államokban útjára indult a palagáz forradalom, mely alapjaiban rengette meg a világ energiapiacát, és egyértelművé tette a kétkedők számára is, hogy az USA világhatalmi hegemóniája nem ér véget egyhamar. A 2008-as grúz-orosz háborútól kezdve pedig Washington újra Európa irányába fordította biztonságpolitikai figyelmét, melynek egyik alapköve lett az új amerikai energiapolitika, mely Oroszország Európára gyakorolt energetikai befolyását hivatott csökkenteni[7]. Valójában az új hidegháború már ekkor elkezdődött a színfalak mögött, és 2014-re csúcsosodott ki; Magyarország pedig ebben az érában indította útjára a keleti nyitás politikáját, mely – az energiapolitikai mottóval szemben – tovább növelte hazánk energetikai, és politikai kitettségét is – Kelet felé. Ebből fakadóan fel kell ismernünk azt, hogy az USA és Oroszország együttes szorítása nem csak az aktuális magyar kormánynak, és annak hintapolitikájának szól, a tét az USA globális hegemóniájának megőrzése Oroszország regionális terjeszkedésének letörésével, mely harc végeredménye precedensértékű lesz.

Bár a Szovjetunió összeomlásakor azt hihettük, hogy eljött a történelem vége[8], majd a Bill & Boris Show[9] erre még rá is erősített, már Vlagyimir Putyin 1999-es színrelépésekor megkongatták a vészharangot a washingtoni héják, hogy Oroszország nem fog lemondani a hidegháború idején elért világhatalmi státuszáról. Az új orosz elnök ráadásképp az energetika révén kezdte el megszilárdítani belső, majd külső hatalmát abban a szegmensben, melyben az USA csekély befolyást tudott csak gyakorolni az érintett európai régiókban. Egészen a palagáz forradalom kezdetéig kényszerpályán mozgott az amerikai külpolitika a kelet-európai energetikai fronton, ám miután az Egyesült Államok az új technológiák révén 2014-re a világ legnagyobb olaj- és gázkitermelője is lett egyben, Washington kezében új lehetőségek és eszközök tárháza nyílt meg. 2008-tól kezdve az USA egyre nagyobb figyelemmel kísérte az orosz energia-importtól leginkább függő európai országokat, és a színfalak mögött már ekkor elindult a régióért folytatott harc Oroszországgal. A palagáz kutatásban 2007-ben jött Magyarországra az Exxon, mellyel felhagyott már 2009-ben, de Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában sorba vásárolt koncessziókat, ahogyan a Chevron és a Conoco Philips is. Az amerikai olajóriások megjelenése a régióban lehet pusztán piaci alapú érdeklődés is, ám az kétségtelen, hogy ezen cégek megjelenését mindig megelőzi egy formális vagy informális stratégia Washingtonban, mely nem feltétlen szolgál iránymutatásként, hanem csökkenti ezen cégek politikai kockázatát azzal, hogy maguk mögött tudhatják az amerikai diplomáciát, ha baj van.

Vlagyimir Putyinnak első elnöki ciklusa a föderáció szétesésének (raspad) megállításának lett szentelve, illetve saját politikai stabilitásának megteremtésére. Második terminusa már a jólét (bogatstvo)megteremtését tűzte ki célul, melyben az addigra meredeken emelkedő energiaárak is támogatták a hagyományosan energiaexportőr országban. Ekkorra már arra is jutott erő és pénz, hogy olyan projektekbe vágjon az ország gázóriása, a Gazprom, mint az Északi- vagy Déli Áramlat gázvezetékek, melyek az első markerei voltak az orosz befolyásnövelésnek az Unió területén. Emellett nukleáris fronton is igyekezett terjeszkedni Moszkva, főként új atomerőmű beruházások formájában, melyeknek extrém hosszúságú megvalósítása és nagy befektetési költsége hosszú időre tudja szavatolni egy-egy országban az aktív orosz jelenlétet. 2010-re pedig kibontakozott az első sasszé az USA és Oroszország közt, mégpedig Bulgáriában. Az amerikaiak sikeresen megakadályozták, hogy orosz atomerőmű épülhessen, míg az oroszok elérték a bolgár kormánynál, hogy tiltsa be a rétegrepesztést, mely elengedhetetlen a palagáz kutatáshoz és kitermeléshez. Az ezek melletti sorozatos, kisebb események azt eredményezték, hogy az elviselhetetlenül magas energiaárak miatt a lakosság 2013 elejére megbuktatta a kormányt, és Bulgária azóta permanens kormányválság állapotában van. Bár nyilvánvalóan más okok is közrejátszottak, ám nem lenne célszerű figyelmen kívül hagyni a fenti tényeket sem.

Orbán Viktor stábja ekkortájt szülte meg a rezsicsökkentést, mellyel sikeresen végignyerték a 2014-es választási évet. Nem tudni, van-e összefüggés a rezsicsökkentés, és a bolgár kormány magas energiaárak miatti bukása közt, de az első két évében energetika iránt csak marginálisan érdeklődő kormányzattól feltűnő a hirtelen váltás, és egyértelmű állásfoglalás az energiapolitika fontossága mellett. Innentől fogva kapott kiemelt figyelmet a Déli Áramlat gázvezeték, és a paksi atomerőmű bővítése is, mely szintúgy állásfoglalást és elköteleződést jelentett – Moszkva irányába. A kormány lépései nem feltétlen voltak átgondolatlanok: a keleti nyitás politikájába beleillett a nyitás az energetika frontján is, emellett a rezsicsökkentés véghezviteléhez, de még inkább fenntarthatóságának elhitetéséhez kellett az ígéret arra, hogy a jövőben Magyarország képes lesz olcsó gázt importálni, és olcsó áramot termelni. Hogy mindezek egyben külpolitikai üzenetek is voltak az atlanti szövetségeseink felé, az nem foglalkoztatta a kormányzatot – a keleti szélben kevéssé hallatszik meg a nyugatról jövő hang.

Mára pedig egyértelművé vált, hogy Orbán Viktor és stábja alulbecsülte az amerikai, majd uniós érdekérvényesítő képességet. Ebben az is közrejátszhatott, hogy az orosz diplomácia híresen erős, és rendkívül gyors, és ezen a területen az USA nem teljesített jól az elmúlt négy évben – kivéve 2014 őszét, ezek pedig azt a hamis látszatot kelthették a kormányban, hogy „szabad kezet kaptak” Nyugatról. A washingtoni diplomácia viszonylagos csendessége az ukrán konfliktus kiéleződésekor szűnt meg, mivel az felértékelte régiónkat, s benne Magyarországot is, ám hiba volt azt feltételezni, hogy az amerikai külügy nem naprakész az elmúlt négy év magyar belpolitikai eseményeit és folyamatait illetően. A 2014 őszi diplomáciai taktikai atomtámadás Magyarország ellen pedig ezt a felkészültséget kiválóan példázza, hiszen sebészi pontossággal ott és akkor találták el a kormány gyenge pontját, ahol és amikor kellett. Ami egyértelműen felkészületlenül érte az egész kormánystábot, és az azóta tapasztalt kapkodás ezt egyértelműsíti. Pedig a szél változását már a paksi megállapodás moszkvai aláírásakor is érezni lehetett, Ukrajna forrongott, az USA és Oroszország konfrontációja a diplomáciában permanenssé vált, a miniszterelnök mégis aláírta az együttműködést. Más választása nem is igen volt, hiszen az ezt megelőző néhány év keleti nyitás- és energiapolitikája kényszerpályán tartotta, és a hidak, bár még nem lettek felégetve, elérhetetlen távolságban voltak már. Ez a kényszerpálya pedig olyannyira rányomta bélyegét a kormány politikájára, hogy immáron egyértelmű belpolitikai válsággal kell megküzdenie Orbán Viktornak. Ráadásul éppen a legrosszabbkor jött, tetézve a bajt, hogy az alacsony olajár, és a szankciók miatt megrogyott orosz fél decemberben kihátrált vezérprojektjéből, a Déli Áramlatból, mely az utolsó legitimációk egyikét rántotta ki a kormány keleti nyitása alól.

A következő év energiafronton pedig még nehezebb lesz. Az ukrán válság eszkalálódásától függetlenül a kormánynak újra kell építenie a megbízható szövetséges képét az USA és az Unió felé, melyet mára részben sikerült lerombolni. Ez az építkezés pedig sokkal keservesebb lesz, ám a mostani töréspont talán szolgálhat valamiféle gyógyírral is: ugyanis olybá tűnik, hogy eljött a választás ideje, vége a hintapolitikának, és választani kell majd Nyugat s Kelet közt. A politikai elit (igen, az uralkodó elit, hiszen Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként talán még nagyobb „energetikai” jóbarátja volt Vlagyimir Putyinnak, mint ma Orbán Viktor) pedig leteheti a garasát a Nyugat, mint hagyományos szövetségesünk mellett; nagyon más választása nincs is. A kérdés inkább az, hogy a Kelet felé kinyitott ajtókat mennyire kell behajtani, melyet egyértelműen az ukrán válság iránya, és ezzel az amerikai-orosz viszony állapota fog eldönteni. Magyarország pedig talán megtalálja eredetileg kijelölt helyét, mint résztvevője, és nem mozgatója a világ energiapolitikájának. 

Konklúzió

Az elemzésünknek az volt a célja, hogy képzeletbeli utazásra hívjuk az olvasót. Eljátszottunk a gondolattal, hogy a magyar jobboldalon létezik (vagy inkább létezett) egy sorvezető, ami zsinórmértékül szolgál a kormányzati elit számára, ha Amerikáról van szó. Matolcsy György mai bankelnök bő tíz évvel ezelőtt megjelent könyvét annyira érdekesnek találtuk, hogy fogtuk magunkat, és összefoglaltuk, mi van benne. Amit találtunk, az több mint meglepő: Matolcsy tíz évvel ezelőtt az egész magyar „megújulás” feltételeként határozta meg egy teljesen új viszony kialakítását az Egyesült Államokkal. Ennek az új Amerika-képnek a fundamentuma a „helyes értés” és az önismeret. Matolcsy össze is kapcsolta: akkor értjük meg jobban Magyarország helyét és szerepét a világban, ha megértjük Amerika szerepét is.

Dolgozatunkban – Matolcsy könyvének összefoglalása után – semmi mást nem tettünk, mint a tíz évvel ezelőtt írottak szellemiségét megpróbáltuk áthozni a mába, és megnéztük: vajon mik ma a magyar külpolitika és a magyar-amerikai kapcsolatok alapelvei. Elismerjük, az utóbbi hónapok eseményei elég erősen presszionálhatják a magyar kormányt. Az önkormányzati választások óta ugyanis a magyar politika a feje tetején áll. De semmilyen történés nem juttathatta volna odáig a magyar jobboldalt, hogy lényegében megkérdőjelezze az Egyesült Államok demokratikus szerepét és elkötelezettségét. Márpedig szinte ez történt. Aminek a hátterében szerintük az áll, hogy a magyar jobboldal az elmúlt négy évben, talán túlságosan is, csak arra koncentrált, hogy magát megértesse a nyugati világgal, s arra kevésbé, hogy ő megértse a nyugati világot, amely a szövetségese. 

Végül dolgozatunk utolsó részében – egy speciális területet, az energiapolitikát választva – külön is bemutatjuk, hogyan és miért becsüli alá a magyar jobboldal Amerikát, sőt Nyugat-Európát is. Baljós, hogy ez így alakulhatott, ugyanakkor vannak ennek a távolabbi történelembe visszanyúló előzményei. Minderről korábban már részletesen írtunk, szükségtelen itt ezt megismételni.

A Méltányosság Politikaelemző Központ – ha választani lehetne – inkább a 2004-es Matolcsy-könyv nyomvonalán haladna, semmint a mostani nyomvonalon. Az „Amerikai Birodalom” fő mondanivalóját ajánljuk a mai Fidesz figyelmébe is!     

 


[1] Alexis de Tocqueville: Demokrácia Amerikában. Cambridge, 1864.

[2] Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában. 1834.

[3] Nemzeti ügyek programja. 2010. 22. http://static.fidesz.hu/download/481/nemzeti_ugyek_politikaja_8481.pdf

[4] Határozott nemzeti külpolitikát. http://www.master.magyarhirlap.hu/kulfold/hatarozott_nemzeti_kulpolitikat_.html

[5] http://www.miniszterelnok.hu/beszed/a_munkaalapu_allam_korszaka_kovetkezik

[6] Orbán Viktor: A kormányzásé az elsőbbség. Barcza György – G. Fodor Gábor, Napi Gazdaság. 2014, december 12: http://www.napigazdasag.hu/cikk/30946/

[7] http://csis.org/files/publication/100218_Smith_RussiaEuropeEnergy_Web.pdf

[8] http://www.europakiado.hu/konyv/737352/a-tortenelem-vege-es-az-utolso-ember/

[9] http://articles.baltimoresun.com/1994-10-01/news/1994274028_1_russia-yeltsin-disagreements

Letölthető dokumentumok:

Méltányosság Politikaelemző Központ, Csizmadia Ervin, Lakatos Júlia, Jenei András, Paár Ádám
  • Soros legyőzte Budapestet
    Lehet persze hőbörögni, lehet hisztériázni meg reggelig antiszemitázni, mondom, hogy lehet, de ettől még a Hálózat kiválóan teljesített.
  • Budapest felett az ég
    Visszajöttek, akik annyira hiányoztak, visszajöttek, akikért megint rajongunk. Gyurcsány és az SZDSZ.
  • Átrendeződés kezdődhet az ellenzéki oldalon
    Hétfőn kezdődik a parlament őszi ülésszaka. A szakértő szerint vannak pártok, amelyek megerősödtek az elmúlt időszakban, de érdekes helyzetet teremt majd az új főpolgármester csapata is, amelyek kapcsán eddig olyan nevek merültek fel, akik 2010 előtt voltak meghatározó személyek.
  • Tovább vizsgálja a Kúria az ’56-os megtorló ítéleteket
    Több mint harminc egykori eljárás 142 elítéltje esetében állapította meg mostanáig a Kúria, hogy elmarasztalásuk semmis. Az esetek vádlottjai jórészt olyan munkások, diákok, tisztviselők voltak, akik az 1956-os forradalom idején részt vettek az ellenállásban. Holnap újabb három meghurcolt személy ügyében tehet igazságot a bíróság.
  • Juliette Binoche gálavetítés az idei Titanicon
    Október 24-én a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban a Szerelemre kattintva (16) című francia romantikus dráma premier előtti gálavetítése is színesíti az idei Titanic Filmfesztivál programját.
MTI Hírfelhasználó