A csoda elmaradt
Összeomláshoz közeli gazdasági helyzetben, bizonytalan külső és belső támogatás mellett alakult meg negyedszázaddal ezelőtt, 1990. május 23-án Antall József kormánya az MDF, az FKGP és a KDNP képviselőiből. Nagyrészt az egykori miniszterelnöknek köszönhető, hogy a kormány a következő választásokig fennmaradt, s az összeomlást elkerültük.
2015. május 23. 12:08

Nem kizárt, hogy elolvad a többségünk. A kormánypárti padsorok tele vannak egykori ügynökökkel – közölte Antall József miniszterelnök 1990 novemberében László Jenővel, a Hadiipari Hivatal későbbi vezetőjével.

Hasonló, ám ismertebb, szállóigévé lett kijelentéseit máig idézi olykor a legvadabb szövegkörnyezetben az utókor; a „kamikazekormány”, a „tetszettek volna forradalmat csinálni!”, vagy akár az első szabadon választott Országgyűlés alakuló ülésén az idő rövidségének kissé szigorú, tanáros, konok emlegetése mind egyetlen lényeges tényre hívta fel finoman – szemmel láthatóan részben hiábavaló módon – a kortársak figyelmét: Magyarország hatalmas bajban van, közel az összeomlás, átcsapnak a fejünk fölött a hullámok, ha nem teszünk a közvéleménynek talán megmagyarázhatatlannak tűnő, ám elkerülhetetlen lépéseket.

Alvó ügynökök és más bajok

Negyedszázaddal ezelőtt a kijelölt, Németh Miklóst váltó miniszterelnök világosan látta, az MDF, a kisgazdapárt és a kereszténydemokraták 57 százalékos, a koalíció hátországát jelentő többsége mennyire ingatag, s nem csak az „alvó ügynökök” miatt. Az MDF alapítói sohasem bíztak Antallban, hiába hozott győzelmet a pártnak, a kisgazda vezetők egy része pedig alig negyedévvel korábban még az SZDSZ-szel akart szövetségre lépni. A választás végeredményét látva a mérvadó nyugati körök nagykoalíciót sürgettek, a győztesekre nem kis nyomás nehezedett, hogy a demokrata fórum a szabad demokratákkal alakítson kormányt: a valódi, européer politika garanciáját a Nyugat az SZDSZ-ben látta. Kétségtelen, a két párt együtt képes lett volna az akkor még domináns – a költségvetés is minősített többséget igényelt –, a kerekasztal-tárgyalásokon az utódpárt féken tartására elfogadott kétharmados szavazatarány biztosítására az Országgyűlésben.

Ám nem szükséges túl nagy fantázia annak megállapítására, hogy a közös kormány feltehetően nem lett volna hosszú életű.

Az április végén kötött, a nagykoalíciót kiváltó paktumhoz kapcsolódó tények közismertek: a kompromisszum jelentősen csökkentette a kétharmados jogszabályok számát, német mintára pedig bevezették a konstruktív bizalmatlansági indítványt, amely a végrehajtó hatalmat gyakorlatilag megbuktathatatlanná tette. Kevésbé köztudott viszont, hogy a megállapodás nemcsak az ellenzéktől, hanem a kormánypártok soraiban esetleg kialakuló belső oppozíciótól is védte a kormányzatot. A jövő ismeretében ez egyáltalán nem érdektelen: Torgyán József például hamarosan megpróbálta kihajózni a koalícióból a kisgazda frakciót. (Ennek lehetőségére 1990 nyarán különös módon – kedves fenyegetésként – hosszú, távol-keleti repülőúton egy MSZP-funkcionárius figyelmeztette Antall József egyik kulcsemberét.)

Az engedményért cserébe – a paktum leginkább ezért vált népszerűtlenné később – az SZDSZ megkapta a köztársasági elnökséget: államfővé az Antall József által kijelölt Göncz Árpádot választották, az MDF vezetője ugyanis a régi barátban látta a későbbi, zökkenőmentes együttműködés garanciáját. Utóbb joggal csalatkozott benne, hiszen Göncz látványosan részrehajló magatartása miatt nem válhatott az egész ország elnökévé. Az MDF elnöksége egyébként – minden utólagos híreszteléssel szemben – tudott az SZDSZ-szel folyó tárgyalásokról, s el is fogadta a végeredményt. Ahogy néhány esztendeje Csurka István mondta: „Megtörültük a szánkat, és jóváhagytuk a megállapodást. Le kellett nyelni a békát.”

„Megbeszélés” a Selyemgombolyítóban

Hogy a békát mégsem sikerült olyan könnyen lenyelni, jól mutatja a régi fórumosok által az óbudai Selyemgombolyítóba összehívott, a számonkérés szándékától sem független, kis híján botrányba fulladó „megbeszélés”. Antall Józsefet a paktum részleteiről kezdték volna faggatni, a kijelölt miniszterelnök azonban félórás beszéde után joggal kifogásolta, hogy az összehívott társaságban az MDF képviselői mellett a „népi vonal” egyéb prominensei is megjelentek, köztük az MSZP színeiben az Országházba jutó Kósa Ferenc filmrendező. Antall ezután közölte, nincs neki arra ideje, hogy egy senki által nem választott, szedett-vedett társaság beszámoltassa; eltávozott, s bizalmasát, Kónya Imrét kérte meg, hogy beszélgessen az egybegyűltekkel. (Kónya kifejezetten nehéz helyzetbe került, hiszen a szervezők eredetileg be sem akarták engedni az egykori manufaktúra épületébe.)

Hamarosan – Antall József esetleges kézben tartására – felmerült az ötlet az alapítók egy részében, hogy a pártelnöki és a miniszterelnöki tisztséget szét kell választani, s az MDF élére a régi gárdából kell vezetőt állítani. Antall azonban 1990 júliusában, a demokrata fórum III. országos gyűlésén egyértelművé tette: a pártelnökség nélkül a miniszterelnöki posztot sem vállalja a továbbiakban, így – akár két és fél esztendővel később, amikor a javaslat újból felbukkant, s Antall hasonlóképpen reagált – kénytelenek voltak a kezdeményezők ideiglenes visszavonulót fújni. A háttérben emberileg érthető okot találhatunk. Kulin Ferenc szerint az MDF régi motorosainak többsége nem tudta feldolgozni a fordulatot, amelyet Antall József elnöksége hozott, képtelen volt hetek, hónapok alatt plebejus népi baloldali meggyőződését egy formálódó, nyugati szellemiségű jobbközép párt „Prokrusztész-ágyába” begyömöszölni.

A bizonytalan parlamenti többségnél is komolyabb gondot okozott az összeomlással fenyegető, rendkívül súlyos gazdasági helyzet. Az ország valutatartaléka a legkritikusabb időszakban folyamatosan csökkent, a fizetésképtelenség réme fenyegetett. Ennek közvetlen okát elsősorban a választást követő nagy tőkekivonási hullámban találhatjuk meg. A nemzetközi gazdasági folyamatokat kutató profeszszor, Csáki György úgy véli, a pénzpiaci bizalmatlanság egyrészt abból fakadt, hogy 1990 januárjában Németh Miklós miniszterelnök parlamenti felszólalásában a nyilvánosság elé tárta a valós gazdasági adatokat, hazánk tényleges államadósságát. (Ez meghaladta a nettó 16 milliárd dollárt.) Másrészt „a rendszerváltásból eredő bizonytalanságok” sem kedveztek.

Soros György „javaslata”

Hosszú időn át keringett egy ténylegesen soha meg nem erősített, ám nem is cáfolt, sokak által ismert történet arról, hogy Antall József egyértelmű telefonüzenetet kapott befolyásos nyugati köröktől: fogjon össze az SZDSZ-szel, s akkor helyreáll a pénzügyi bizalom. (A feltételezés szerint a másik telefonkagylót Soros György tartotta, s ő közölte a „javaslatot”.) Tény, az MDF vezetőire a nagykoalíció kérdésében komoly nyomás nehezedett, s ezt a párt több egykori prominense is megerősíti. Az ajánlásokat sokszor az Egyesült Államok rendkívül aktív, a pártok megszervezésében is jelentős segítséget nyújtó nagykövete, Mark Palmer közvetítette. Persze más, kézzelfoghatóbb ok is közrejátszott a tőkekivonásban: a piac feltehetően megijedt a
szovjet bankok fizetési zavaraitól s attól, hogy Bulgária nem sokkal korábban jelentette be fizetésképtelenségét.

Nem tűnt biztatónak számunkra, hogy a banki hiteleink átütemezését Antall kérése ellenére sem támogatták. (A kötvényekhez és a valutaalapnál fennálló adósságunkhoz különböző okok miatt nem lehetett hozzányúlni.) Megoldásként időközben a magyar származású tőzsdecápa, Soros György is felajánlotta, hogy a banki hitelek egy részét átvállalná az általa kiválasztott állami vállalatokért cserébe. Az előnytelen üzletbe a magyar kormány nem ment bele. A tajvani – az adósságátütemezéshez mérhető – gazdasági segítséget pedig a titkos tárgyalásokról tudomást szerző befolyásos ellenlábas, a Kínai Népköztársaság hiúsította meg.

Súlyos helyzetünket jól mutatja, hogy 1989 végén hazánk Közép-Európa legeladósodottabb állama volt, tartozásunk GDP-hez viszonyított aránya 83 százalékra rúgott. Tetézte ezt, mint Kádár Béla professzor, az Antall-kormány külgazdasági minisztere felhívja rá a figyelmet, hogy 1981 és 1989 között az ország részvételi aránya a világkereskedelemben drámai módon visszaesett. Az 1989 decemberében Máltán tartott Bush–Gorbacsov-találkozón pedig megállapodás született arról, hogy a keleti piacokat megnyitják a Nyugat előtt. A hirtelen támadt konkurenciával még a viszonylag prosperáló hazai állami vállalatok sem tarthatták hosszú távon a versenyt.

Nekünk nem járt Marshall-segély

A Nyugat az egykori Marshall-segély akár legszerényebb formában való reinkarnációját sem kívánta. Ezzel 1990 kora őszén Washingtonban szembesülhetett végleg Rabár Ferenc pénzügyminiszter, amikor a szerény, ám a nép életében valamelyest érzékelhető javulást hozó költségvetési tervezetet bemutatta a valutaalap szakembereinek, s ott elutasításra talált. Az Egyesült Államok, mint arra tanulmányában Matolcsy György is figyelmeztet, nem volt érdekelt a felszabaduló kelet-közép-európai területek gazdasági felpumpálásában; pénzt sem igen kívánt volna a célra fordítani. A piacgazdaságba való átmenet többek között ezért is hozott ennyi szenvedést a hétköznapokban, s tette pénzügyileg permanensen kiszolgáltatottá Magyarországot. Kulin Ferenc emlékei szerint az első szabadon választott Országgyűlést is sokkolóan érte a tapasztalat: nem vagyunk a magunk urai, nem mi tervezzük a jövőnket.

A reménytelennek tűnő helyzetben ráadásul a kormány bemutatkozását, kezdeti lépéseit ellenséges, kárörvendő hangok kísérték, leginkább a médiában. A televízió, a rádió, a fontosabb napilapok jóval közelebb álltak az ellenzékhez, s leginkább annak szája íze szerint nyilvánultak meg, kommentálták az eseményeket. Az akkor még ténylegesen nagyobb hatású, közvélemény-formáló napilapok, így a legnagyobb példányszámú s a legjobb körülményekkel rendelkező, gyorsan privatizált Népszabadság a szocialisták védőernyője alól politizált, a Minisztertanács volt orgánuma, a Magyar Hírlap – hamarosan Rupert Murdoch vette meg – az SZDSZ-hez állt közel, a Népszava megmaradt a pártállami eredetű szakszervezetek lapjának. A Magyar Nemzetnél pedig ádáz politikai küzdelem dúlt, amelynek következményeként a lapban egymással homlokegyenest ellenkező szemléletű cikkek láttak napvilágot.

A legnagyobb nehézséget viszont az jelentette, hogy a közvélemény a választási kampány ígéretei nyomán, ha nem is a csodát, de a gyors gazdasági fejlődést s vele az életszínvonal fellendülését várta. Az illúziókkal azonban hamar le kellett számolni. Ősszel az MDF elvesztette az önkormányzati választásokat, a gyanús körülmények között, látszólag a semmiből megszervezett taxissztrájkba – Antall József kórházi távolléte idején – kis híján belebukott. Az viszont, hogy a kormány a következő választásokig kibírta, a gazdaság nem omlott össze, idővel biztató tendenciák alakultak ki, s a parlamenti többséget 1994-ig a komoly politikai viharok ellenére is sikerült biztosítani, szinte tényleg csodának tekinthető. Mindez azonban Antall József összefüggéseket általában átlátó politikai tehetsége, közreműködése nélkül aligha következhetett volna be.

Az első Antall-kormány

Antall József miniszterelnök

Horváth Balázs belügyminiszter

Jeszenszky Gáza külügyminiszter

Rabár Ferenc pénzügyminiszter

Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter

Nagy Ferenc József földművelésügyi miniszter

Balsai István igazságügy-miniszter

Surján László népjóléti miniszter

Andrásfalvy Berlalan művelődésügyi és oktatási miniszter

Győriványi Sándor mukaügyi miniszter

Für Lajos honvédelmi miniszter

Keresztes K. Sándor környezetvédelmi és vízügyi miniszter

Siklós Csaba közlekedési és hírközlési  miniszter

Kádár Béla nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere

Gerbovits Jenő, Mádl Feremc, Kis Gyula tárca nélküli miniszterek

Pethő Tibor

Magyar Nemzet Magazin
  • Karácsony Gergely lovasszobránál
    De nézzük végre Budapestet, mert Budapest csodás. Húsz évig vezette egy szociológus, kilenc éve vezeti egy mérnök. Nem kell különösebb hangszerismeret lezongorázni a különbséget.
  • Nyílt hibridháborús hadüzenet a Székelyföldnek
    A megfélemlítés az egyik, talán legfontosabb célja a hibrid háborúnak. Bukarest ezúttal – akarva-akaratlanul – bevallotta, hogy háborút indított a Székelyföld ellen – még ha annak „csak” hibrid változatát is.
MTI Hírfelhasználó