georgetown.edu

Orbán Viktor hangsúlyozta, a liberálisokkal folytatott vitában nem a Soros György-féle birodalom, és nem a brüsszeli bürokraták, hanem a nemzetek fognak győzni. "El fogjuk őket küldeni oda, ahova valók, a történelem szemétdombjára, ahogy a kommunistákat is elzavartuk" - jelentette ki a miniszterelnök. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Gondola.

– Professzor úr, az atlanti birodalom, és a brüsszeli bürokraták hatalmas pénzzel rendelkeznek, korrumpálni tudnak újságírókat és politikusokat. A keresztény erők oldalán „csak" az igazság van. Mi magyarok ezt az SZDSZ-szel folytatott önfeláldozó küzdelmünkben már tapasztaltuk. Az akkor megszerzett tudásunk ma hogyan hasznosulhat?

– A világ, amelyben élünk egy minden eddig elképzelhetőnél bonyolultabb és veszélyesebb permanens globális háború színtere, tehát, ha valóban győzni akarunk, akkor először is két dolgot nem árt tisztáznunk, egy háború során ez talán nem haszontalan. Az egyik az, hogy kik vagyunk mi, a másik meg az, hogy ki az ellenfél, (enélkül elég nehéz sikeres háborút vívni) mert ez a „világok háborúja” legfőképpen az önazonosságról szól. Az önmagunkkal való azonosság mindenféle rend legmélyebb alapját jelenti. Van a magyar nyelvben egy fordulat, miszerint „olyan zavarban voltam, hogy azt sem tudtam fiú vagyok vagy lány”. Feltehető, hogy mikor ez a fordulat megszületett még senki sem gondolta, hogy ez egyszer az egész nyugati társadalmat felbomlasztó disztópikus horrorként válik valósággá, egy véres valóságparódiává. Ez a fordulat ugyanis éppen azt akarta jelezni, hogy olyan zavarba voltam, hogy olyan zavar már nincs is, Pont úgy, mint ahogy olyan nincs és nem is értelmezhető, hogy valaki azt se tudja, hogy fiú vagy lány. A család, a nemzet és az európai fehérember keresztény kultúrája mint a Teremtés rendjéből adódó önazonosságunk alapja ma romokban hever, ahogy Orbán Viktor fogalmazott „hedonista pogányokká” lettünk. Amíg nem tártuk fel a legmélyebb mélységekig hatolva ennek a szellemi lejtőnek az okait, addig ebben a háborúban aligha tudunk helytállni. Soros György, a kommunisták és a liberálisok olyan jelentéktelen epizód figurák, akik önmagukban teljesen érdektelenek, megérteni inkább azokat a történelmi tektonikai energiákat kellene, amelyek az ilyen epizódfigurákat egy hamis látványtechnikával „főszereplőkké” teszi. A jakobinus, a kommunista és a liberális globálnyik, (mint például Soros György) csak „álruhák”, amelyek mögött ugyanaz a destruktív történelmi energia teszi a dolgát. És itt sajnos mindig szembesülnünk kellene azzal, (sajnos többnyire nem tesszük), hogy ezt a „valamit” nem igazán látjuk tisztán. De mivel bántja a hiúságunkat, hogy nekünk van igazunk, és mégis ez a hazug erő győz le minket újra és újra, és ez bevallhatatlan, ezért azzal áltatjuk magunkat, hogy jól állunk, és rövid időn belül legyőzzük majd ezt az erőt, és ezzel végleg győz a történelmi igazság. Ám a világ elmúlt és jelenlegi történései nem ezt igazolják. Ez az erő szellemi értelemben olyan mértékben van „felettünk”, hogy egyelőre azt tesz velünk, amit csak akar, látszólagos győzelmeinket is csak azért engedi megtörténni, hogy ezzel táplálja hamis illúzióinkat arról, hogy képesek vagyunk legyőzni őt. Amikor például úgy véljük, hogy legyőztük valamelyik történelmi megjelenési formáját, „győzelmünk” csak látszólagos, hisz csak egy álöltözet felett arattunk „győzelmet”, ő pedig cinikusan röhögve megy át újabb és újabb alakváltozatokba és arat felettünk győzelmet újra és újra. Ennek az egyelőre számunkra ismeretlen erőnek a lényege leginkább az, hogy felbontja a Teremtés szakrális rendjét. Bármilyen kényes dolog ez, és bármilyen nehéz ezzel szembesülni, de a nyugatias modernitás elmúlt hat-hétszáz évének éppen ez a lényege. Amikor a Fugger és a Medici megjelenik (sőt az utóbbi a pápai trónon is helyet foglal), akkor már késő, akkor már mindenki csak szánalmas eszköze, médiuma e pusztító erőnek, ahogy Illyés Gyula fogalmaz „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, mindenki szem a láncban te magad is zsarnokság vagy”. Mert igaz ugyan, hogy ez a magát „nem létezőnek” hirdető destruktív világerő felettünk áll szellemileg, de ahhoz, hogy mindig legyőzzön minket, szükség van a mi gyengeségünkre és gyávaságunkra is. És a jelek szerint ez a „feltétel” az elmúlt évszázadok során mindig rendelkezésre is állt. Az a kaotikus „hangzavar” például, ami a rendszerváltás rendszerének elmúlt évtizedei során március 15-ei és október 23-ai megemlékezéseket kíséri sajnos „természetes” következménye az önazonosságunkkal való szembesülés teljes elmaradásának. Ha ugyanis minden felszólaló minden alkalommal teljesen önkényesen értelmezheti a történelmi események kontextusát, és „aktualizációs” üzenetét, akkor ez egyértelművé teszi, hogy a „mások” által legyártott primitív közhelyszótár obligát felmondásán kívül nincs semmi, ami az ünnepet a magyar nemzet nevű emberi közösség egészének érzelmileg átélt élményévé tenné. 1848 március 15. ugyanis egy olyan a globális pénzhatalmi rendszer által „csinált”, Párizsból indított, de Közép- és Kelet-Európára irányuló konstruált lázadássorozat egyik eleme volt, amelynek végső célja ugyan valóban a „szabadság” volt, de egyáltalán nem abban az értelemben, ahogy azt a „márciusi ifjak” látványtechnikája sugallja. A „szabadság” ott és akkor a programozott káosz tudatos előidézését jelentette, hogy ennek nyomán a globális pénzhatalmi rendszer végre elérje igazi célját a kelet-európai tradicionális paraszti társadalom felszámolását, ami terjeszkedésének legfőbb akadálya volt. És ezt a célját valóban el is érte, igaz nem közvetlenül a forradalom során, hanem már a „kiegyezés rendszerében”, ahol az osztrák és magyar uralmi elitek abban „egyeztek ki” egymással, hogy közösen szolgáltatják ki a birodalmat a globális hatalmi rendnek. Az is nagy dráma, hogy ott, 1848-ban nem akadt senki, aki ebből bármit megsejtett volna. Megsejtette volna, hogy ez a konstruált „szabadság” a „kiegyezésen” át miként vezet nyílegyenesen Trianonhoz, de az igazi dráma, sőt tragédia az, hogy e kérdés még ma is tabu.

– A kommunistákat sajnos nem zavartuk el, ott ülnek a parlamentben és gyűlölködnek. Miért kell őket nagyon is komolyan vennünk?

– Bizony ott ülnek, és ahogy ez kinéz pár ezer évig még ott is fognak ülni. Amúgy pedig nem őket kellene komolyan venni, hanem végre saját magunkat. Ha a saját történelmünket is folyamatosan ők írják meg számunkra, akkor nem olyan meglepő, hogy ott ülnek. Mármint persze nem a „kommunisták”, hanem ennek a megnevezhetetlen „nem létező” erőnek az éppen aktuális történelmi klónjai. Ha változást akarunk, akkor legelőször magunknak kellene változni.

– Tiszta kéz, forró szív, hideg fej – ez kell a keresztény politikához Antall József szerint. Sajnos az innováció sem nélkülözhető. Ez utóbbi előtt miképpen lehet kaput nyitni?

– Lehet, hogy nem is innovációra, tehát megújulásra volna szükség, hanem ahogy mondani szoktam, inkább „vissza-régiesülni” kellene. Visszatalálni ahhoz a szakrális önmagunkhoz, amikor, ismét Orbán Viktort idézve, még nem voltunk hedonista pogányok. Mert mondjuk például a 907-es pozsonyi csata idején még biztosan nem voltunk azok, hisz önmagunk ismerete és az így megismert önmagunk szakrális küldetésébe vetett hit, e hitért hozott áldozat vállalása nélkül aligha győzhettük volna le Európa egyesített hadseregét. Hogy az elveszett hit visszaszerezhető-e, és ha igen, akkor hogyan, ez korunk legfontosabb és egyben legdrámaibb kérdése. Ma még nem ismerjük a választ erre a kérdésre, ám az már önmagában is biztató jel lehet, hogy egyáltalán képesek vagyunk mindezt megfogalmazni. Mert erről a végzetes szellemi lejtőről való visszaforduláshoz csak a visszanyert hit adhat szilárd talapzatot, mert csak az van, és lesz, amiben hiszünk.

Molnár Pál