Egy párbeszéd jelöletlen és lehetetlenné tett lehetősége
A galamus.hu oldalon két részletben megjelent egy írás, melyben a szerző, Krémer Ferenc az „orbánizmus elvi alapjai”-ról kíván mondani valamit, mégpedig úgy, hogy Tellér Gyulát, illetve két, interneten is hozzáférhető szövegét állítja középpontba. A Méltányosság elemzése.
2015. február 6. 17:06

Elemzésünkben egy, a galamus.hu weboldalon megjelent írást veszünk górcső alá. Minket most nem az abban megfogalmazott állítások igazsága érdekel, hanem részben az, hogy mit csinál ez a szöveg, részben pedig egy kérdés hiánya és annak következményei. Jelentőségét tekintve mindkettő túlmutat az elemzésünk tárgyává tett íráson és annak szerzőjén.

A galamus.hu oldalon két részletben megjelent egy írás, melyben a szerző, Krémer Ferenc az „orbánizmus elvi alapjai”-ról kíván mondani valamit, mégpedig úgy, hogy Tellér Gyulát, illetve két, interneten is hozzáférhető szövegét állítja középpontba. Ezt a stratégiát, vagyis azt, hogy Tellér Gyulán keresztül közelít a Fidesz-kormányzás elvi alapjaihoz, Krémer részben azzal indokolja, hogy a miniszterelnöki főtanácsadóként tevékenykedő Tellér „láthatólag nagymértékben befolyásolja Orbán Viktor nézeteit és valószínűleg az Orbánhoz hű alattvalók gondolkodását egyaránt”; részben pedig azzal, hogy Tellér „a jobboldali értelmiség és a jobboldali politikusok, valamint a demokrácia felszámolásának és az önkényuralom kialakításának programja által igényelt gondolkodásmódot fogalmazta meg”.

A Méltányosság a maga részéről üdvözöl minden olyan törekvést, amely az orbáni rezsim elvi alapjainak föltárására irányul; mi magunk is írtunk már egy hosszabb elemzést a magyar jobboldal természetrajzáról, melyben arra a kérdésre kerestük a választ, hogy „Miért olyan a Fidesz, amilyen, és lehetne-e más?”, és megpróbáltuk rekonstruálni a jobboldali kormányzás személeti-eszmei alapját. A Méltányosság számára szimpatikus az a Krémer által követett, ám korántsem gyakori vagy bevett szemléletmód is, amely szerint a Fidesz-kormányzás nem merül ki hatalomtechnikai stratégiákban és taktikákban, avagy nem érthető meg eszmei-szemléleti alapjainak föltárása nélkül.

Alapvető különbség van azonban Krémer és a Méltányosság között a tekintetben, hogy míg Krémer számára (és a galamus.hu szerzői számára általában) evidencia, hogy diktatúra van, s Orbán diktátor, addig mi úgy véljük, hogy ez meglehetősen leegyszerűsítő, nem megfelelő leírása az Orbán-rezsimnek (ld. például a jobboldal természetrajzától szóló, hivatkozott elemzésünket). De alapvető különbség van Krémer és a Méltányosság között a tekintetben - is, hogy míg mi alapvetően a megértésre törekszünk, addig Krémer írása aktivista; nála az eszmei alapok föltárása a „diktatúra” fölszámolását hivatott szolgálni. „[…] a diktatúra – írja Krémer – nem számolható fel pozitív módon mindaddig, amíg kritikailag, hihetően, az értelmiség nagy része számára elfogadhatóan meg nem semmisítjük azt az eszmei bázist, amely szerint gondolkodik, és amellyel igazolja önmagát. Legelőször is tehát ki kell szabadulnunk azoknak a mítoszoknak a szorításából, amelyekkel a jobboldal fogságban tartja a gondolkodást, a reményt és az egymásba vetett bizalmat.” Ehhez viszont, természetesen, elengedhetetlen eme eszmei bázis, illetve eme mítoszok föltárása; Krémer írásában – a teljesség igénye nélkül – pont erre tesz kísérletet.

Krémer tisztában van azzal, hogy „a diktátort” (Orbán Viktort) nem külső hatalmak ültették a nyakunkba, és hogy a „»tudós« kegyenc” (Tellér Gyula) jobboldalra, valamint a jobboldalnak a reményre és az egymásba vetett bizalomra gyakorolt hatása nem erőszakon alapul. Hogy akkor mégis min, illetve honnan is a jobboldali értelmiségiek és politikusok igénye arra a gondolkodásmódra, amelyet állítólag Tellér megfogalmazott, arról Krémer nem mond semmit. Ezzel Krémer meg- vagy kikerüli azt a kérdést, hogy miért is gondolkodnak a jobboldali értelmiségiek és politikusok úgy, ahogyan szerinte gondolkodnak, illetve hogyan vagy miért képesek fogva tartani őket (és másokat is?) azok a „mítoszok”, amelyek szerinte fogva tartják. A szóban forgó igény jobboldali értelmiségieknek és politikusoknak tulajdonításával Krémer egyúttal homogenizálja az egyébként meglehetősen heterogén jobboldalt (erre még visszatérünk), és kérdésessé teszi a „diktatúra” eszmei bázisának megsemmisítését célul kitűző projektjének sikerességét. Hiszen, ha Tellér a jobboldali értelmiségiek és politikusok, valamint a demokrácia fölszámolásának és az önkényuralom kiépítésének programja által igényelt gondolkodásmódot fogalmazza meg, akkor ezen gondolkodásmód ízzé-porrá zúzása ezt az „igényt” (magát az „igényt”) – de mit is? – aligha számolja föl. Mindenesetre ebből kiderül, hogy Krémer szerint a „diktatúra” fölszámolásának nélkülözhetetlen eszköze a racionális-argumentatív beszédmód, mely a maga retorikájával: racionális érveléssel, kritikával megfosztaná varázsától az ideológiát, és fölszabadítaná az általa elvarázsolt és fogva tartott individuumokat a varázslat alól. Ez a racionális észhasználatba és annak erejébe vetett hit azonban egyfajta vakságot eredményez, éspedig a következő kérdés fölvetésének és az általa artikulált problémával való számvetésnek a hiányát: mi van akkor, ha minden kritikai erőfeszítés ellenére a jobboldali értelmiségiek és politikusok gondolkodása/gondolkodásmódja (bár lehetne, de) az istennek sem lesz más, mint amilyen (amilyennek Krémer leírja)? Krémertől távol áll, hogy ezzel a kérdéssel megfogalmazott problémára (mely egyébként minden radikális (át)változ(tat)ást célzó projekt közös problémája) megoldásként az erőszakot javasolja. De – kérdezzük újra – mi van akkor (hogyan tovább), ha a racionális kritikának – legyenek kalapácsütései bármennyire is erősek – nem sikerül „ láncaitól” megszabadítania, és fölszabadítania azokat, akiket szeretne?

Most minket nem az izgat, hogy mit tenne Krémer, ha varázstalanító-fölszabadító projektje kudarcot vall (ismét kellemes elrothadást kíván-e Magyarországnak, és galamus.hu-s szerzőtársaival együtt elhallgat egy időre), hanem a szóban forgó kérdés hiánya és annak következményei. Ez a kérdés általánosan megfogalmazásban így szól: hogyan lehetséges közösen valamiféle közöst létrehozni a közös sík hiányában? Konkrétan fogalmazva pedig így: hogyan lehet a másik oldallal együtt valamire jutni, ha az (bár lehetne másmilyen is, de) olyan, amilyen (és olyan is marad). Ez a kérdés teljesen, általános és konkrét formában egyaránt hiányzik Krémer írásából, de általában mind a bal-, mind a jobboldali véleményformálók szövegeiből, aminek súlyos következményei vannak. Amíg ugyanis ezt a kérdést nem tesszük föl, a másik oldal ellenség marad, akivel szemben a háború igazoltnak tűnik, még ha ez a háború aktuálisan ki is zárja a fizikai megsemmisítés lehetőségét (ha például az eszmék terepén a kritika fegyverével zajlik is). Ez pedig nemcsak az együttműködést, a kiegyezést, a megegyezést, vagy az egyetértésre jutást, hanem a közös valóság létrehozására, megalkotására képes párbeszéd lehetőségét is lehetetlenné teszi; az utóbbira csak akkor és annyiban nyílna lehetőség, ha és amennyiben (például a kritika kalapácsütéseinek hatására) a másik másmilyenné válik, mint amilyen („igazi” demokratává, „igazi” konzervatívvá, „igazi” szociáldemokratává stb.).

A jobboldali értelmiségiek (és politikusok) által „igényelt” gondolkodásmódot „megfogalmazó” Tellér krémeri kritikája több, legalább három ponton olyan, hogy azt egyes jobboldaliak (az atlanti orientációjú magyar „öreg” és „ifjú” konzervatívok) is mondhatnák. Persze más és nyitott kérdés, hogy ezeket a kritikákat e konzervatívok az Orbán-rezsimre érvényesnek tartanák-e, illetve vele szemben megfogalmaznák-e, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy tartalmát illetően a krémeri Tellér-kritika bizonyos megállapításai és magyar konzervatívok bizonyos elgondolásai legalább három ponton találkoznak egymással. Ha ebben igazunk van, akkor ez nemcsak azt mutatja, hogy a politikai harc szereplőit a harcon kívül valamiféle közös is összefűzi, hanem azt is, hogy a jobboldali értelmiségi diskurzus nem olyan egységes és egynemű, mint amilyenné azt Krémer az „igény” tulajdonításával konstruálja, illetve amilyennek beszédmódjával (hol a jobboldali értelmiségről, hol a jobboldalról beszélvén) sugallja. Tegyük hozzá nyomban: a magyar konzervatívok diskurzusa (az atlanti orientációjúké) sem olyan egységes, mint amilyennek azt a mi beszédünk sugallja; a konzervatív (az atlanti orientációjú konzervatív) diskurzus is többszólamú, egymást keresztező, hol összeérő, hol szétváló szólamok szövevénye. Amikor tehát az alábbiakban az egyszerűség kedvéért a konzervatívokról beszélünk, akkor ezen a magyar konzervatív diskurzus egyik, de sokszor és sok helyen (online és offline) szóló, ismétlődő szólama értendő.

Most lássuk azt a három pontot, ahol meglátásunk szerint a konzervatív és a krémeri diskurzus találkozik egymással:

1. Krémer szerint Tellér mechanikus gépezetként írja le a társadalmi valóságot, olyan rendszerként, amely szándékaink, elképzeléseink, elgondolásaink szerint át- vagy újjá alakítható, a politikusokat pedig olyan mesteremberekként, akik az elemek ki-beszerelésével át- vagy újraalakítják a társadalmi valóságot. „A társadalmi valóság azonban – mondja Krémer – nem gépezet, és nem alkatrészekből áll, a „nagyméltóságú” urak nem rakhatják úgy össze, ahogyan ők akarják.” Ezt a magyar konzervatívok is aláírnák, hiszen ha van valami, ami idegen a magyar konzervatívok gondolkodásától (is), az az, hogy a társadalmi valóság olyan (gépezet) lenne, mely meglévő elemeinek kiszerelésével, azok átalakításával, új elemek kreálásával és beszerelésével szabadon alakítható. Egyúttal hozzátennék: ez „a valóság rendszerét szét- és összeszerelő hatalom” a szabadság megtámadása, végeredményben annak fölszámolása. Ezt minden bizonnyal Krémer írná alá; valószínűleg más megfontolások alapján, mint a konzervatívok, de aláírná.

2. A magyar konzervatívok többek között azért tekintik a „társadalommérnöki” vagy „társadalommesteri” hatalomgyakorlást a szabadság megtámadásának, mert úgy vélik, hogy a szabadságot olyan, nem valakik által kiagyalt, valamiféle terv alapján és vezényszóra létrehozott, hanem a „magától”, mindenekelőtt: „történetileg” kialakuló-alakuló közösségek (és intézmények, hagyományok, szokások) biztosítják. Most zárójelbe tehetjük azt kérdést, hogy mit mondanak, illetve mondanak-e egyáltalán valamit a magyar konzervatívok arról, hogy mi van akkor, ha ezek a történeti képződmények csődöt mondtak, mostohákká lettek, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy egyszerűen kiüresedtek, eltűntek; a lényeg az, hogy szerintük az ilyen közösségek azért a szabadság biztosítékai, mert ezek képesek védelmet nyújtani az individuumoknak a mindenkori állami hatalommal szemben, illetve mert ezek felszámolása/eltűnése után szabadon lebegő, a mindenkori hatalommal szemben védtelen, annak kiszolgáltatott, de legalábbis vele szemben erőtlen egyének tömege jön létre. Erre Krémer valószínűleg azt mondaná, hogy ezzel a konzervatívok megfosztják az egyéneket önállóságuktól, miként azt szerinte Tellér teszi azzal, hogy a magyar társadalmat tömegtársadalomként írja le: „Tellér olyan koncepciót hozott létre, amely megfosztja az embereket az önállóságuktól. Ehhez mindenekelőtt tömegként kell az egyének sokaságára tekinteni. A tömeg fogalma ugyanis megengedi, hogy ösztönöktől hajtottnak, kívülről befolyásoltnak, önállótlannak tekintsék.” Csakhogy egyrészt, ha a konzervatívok tömegtársadalomként írják le a társadalmat, akkor ez szerintük nem teszi elfogadhatóvá és igazolhatóvá az olyan politikát, amely tömegként tekintve az egyének sokaságára a saját elképzelésének megfelelően ezzé vagy azzá kívánja formázni azt – ez diktatúra lenne. Másrészt mivel úgy vélik, hogy az egyéni szabadság és autonómia valóságának föltétele a közösségek léte és pluralitása, nem kívánatos az olyan politika, amely a közösségek (civil társadalom) fölszámolásával megpróbálja tömegesíteni a társadalmat – ez a szabadság és autonómia valóságának a (le)rombolása lenne. A közös pont a krémeri Teller-kritika és a konzervatívok elgondolása között tehát az, hogy – más megfontolások alapján ugyan, de –mindketten elutasítják azt a politikát, amely tömegként tekintvén az egyének sokaságára a társadalmi valóságot tetszésünk szerint ezzé vagy azzá gyúrható passzív anyagként fogja föl; az ilyen politika mind a konzervatívok, mind Krémer számára szabadság- és autonómiaellenes politika.

3. Krémer szerint Tellér a közösséget – mindenekelőtt a nemzetet vagy a társadalmat – egyénektől független, önálló cselekvőnek tekinti, vagyis individuummá változtatja azt. Maga a közösség azonban nem cselekvőképes individuum vagy kollektív szubjektum, ezért – miként azt Benjamin Constant Rousseau-kritikájában megfogalmazta, és Krémer Tellér-kritikájában lényegében ezt ismétli meg – szükségképpen lesznek valakik, akik a közösség nevében vagy magukat a közösséggel azonosítván megmondják, mi a közösség akarata, érdeke. Mármost amikor a konzervatívok a közösségről beszélnek, akkor a közösséget az individuum és kollektívum között helyezik el, a közösséget ők sem tekintik szuper-individuumnak vagy szuper-szubjektumnak. A konzervatívok „közösség-elvűsége” tehát nemcsak az individualizmussal, hanem a kollektivizmussal is szemben áll. Krémer bizonyára mást gondol az individualizmusról, mint a konzervatívok, de mindketten elutasítják a kollektivizmust (kollektivizáló gyakorlatot), sőt, azt mindketten a pluralitás és egyúttal a szabadság megtámadásával vagy fölszámolásával azonosítják. 

A krémeri és a konzervatív diskurzus imént vázolt három találkozási pontja lehetőséget kínálhatna egy párbeszédre, legalábbis annak megkezdésére. Lehetőséget kínálhatna, hiszen ezek a pontok a krémeri szövegben is jelöletlenek, következésképpen a párbeszéd lehetősége is jelöletlen. És lehetőséget kínálhatna, mert egyrészt nem mi, elemzést írók döntjük el azt, hogy közösek-e az általunk közösnek mondott pontok. Vagyis ez a közösség nem van (nem kész tény), hanem lesz: az egymás diskurzusát olvasó-értelmező felek hozzák létre, ha létrehozzák. Másrészt mert nem rajtunk, elemzőkön, hanem magukon a feleken múlik, hogy ezekben a pontokban a közös valóság létrehozására képes párbeszéd megkezdésének és folytatásának lehetőségét látják-e, s hogy realizálják-e ezt a lehetőséget. Ezért azzal, hogy úgymond rámutattunk a magyar konzervatív és a krémeri diskurzus három találkozási pontjára, nem kioktatni szerettünk volna, hanem először is jelölni egy jelöletlen párbeszéd lehetőségét. Másodszor jelezni, hogy a politikai ellenfél vitatott/kritizált diskurzusának egyszólamúvá/egyhangúvá tételével a párbeszéd lehetőségét magában hordozó közös pontok vakfoltjainkká válnak: nem látjuk, és nem látjuk, hogy nem látjuk azokat. Harmadszor élessé tenni a jobb- és baloldali véleményformálók szövegeiből általában hiányzó kérdést: közös hiányában hogyan jöhetnek létre köz-helyek, avagy hogyan tovább, ha hiányzik a két, egymással politikai küzdelmet/harcot folytató oldal közössége? Végül kidomborítani e kérdés hiányának következményét: ha ezt a kérdést nem tesszük föl (és nem próbáljuk megérteni, hogy ezt a kérdést miért nem tesszük föl), akkor a közös valóság létrehozására képes párbeszéd lehetőségét lehetetlenné tesszük, és akkor marad a harc, melynek célja minimum a másik gondolkodásmódjának és elgondolásainak (ha ezek politikai identifikációjának eszközei, akkor politikai identitásának) a megsemmisítése, ízzé-porrá zúzása.

Tehát az, amit az elemzésünk tárgyává tett krémeri szöveg a szóban forgó kérdés föl nem tételével tesz, túlmutat Krémeren és szövegén: arra a bal- és jobboldali diskurzusban egyaránt újratermelődő kérdéshiányra utal, mely az egyik legfőbb akadálya annak, hogy elmozduljunk abba az irányba, amelyikbe Krémer szerint is kívánatos lenne elmozdulnunk: az együttműködés vagy a megegyezés politikai kultúrája felé.

Koroncai András, Méltányosság Politikaelemző Központ
  • Igazi ünnep a kulturális intézmények újbóli megnyitása
    Igazi ünnepnek nevezte az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) kultúráért felelős államtitkára szombaton Lakiteleken azt, hogy a koronavírus-járvány enyhülésével újra megnyithatnak a magyarországi közművelődési és kulturális intézmények.
  • Csúfosan leszerepelt a baloldal a járvány alatt
    Csúfosan leszerepelt a baloldal a járvány alatt, kiderült, hogy ha baj van, nem lehet a baloldali pártokra számítani – erről is beszélt Orbán Viktor péntek reggel a rádióban. A WHO éppen egy hete mondta ki, hogy hatásos és biztonságos a Sinopharm vakcina, a baloldali politikusokat azonban a nemzetközi szakértők állásfoglalása sem győzte meg – hangzott el az M1 Híradójában.
  • Karácsony Gergely bejelentkezett
    Karácsony Gergely miniszterelnök-jelöltként elindul az ellenzéki előválasztáson.
MTI Hírfelhasználó