Németh László eszmekatedrálisának főhajója
„…értőbb utókort remélt!”
Németh László 1925-ben, decemberben nyerte meg a Nyugat novellapályázatát, és neve a folyóirat címoldalán együtt szerepelt az akkori igen híres írókéval.
2015. december 6. 14:08

Az eltelt kilencven évben fény ragyogta be az írófejedelem eszmekatedrálisának főhajóját. Erre a fényre a feledés homálya borul napjainkban. Cs. Varga Istvánnak, az ELTE BTK nyugalmazott irodalom-történész tanárának tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

- Tanár úr, Németh László a Szent Örökkévalósághoz szánt imájában írta: „Megtagadván a csábító súgókat – nem akartam a fölém került hóhérok megafonja lenni.” Ez a megafonszerep mára tömegessé vált, s Németh László öröksége csak egy minőségi szint fölött pislákoltatja forradalmát. Miként villanthat mégis tömeges világosságot?

– Jelenünkből fájdalmasan hiányzik Németh László másokat is érteni és tisztelni tudó szellemisége. Egyik létfontosságú felismerése: „A szeretet egy bizonyos fokán az ember elmeorvos.” Az esszé-, regény- és drámaíró, a magyar népi írói mozgalom eszmeteremtő és mintaadó személyisége, Adyhoz hasonlóan, nem „keseregte a magyarságot, hanem alkotta is.” Valójában mindig a maga egyszemélyes mozgalmát képviselte. Adyról írott szavai önjellemzőek: egy alkotó „műve azzal, hogy itthagyta, nem kész. Nemzete szellemében kell elkészülnie.”

Irodalmunk „templomépítő” írógéniusza volt. Életműve kivételes egység és teljesség, műfajai: egy egyetemes kifejezőkészség megnyilvánulásai. Eszmekatedrálisának főhajója: A minőség forradalma. Esszéírása kísérlet, vallomás és vita: az emberi lélek önkeresése. Mintegy tíz regénye közül klasszikusan kiemelkedő tudatregény a Gyász, világirodalmi rangú az Iszony. A mintegy 30 drámája között kétségtelenül maradandó értékű a Széchenyi, a Galilei, a Két Bolyai s a többi.

Esszéírása kísérlet, vallomás és vita: az emberi lélek önkeresése. Ady nyomán a veszendő „magyar szellemi erők organizátora”, majd pedig „nemzedékszervező” akart lenni. A magyar esszéírás legmagasabb szintjén közvetítette az európai gondolkodás és irodalom eredményeit. Szubjektivizálta és intellektualizálta a magyar prózát. Művekkel bizonyította: „A művészet akkor is varázslat, ha az ember realista”.

1945 után is az oktatásügy nemzetnevelő jelentőségét hangsúlyozta: A tanügy rendezése (1945). Hódmezővásárhelyen tanítva tanult, műveltségét megújító „tapasztalat- és álomátadást” végzett. A pedagógus hite éltette: az ember többre tanítható meg és jobbá nevelhető. 1951-től 1956-ig a politika tilalma miatt saját műveket nem publikálhatott, műfordítóként „gályapadból laboratóriumot” épített. Vértelen szellemi hódítást végzett, tízezer oldalt fordított magyarra. Közte az Anna Kareniná-t, Ibsen Nórá-ját. Az etikum és minőség jegyében legfőbb álma az „Emelkedő nemzet” (1956) volt, és egy olyan Magyar műhely (1957), amelyben „a nemzeti feladatok az egyetemes algebra szerint az egész világ használatára oldódnak meg”.

Szerinte korunk fehér civilizációja a kötelességvallásról áttért az élvezetvallásra. A kultúra lényege az áldozatvállalás a Jó Ügy érdekében. „A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója.” (Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk, 1928.)

- Nehéz időkben, 1954-ben írta Németh László Az Ószövetség olvasása közben: „A mi feladatunk ebben az átalakulásban nem lehet az, hogy erkölcsiségünk miatt önmagunkon kétségbeessünk, hanem hogy a világ nyers erőinek a szelídség s belátás zabláit szájába vessük.” A bökkenő, hogy az eszközök – a zablák is – csaknem egészében a nyers erők kezében vannak, így a végzetes önfeláldozás is kevésnek látszik „a renddé dermedt kegyetlenség” szelídítéséhez. Merre csapható ösvény a cselekvéshez?

– 1945 után Németh érdeklődése „a kor mitológiája”, a történelem felé fordul. A magyar küldetéstudat tragikumát jeleníti meg a Széchenyi (1946). Tudatosítja: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.” Döbling sorsmetafora: „menny és pokol”, egyben „csodálatos nemzeti szentély”. Széchenyi végső, nemzetébresztő tette: a „szent csontok lerakása”. Önfeláldozása tiltakozás a zsarnoki „üdvözítéssel” szemben. Halálával is népe életjussát, hitét, jogát és öntudatát erősíti. Adytól örökölte a magyarság tragikus sorsérzését: a szembesülés etikai imperatívuszát. A szétszóródás előtt költőjét a magyarság iránti mélységes szeretet és a valós helyzetelemzés igénye egyszerre jellemezte: „…S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, / Tunya álmainkat jég verte / S még a Templomot sem építettük föl.”

A „Templomot sem építettük föl” kérdésben Kányádi Sándor szelíden vitatkozik Adyval. Szerinte irodalmunkban, főképpen líránkban felépült – és újulva folyvást tovább épül – költészetünk virtuális temploma. Németh etikumra emelt Minőség forradalmá-ról, 1956-ben „Emelkedő nemzet”-ről álmodott. A tehetséget, a műveltséget, a szellemi felemelkedést tartotta egyéni és népnyi méretben is iránymutató lehetőségnek. Tudta és vallotta: „Két egysorsú, egyfájdalmú és egykincsű testvér ők: a magyar tehetség és a magyar nép.”

- A Kert-Magyarországban még 2010 előtt elburjánzott a politikusi korrupció dudvája, muhara. Fent kapa nélkül, „csupán” a kultúra csíráztatásával mire mehetünk?

– Ady szerint „A magyarság szükség és érték az emberiség és az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” (Vallomás a patriotizmusról.) A „Szép magyar sors” című ciklusban, A tavalyi cselédekhez című versében írja: „Testvéremül elfogadom, / Ki tiszta ember és magyar / (…) Kirabolt, szegény, kis magyar, / Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom…”

A Németh-dráma igazi színpada a lélek. A Galilei (1953) hőse egyetemes célt szolgál, kikényszerített esküjét megtagadja: „nem az életéért áldozza fel becsületét, hanem a tudományért, az emberekért.” A Két Bolyai (1961) a magyar tudomány erdélyi héroszainak és tragikus küzdelmüknek állít emléket. A „történelem eszközeit”, az erőszakmentességet és fanatizmust kutatja a Gandhi halála (1962). A Csapda (1966) Bulgakov és Iwaszkiewicz Puskin-drámájának magyar párja. Puskin élete: „kozák-tánc gúzsba kötve”. Jellemző, ahogyan Puskin arcvonásaiban cenzorként tetszése szerint válogat a cári önkény. A Négy próféta ötödik szereplője Deuterojazia, akit „a zsidó közösségen túllátó tapasztalat tanított meg népe javára világméretekben gondolkozni, s missziót találni.” Élete végéig etikai és közösségi megfontolások motiválták. Attól félt, hogy utókora kiiktatja magából szellemi örökségét, amint Széchenyi utókora rendre megvalósította Széchenyi terveit és kiirtotta magából a szellemiségét. Igazi „híd-szellem” volt, a XX. század egyik legfontosabb, legegyetemesebb magyar létdokumentációja, létértelmezője. Fontos gondolata: „A Minőség nemcsak eszme, utópia: anthropologikum.”

Pilinszky Ama kései című négysorosát a Nagyvárosi ikonokban (1970) nyomtatásban is Németh Lászlónak dedikálta. Ebben a miniatűr remeklésben prófétikus erővel őrződött meg valami rendkívül fontos Németh életéről, szellemi örökségének sorsáról és ember és Isten ellen legnagyobbat vétő koráról: Ama kései, tékozló remény, / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű / felköltözik a halálos magasba.

Ez a vers minősítő bizonyítéka Németh és Pilinszky barátságának, amelyet több kortárs is hiteles tanúként erősít meg. Vekerdi László mutatott rá arra, hogy a vers sugárzó központja, a „viharokra emelt nyárderű”: Erdély-metafora. Pilinszky Némethtől kölcsönözte ezt az Erdély világhatalmak szorításában kiküzdött aranykorára utaló poétikus képet és verses dedikációval adta vissza eredeti szerzőjének a fenséges gondolatot.

Magyarországnak annyi helye lesz Európában, amennyit a minőséggel ki tud szorítani magának. A minőség forradalmára van szükség és a különféle kisebb-nagyobb rendszereknek is ehhez a követelményhez kell igazodniuk. Illyés Gyula Németh Lászlónak ajánlott, Üdvösség vagy halál című versének intelme: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja, / s a kárhozókra kőre kő / a büntető / idő botja kopog.”

Budapesten szobrot, szerte az országban emléktáblákat kapott, pedig „Nem szoborra: visszhangra vágyott, az írói gondjába emeltek válaszjeleire.” (Sütő András, 1975.) A bibliai-tolsztoji gondolatot képviselő VII. Gergely szavait saját sírfeliratának szánta: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben”.

A gondolkodó Németh egyik fontos próféciája: „Az ember az Ószövetségben ismert rá magára s világára, s az Újszövetségben az orvosságra és megváltásra. (…) Az a civilizáció, mely a kereszténységet megnemesítette, a természettudományokat földajkálta, most csap végig egy világon, melyben az Ószövetség vadsága, ha fékeződött is, épp az átalakulás következtében mindenfelé újra előbukkan. A mi feladatunk ebben az átalakulásban nem lehet az, hogy erkölcsiségünk miatt önmagunkon kétségbeessünk, hanem hogy a világ nyers erőinek a szelídség s belátás zabláit szájába vessük. S ne attól féljünk, hogy túlságosan meg találjuk fékezni őket, hanem hogy még mélyebbre ne merítsenek, mint ahonnét az Ószövetség prófétái kiemeltek: – a mozgástalan vadságba, a renddé dermedt kegyetlenségbe.” (Az Ószövetség olvasása közben. 1954.)

Fodor András kérdése ma is jogos: „…megérdemeltük-e?”: „S most újra nézem, / nézem csak a képét. / Homloka égövét. Alatta / elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amíg élt, / megérdemeltük-e?” Nagy Gáspár Éjszakáimban lámpafény című, Németh László halhatatlan szellemének ajánlott verse igaz válasz mulasztásos vétkeinkre: „A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt, / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb és értőbb utókort remélt!”

preshaztarsasag.wix.com/preshaz
  • A gyurcsányi „semmi”
    „A Világgazdaság korábban megírta, Gyurcsány Ferenc az elmúlt négy évben összesen kétmilliárdnyi osztalékot vett fel céges érdekeltségeiből. 2016-ban 1.179 millió forintot, 2017-ben 228 millió forintot, 2018-ban 298 millió forintot, 2019-ben pedig 238 millió forintot” – adta tudtul a média az idén februárban. És ez „csak” az osztalék.
MTI Hírfelhasználó