gyerekszoba.hu

Meggyújtottuk a gyertyát, mellyel kifejezzük elköteleződésünket az isteni gyermek megszületésének várakozása és öröme felett.

A gyertya fénye életünk egymásba kapaszkodó megújulására, az új élet kezdetének közeledtére irányítja figyelmünket.

Persze sokféle jelentése is lehet a közelgő ünnepnek, de egy üzenet félreérthetetlenül átsugárzik az év legfontosabb időszakán: életünk egyik legfontosabb mozzanata a továbbadás küldetése és a beteljesülés boldogsága. Ezt hirdeti évezredek óta a várva várt ünnep.

A keresztény ikonográfiában évszázadok óta két képet látunk úton-útfélen hirdetni. Amikor az írásbeliség még kevésbé volt elterjedt, ezek a képek üzentek az embereknek: az egyik a korpusz, Krisztus keresztje, a másik pedig Szűz Mária a kis Jézussal.

Erre a két hangsúlyos ikonra épült a keresztény kultúra két meghatározó üzenete. A feszület talán a férfiaknak, Madonna inkább a nőknek szól, de mindkettő a közösségért való önfeláldozó életről üzen. A férfi a tágabb közösséget szolgálja, a nő önfeláldozása, az anyaság a gyermekeket, a családokat, amelyek együtt hozták létre és éptették fel és őrizték a keresztény kultúra folytonosságát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ennek a küldetésnek köszönheti világra szóló sikereit.

Ahol ez megbicsaklott, és a közösség helyett felerősödött az önérdek, vagy – külső erők nyomására - a családok életfeltételei nem biztosították a feltételeket a személyes és társadalmi küldetés megvalósításához, ott hanyatlásnak indult a társadalom, a kultúra.

A XIX-XX. század kommunista mozgalmai, azon belül a szélsőséges feminizmus, a nyugati országokban és a szovjet birodalomban fölöslegesnek tartotta a családot, a családért hozott áldozatot. Egyik ideológusuk, Alexandra Kolontáj, azt hirdette, hogy természetellenes kényszer a család. Fel kell szabadítani a nőket a konyha, a fakanál fogságából, amire a gyár a legalkalmasabb. Csak akkor lehet valaki igazi nő, ha nem lesz anya és feleség. Rá kell bízni az államra a gyermekeket, és népkonyhákon kell étkeztetni a családokat. Ekkor indították meg az óvodák és a bölcsődék hálózatának kialakítását, hogy lehetővé váljon a nők megfosztása családi küldetésétől. Megkönnyítették az abortuszt. Kolontáj kijelentette, hogy a nő erkölcsi megítélése nem attól függ, hogy a családban mit csinál, hanem attól, hogy milyen munkaerőt képvisel a társadalomban. A „felszabadítás” jelszava mögött kibontakozott a totális ellenőrzés és kényszermunka valósága.

Ezt a programot a második világháború után a szocialista országokban, így Magyarországon is végrehajtották. A nők felszabadítását meghirdetve kétkeresős családmodellt alakítottak ki, arra kényszerítve a férfiakat és a nőket egyaránt, hogy munkát vállaljanak. Az otthon végzett munkát, a gyermeknevelést láthatatlan munkának nevezték. Ennek az lett a következménye, hogy hármas teher került az édesanyák vállára, aki ugyanannyi időt töltött a munkahelyen mint a férfi, de rá hárultak még a háztartási és a gyermeknevelési feladatok is.

A következő nemzedék

Mi jutott ebből a gyermekeknek? Nélkülözve az anyai gondoskodást, amelyet - az édesanyák minden erőfeszítésük és önfeláldozásuk ellenére -, már csak töredékesen adhattak át, magukra hagyatva rákényszerültek arra, hogy befelé forduljanak, kulccsal nyakukban járták a lakótelepeket, bandáztak, később a tévé előtt töltötték az idejüket, és manapság a kütyük bűvöletében tobzódnak.

Mi lett az eredmény?

A pszichológusok egyöntetű véleménye szerint az élet első évében az édesanya személyes jelenléte nélkülözhetetlen az egészséges fejlődéshez. Ekkor alakulnak ki – személyes szinten - a társadalmi beilleszkedéshez szükséges képességek idegrendszeri képletei. Olyanok, mint a szeretet, az empátia, a(z ős)bizalom, az együttműködési képesség, a társas kapcsolatok kialakításának és fenntartásának képességei, az utódgondozási képesség, az Istenhit, a kötődés stb. Ugyanezekre a képességrendszerekre van szükség - társadalmi méretekben – egy ország összbizalmi szintjének, versenyképességének, vagy akár reprodukciós képességének, népességének fenntartásához.

Mivel a II. világháború után született nemzedékek szülőit a kommunista diktatúra munkahelyekre kényszerítette (25-ről 75%-ra növelték a nők, az édesanyák foglalkoztatottságát), az ekkor született gyermekek tömegesen szenvedtek zavart kötődési képességük kialakulásában. Amit ők nem kaptak meg szüleiktől, azt már a második nemzedéknek nem is tudták tovább adni. Nem véletlen tehát az, hogy manapság a csökkenő gyermekszám mellett a társadalom összbizalmi szintje, versenyképessége – nemzetközi összehasonlításban – Európában hátul kullog. Bár néhányan megpróbálják ezt a jelenlegi kormány nyakába varni, valójában ennek a gyökere a múlt században ered.

A mai gyermekek 25%-a mentális problémákkal küzd. Már óvodás korban megjelennek ezek a tünetek: szorongás, depresszió. Míg korábban csak mozgás és figyelemzavar volt jellemző iskoláskorú gyermekeinkre, ma már széles skáláját diagnosztizálják a kötődéshiányból kiinduló, sokszor már transzgenerációs idegrendszeri zavaroknak a figyelemhiányos hiperaktivitástól az autizmuson át sajátos nevelési igényűek csoportjáig. Ma már kutatásokból is tudjuk, hogy a tartósan elszenvedett méhen belüli vagy csecsemőkori trauma az agy kifejlődését és az idegrendszer működését megzavarja, ami a későbbi életkorokban befolyásolni fogja az egész mentális fejlődést, az egészségi állapotot és a várható élettartamot. A kisgyermekkori elhanyagolás az élet első éveiben egészségügyi-, magatartászavarokhoz, elmagányosodáshoz, terméketlenséghez és korai halálhoz vezet. A személyes életviteli nehézségek mellett óriási morális-erkölcsi csapdába került a társadalom egésze.

A komplex folyamatok eredményeként átalakult a társadalom értékrendje is. A korábbi családközpontú gondolkodás helyébe az individualizmus, az énközpontúság hatolt. Erodálódtak a közösségi értékek, a kapcsolatok elértéktelenedtek és a leépült a társadalmi bizalom.

Az sem véletlen, hogy a világ 20 leggyorsabban fogyatkozó országa köztünk 17 a hasonló sorsú volt szocialista országok közül került ki. A felnőttek kötődési és utódvállalási készségei életünk első évében alakul ki, amiben ezek az országokban az ötvenes évektől zavart szenvedett. Ennek következménye, hogy miközben nálunk is töredékére csökkent a nagycsaládok száma, egy megállíthatatlannak tűnő népességfogyást szenvedünk. Tavaly óta - a kormányzati erőfeszítések ellenére - minden idők legalacsonyabb születésszámaira számíthatunk.
A meg nem született nemzedékek hiánya miatt nincs elég orvos, pedagógus, rendőr, sofőr, szakács, postás és sorolhatnánk, ami persze egy folyamatos belső elégedetlenség forrása minden területen, hiszen az egyes társadalmi csoportok csak a másik rovására tudják igényeiket érvényesíteni. De ha továbbra sem születnek meg a gyermekek, nem lesz szükség élelemre, téglára, bútorra, utakra, házakra, iskolákra, egyetemekre sem.

Mi a megoldás?

Mivel adventi időszakot élünk, gyertyát gyújtunk és hétről hétre várjuk a sötétség megszűnését, a fény megérkezését. Talán itt az idő, hogy elgondolkodjunk azon, mit tettünk helyesen és mit kellett volna másképp tenni családjainkért, gyermekeinkért, közösségeinkért, nemzetünkért.

Fel kell ismerjük, amit számos más kultúrában is évezredek óta hirdetnek, hogy az anyaság a társadalmi élet folytonosságának meghatározó értéke. Vajon eleget tettünk mi is az anyák megbecsüléséért, a családokért, a gyermekekért? Mózes első könyvéből tudjuk, hogy a férfi és a nő a házassággal egy testté lesznek. Ha tehát egymásra vigyázunk: magunkra vigyázunk. Ha a gyermekünkre vigyázzunk: magunkra vigyázzunk. A társunk, a családunk az életünk legfontosabb erőforrása. Miért kényszerítenénk hát az édesanyákat a többszörös munkavégzésre? Hiszen ezzel önmagunknak, családjainknak, gyermekeinknek ártunk.

Ha idejekorán intézményekbe kényszerülve magányossá tesszük gyermekeinket, ingovánnyá tesszük lábuk alatt a talajt. Ha nincs hová hazamenniük, mert senki nem várja őket otthon: kockáztatjuk az egész nemzet jövőjét. A gyermekek egészséges fejlődéséhez a szülők személyes jelenléte, figyelme és szeretete nélkülözhetetlenül szükséges. Ez a nemzet felemelésének kulcsa, nemzetstratégiai érdekünk. Ebből fakad országunk mentális és fizikai ereje, egészsége, teremtő képessége.

Nem kéne elgondolkodnunk azon, hogyan adhatnánk vissza az édesanya szerep társadalmi rangját?

Az édesanyák felszabadítása a többszörös munkavégzés, a kiszolgáltatottság alól: jogos, és előttünk álló feladat. Ki kell szállni ebből a ringlispílből, ami szédítő magasságokba repített bennünket, de hova tovább kiperdülünk a semmibe. Az édesanyák többszörös túlterhelése, a generációk szétszakítása, az új nemzedékek tömeges egészség károsítása, a megállíthatatlannak tűnő népességfogyás óriási felkiáltójelet tesz elénk. Ez az út járhatatlan! Adventi időszakot élünk. Gondoljuk át újra életünket: mit NEM tettünk meg gyermekeinkért, édesanyáinkért, családjainkért.

Tiszta vizet a pohárba

Azt mondják sokan, hogy manapság már a nők karriert akarnak és a családközpontúság nem nekik való: múlt századi, maradi gondolkodás. Hogy ez a közkeletű vélemény igaz vagy nem igaz? Szerettünk volna tiszta vizet önteni a pohárba, és egy parlamenti megbízásra 2017- ben, egy reprezentatív kutatást indítottunk. Megkérdeztük a fiatalokat, hogy kinek mire volna szüksége ahhoz hogy még egy gyermeket elindítson az életre. Meglepő eredményeket kaptunk, amely meg is jelent a „Jövőnk a gyermek” c. könyvünkben. Az a mantra, amit hallunk úton útfélen, hogy „a nők karriert akarnak”, a fiatalok 5% -ára jellemző. Öt százalékra! Hetven százalékuk egyensúlyt próbál keresni a család és a munkahely („karrier”) között. Vagyis próbál megfelelni ennek a feladatnak, ami 2 gyermekig még el is végezhető. Három gyermektől azonban ez már nagyon keveseknek sikerül. Ugyanakkor a fiatalok 25% -a szeretne csak a családjának élni, és – érthetetlen okokból - ma éppen az ő életpálya igényük nem tud kiteljesedni, miközben a demográfiai krízis és a népegészségügyi problémák is megkövetelnék, hogy adjuk vissza az anyaság, a család méltóságát.

Ez az anomália a születésszámok és a termékenység ismeretében különös figyelmet érdemel, amire már II. János Pál pápa is felhívta a figyelmet. „A társadalmat oly módon kell megszervezni, hogy a feleségek és anyák ne kényszerüljenek családon kívüli munkára, és a családok méltó módon élhessenek és gyarapodhassanak akkor is, ha az anyák minden idejüket a saját családjukkal kapcsolatos tevékenységgel töltik. Le kell győzni azt a felfogást, mely szerint nagyobb megbecsülés illeti meg a nőket a házon kívüli, mint az otthon végzett munkájuk miatt. Ez azt követeli meg, hogy a férfiak valóban tiszteljék és szeressék a nőt, hogy személyes méltóságát valóban tiszteletben tartsák, a társadalom pedig támogassa az otthon végzett munkát, és teremtse meg annak feltételeit.”

Ez a társadalmi réteg nem vehet részt a nemzet javára a következő generáció felnevelésében, ameddig a gyermeknevelésre fordított munkavégzés nem kerül társadalmi elismerésre.

Úgy véljük, hogy az egészséges néplélek, a fenntartható társadalom fejlődésének alapja a csecsemőkor zavartalan fejlődése, az anya-gyermek egymásba ágyazódó szeretetkapcsolata. Mindent meg kell tennünk ennek a biztosítására. Amit Misi tanul, Mihály sem felejti. Erdő Péter bíboros, érsek így fogalmaz egy interjúban:

"Azt az értéket, amit a gyermek felnevelése jelent, a társadalom, az előző évtizedekben alig ismerte el. Ezt nagyobb mértékben kell ismerni, hiszen rádöbbenünk, hogy mennyire hiányzik. Nem is pusztán a létszám, a demográfia kérdése ez, hanem hiányoznak azok az értékek, amiket a nevelés útján lehet átadni, pedig nem mindegy, hogy milyen emberekből áll a társadalom: önző kapcsolatokra képtelen, bizalmatlan emberekből, vagy olyanokból, akik egy szerető családban nőttek fel, és tudnak együttműködni egymással.”

Évezredek tapasztalatait kutatások eredményeit összefoglalva a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia is állást foglalt e kérdésben a 2020-ban megjelent „Megújulás a szeretetben” című körlevelében: „Az első életévben az állandó anyai jelenlét biztosítja a legjobban a csecsemő idegrendszerének, érzelmi életének teljes körű, zavartalan fejlődését. Az Egyház és a társadalom különleges összefogására van szükség ahhoz, hogy a gyermek számára szükséges gondoskodást megkapja. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy lehetőség nyíljon az édesanyák otthon maradására és a személyes törődés kereteinek, a nagycsaládos életpályamodell kiteljesítésére.”

Az édesanyák felszabadítása a többszörös teher alól össznemzeti érdekünk. Csak ezen az úton biztosítható a nemzet talpra állítása, és egészséges fejlődése. Vállaljuk végre keresztény küldetésünket, állítsuk helyre a történelmi folytonosságot.

2022-ben ez az adventi üzenet. A társadalom működési folyamatait szilárd spirituális alapokra kell építeni, aminek alapja a családi integritás. A szeretet kultúra helyreállítása által az isteni terv végrehajtása. A párkapcsolat, amelyben a csecsemők, a gyermekek szeretetben tudnak kibontakozni.

Talán többen is átélték már, hogy gyermekeink, unokáink születése hatalmas élmény. Magam nemrég lettem nagypapa. Érkezésük olyan biológiai, pszichológiai, idegrendszeri, hormonális, gazdasági, családi, közösségi, társadalmi esemény, amely mindent átalakít.

Értük érdemes élni.

Benda József – vasárnap.hu

Ha csak meglátunk egy csecsemőt, egy gyermeket - azonnal mosolyt fakaszt, és odafordulunk. Miközben megindítja a szeretet áradatát, hatalmas erőforrásokat szabadít fel nőkből és férfiakból, fiatalokból és idősekből egyaránt. Nemzetünk megmaradása érdekében nincs ma fontosabb ügy Magyarországon az újszülötteknél. 2024. vízválasztó lesz ebből a szempontból. Vagy emelkedni kezdünk, vagy zuhanunk a szakadékba.

Kezdjük el végre a történelmi tapasztalatokra építő, kutatásokkal alátámasztott, bizonyítottam működőképes stratégia végrehajtását.

Isten óvja nemzetünket!