A kőbányai Szent László-templom – fb

„Boldog az a nép, amely tud ünnepelni.” (Zsolt 89). Balassival fohászkodom: „Segedelmem, légy mellettem...” Jelenkorunkban nagy szükség van a „Perelj, Uram, perlőimmel”, és Nagy László József Attilához intézett fohászára is: „segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív, / szép szóval a száj!” Az ökumené jegyében mottóként idézem XVI. Benedek pápa szavait: „Amit a világnak adni tudunk, az hitünk gazdagsága és széles látóköre, amely egyszerre szilárd és nyitott; következetes és dinamikus; igaz és egyre mélyebb megismerésre törekvő”

A templom-motívum elméleti alapvetése mogyoróhéjban: a motívum és a téma, a motivikus és a tematikus nem azonos. A motívumhoz nyelvi azonosság kell, a nyelvi szöveg mikéntje a fontos. A főmotívum a mű egész szerkezetére kihat, a mellékmotívum csak egy részére... Költészetünk igen gazdag templommotívumot tartalmazó versekben. Kimeríthetetlen feladatkörömről egy versfüzér idézeteivel az ökumené jegyében szólok – salvo sine errore et omissione -- ’tévedések és kihagyások fenntartásával’.

A templom szimbolikus hely: Isten földi lakhelye, Valóságos jelenlétének a helyszíne, a spirituális beteljesülés szimbóluma. Minden templom az Égi Palota magasságában emelkedik és a Föld középpontja felé mutat. A templomok a világ középpontjai, ahonnan a tér ered és ahova tart. Ezért a templomépítés egyik legfontosabb eleme az elhelyezésük iránya. A vasárnapi templomi szentmise, istentisztelet szíve-közepe az Egyháznak, a vallásos életnek. Az Isten-imádás legfőbb színhelye, „házam imádság háza lesz minden nép számára!” (Ézsaiás, 567) A templom: „Isten háza, és kapuja a mennynek. / Az én házam imádságnak háza, mondja az Úr. / Benne mindaz, ki kér, kapni fog; ki keres, / talál, s a zörgetőnek megnyitnak.” (1 Mózes 28:17-19)

A hagyományos római rítusú szentmise így kezdődik: „Introibo ad altare Dei: ad Deum qui laetificat juventutem meam” --„Bemegyek az Isten oltárához, az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem.” (Ter 28,17.22).

A gyöngyösi Nagytemplom – gotravel.hu

A zsidóknál Mózes korától az Isten-kultusz helye a szent sátor volt. Mózes Jézus Krisztus előképe, eljövetelének előkészítője. Második könyvében (33,7–11) egy olyan szent sátorról van szó, amelyet a táboron kívül vert fel. Mózes ebbe a sátorba valahányszor bement, a sátorra sűrű felhőoszlop telepedett. Az Úr „színről színre” beszélt vele. Valószínű, hogy ebben a sátorban még nem volt benne a Frigyláda, és a sátort sem tekintették az Úr lakóhelyének, csupán a Vele való találkozás színhelyének.

A templom-fogalom értelmezését csupán dióhéjban próbálom összefoglalni. Egy ősi egyiptomi feliraton olvasható a templomról: olyan, mint az ég, minden egyes részletével egyetemben. Az Ószövetség népét megtartó, tudatalakító jelkép a jeruzsálemi Templom volt. Isteni példamutatás szerint készült. Tervét Dávid megvilágosodásban ismerte meg. Dávid és Salamon nevéhez fűződik az első komolyabb templomépítkezés Jeruzsálemben, amelynek kozmikus szimbolikája van. A templom, a nyilvános istentisztelet központja köré körmenetben gyülekezett és vonult fel a nép a Templom-hegyre. A mai hívők annak a

Templomnak a maradványaihoz, a Siratófalhoz zarándokolnak imádkozni és emlékezni.

A görögség a művészetekben, irodalomban, filozófiában, tudományban, szobrászatban, építészetben, különösen a templomépítészetben alkotott maradandót.

A görög templom – a kereszténytől eltérően – nem annyira a hívek gyülekezőhelye, hanem inkább a vallásos istentisztelet középpontjában álló istenség szobrának őrzőhelye volt, amely előtt közös áldozatbemutatásra került sor.

A templom szó etimológiája is az égitestek mozgásának megfigyeléséhez kapcsolódik. Eredetileg az égnek azt a területét jelentette, amelyet a római augur botjával kijelölt, képzeletben elkerített, amelyben megfigyelte a természeti jelenségeket, a madarak röptét. Innen ered az a szokás, hogy kijelölték és istennek ajánlották, szentelték azt helyet, épületet, ahonnan megfigyelték az égi világot. A görög temenos szó az indoeurópai tem tőből ered, vágni, elkülöníteni jelentésű. A szentélyt körülvevő hely,érinthetetlen szent övezet volt.

A kereszténység alapvetően újat hozott a templom értelmezésében. Az Újszövetség, Jézus és az apostolok számos ide vonatkozó gondolatai ezt bizonyítják: a „Tu es Petrus”-tól kezdve, a „Ha hozzá, az eleven kőhöz járultok (...) eleven kövek módjára ti is lelki templommá, szent papsággá épültök, hogy Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be”. (1 Pét 2,4-7.) Szent Pál így kérdezi a korinthusiakat: „Nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?” Az Egyház Isten népe, Krisztus teste és a Szentlélek temploma. János evangélista és apostol is az ember testének templomáról beszél. (Jn 2,21)

Krisztus a szegletkő, a hívők a testükkel rá épülő kövek, együttesen alkotják a lelki templomot. Jézus szavai önmaga testi halálára és feltámadására vonatkoznak: „Romboljátok le a templomot, és három nap alatt felépítem azt.” (Jn 2, 19) A Logosz megtestesülése Krisztus, a Láthatatlan Isten képmása (Szent Pál, Vol. 1:15.), akiben együtt van az Ige és a Kép, az Ősige és az Őskép. Isten Krisztus „által” teremtette a világot (Jn 1,3.), az embert pedig Isten a maga „képére és hasonlatosságára” alkotta. (Kateikona) „Faciamus hominem ad imaginem et similitudinem nostram – Alkossunk ember képünkre és hasonlatosságunkra.” Az ember „az ég és a föld fia” élő „ikon”. Ikonarcúságát eltakarta a bűnbeesés, de Jézus keresztáldozata „helyreállította”. Megváltása által és a szentek érdemei és imádsága révén elérhető kegyelem.

A boldogasszonyi bazilika – elmenynektek.hu

A bizánci és a pravoszláv ortodoxia a templomról is „ikonikusan” gondolkodik. A hívők gyülekezetének színhelyében is „ikon-képet” lát. A templom „ikon-arcúságát” jellemzi, hogy a kozmosz, a világegyetem „ikon-képét” testesíti meg. Az oltár a láthatatlan világot, a templom többi része a láthatót szimbolizálja.

Ha a templomot Krisztus ikon-képének tekintjük, akkor az oltár „ikonikusan” jelképezi Krisztus isteni természetét, a többi része pedig az emberit. Ha a templomot az ember „ikon-képeként” értelmezzük, akkor az oltár az ember lelkének „ikon-képe”, a többi rész pedig a testét szimbolizálja.

A lelki összetartás érződik a hívők közösségében – az ókeresztény domus-ecclesiaetől (lakóház-templom), a szíriai Dura Europosztól napjainkig – a liturgiában, közös imában, éneklésben, élő ritmusában, közösségi élményében. Az Igéből épített templom építője maga az Isten, az emberek csak az ő eszközei. Az istenháza szentegyház, a lélek otthona, menedék, az újulás reménye, a hit, tisztaság, élni akarás szakrális jelképe.

A rómaiaktól örökölt templom a szentmise áldozatának színhelye. Elmúlt korok megtestesítőjeként hol magasba törő spiritualitást, hol az emberközpontúságot, hol pedig a mennyország illúzióját közvetíti – számos korban csodálatos kifejezőerővel, a mennyei Jeruzsálem földi másához illőn. (Az újabb időkben pedig nemritkán semmitmondóan.)

A templomban a szent dráma színterének lelki-szellemi központja az oltár. Itt ünnepel, imádkozik a hívőközösség, kifejezve Isten népének egységét, lelki testvériségét, az ég felé zarándoklás földi célját. Szent hely a templom, mert benne történik a liturgia, benne őrzik az Eucharisztiát. Szakrális jelvoltát külső és belső ismérvek érzékeltetik: arányaival, architektúrai szépségével is jelzi rendeltetését.

Az építészeti és művészeti szépség csodálatra, bensőséges meditációra, mélységes áhítatra indítja a külső, profán térből érkező, spiritualitást kereső embert akkor is, ha a szakrális térbe csupán „magánimádságra” tér be. A liturgikus tér a cummunio, az adoráció, az Úr és népe közti párbeszéd színtere. A templom egyházművészet célja, hogy segítse az emberiség családját felemelkedni az igazság, jóság, szépség és főképpen a szakralitás, az üdvösség magaslataira, hogy az Isten bölcsessége a hívő közösséget megvilágítsa. „A templom Isten háza, akár maga a mindenség. Minden formailag sikerült templom: egy-egy világmodell: kimondhatatlan, ábrázolhatatlan univerzumnak egy-egy lehetséges megfogalmazása a művészet titokzatos jóvoltából” – állapítja meg Pilinszky.

Az ószövetségi jeruzsálemi Templom nemcsak a mindenség modellje a rabbinikus irodalomban, hanem az emberi testté, az Istennel való találkozásé is. A rabbinikus szemlélet szerint a templomhajó a test, ahogyan a test be van födve bőrrel, úgy van a templom befödve cédrusfával. A szentély a szív. A rekeszizmot a templom kárpitjának tartják az értelmezők, amely elválasztja a szentek szentjét a templom többi részétől. Az ősi szemlélet szerint, amint a testet szőr fedi, úgy borítják a szőnyegek a templomot.

Ősi képzet szerint az én otthonom az én kibővített, kitágított testem. Ha valaki lerombolja valakinek a házát, az a testét, az egzisztenciáját, a létét rombolja le. Befogadni valakit a házamba, azt jelenti, befogadni az életembe. Jézus saját testének templomára mondta: „Rontsátok le a templomot és én harmadnapra felépítem azt.” (Jn 2, 19) Amikor a római katona átszúrja Jézus testét, a rekeszizmot, akkor meghasad a templom kárpitja. (A szenthagyomány egyik irata Máriát a szűzlányok között mutatja, amint szövi a templom kárpitját. Ilyen értelemben Mária Jézus szülő-szövő anyja.)

A templomnak határozott és erőteljes a kifejező funkciója. A formák, alakok, vonalak, fények, színek, idomok együttesen idézik elő a célt szolgáló hangulati és szimbolikus hatást. A tervező és építő a térnek modern anyagi köntöst adott. A létrehozott térérték plasztikai értéket is jelent, mert bizonyos távolságból mint kép jelenik meg. Az ornamentika – nemcsak dísz, architektonikus szerepe is van – az egyszerűség kifejező funkcióját érvényesíti, belesimul a kompozíció egészébe. Az oltárkép megkoronázza az építményt, a templom általa kap kiemelő, felsőbb jelentést, éri el szakrális jelvoltát, változtatja, teszi az érzelmi élményt egész élménnyé és jelentéssé. A templom a téralakítás – a vizuális és akusztikai szempontok érvényesítése – révén: a végső értelemről, a tér-titokról éreztet meg valami fontosat. Megtestesíti a zárt végtelenséget, amely közelebbi és rokonabb lehet az emberi léleknek, mint a tündökletes, távoli, csillagos ég.

A fennköltség és áhítat érzését felkeltve, a négydimenziós lelki térhez hozzátartozik a harangszó, az orgona, a vox humana éppúgy, mint a bizánci liturgiából átvett tömjénfüst.

A templomépítés történetében ismertek a torony nélküli templomok: a Santa Sabina bazilika Rómában az Aventinuson, a domb keleti oldalán. A legnagyobb római ókeresztény bazilikák egyike, Kr. u. 422–432 között építették.

A templomépítészet a 6. században a kupolával éri el a térformálás csúcspontját. Nagyszerű példa rá a ravennai San Vitale, az efezusi Szent János-templom, a Születés temploma Betlehemben és a világhíres konstantinápolyi Hagia Sophia. A Hagia Sophia 537-ben készült el, egy nagy, többszörös kupolamegoldású tetővel, félkupolás oltárral és két tornáccal. Ez a kor építészeti vívmányait szintetizáló csoda eredetileg keresztény bazilika volt. A Konstantinápolyi Patriarchátus székhelye, egyben a keleti kereszténység központja. 1453-tól, Konstantinápoly oszmán kézre kerülésétől, 1934-ig mecsetként használták. 1934 és 2020 között múzeumként működött, 2020 júliusa óta azonban újra mecsetként funkcionál.

A soproni Kecske-templom – visitsopron

Az első harangot a legenda szerint az itáliai Campana tartománybeli Nola város püspöke egy álombeli látomás alapján készíttette a 4. században. A püspök esti imádsága közben elaludt, és azt álmodta, hogy ragyogó angyalkák vették körül, akik a kezükben lévő virágokat megrázva csilingelő hangot keltettek.

Ebből adódóan lett a harang olasz neve campana (campanile: 'harangtorony'). Az első templomi harangok Itáliában készültek a késő antik időkben, az 4. században. A harangozás hagyománya is erre az időre datálható, de a déli harangszó csak III. Calllixtus pápa 1456. június 29-én, a nándorfehérvári győzelem hálaadó örömére és a kereszténység védelmében az iszlám hódítás ellen kiadott imabullája óta vált napi szokássá.

Azt nem lehet tudni, hogy melyik templom volt az első, amelyik toronnyal a tetején épült. A kutatók szerint az első templomtorony a 6. századból való. Grúziában egy kolostor templomának a tetején jelent meg. De nyomon követhető az a folyamat, melynek során először külön építették a templomtornyot. Sokáig a templom és tornya külön épült. Az istenháza mellett harangtornyok voltak. A 6. századtól. Itáliában a középkor végéig ragaszkodtak az önálló torony építéséhez. Ez a megoldás bizonyos védelmet nyújtott a főépület számára a torony földrengés vagy más ok miatti összeomlása esetén.

Az első toronnyal épült keresztény magyar templom Magyarországon Tarnaszentmárián található. Ez a történelmi, építészettörténeti jelentőségű, régi magyar keresztény kultúrát őrző épület hazánk legöregebbnek tartott, ma is miséző, római katolikus temploma a Tarna-patak közelében, a község közepén, egy kis dombon található.

A magyar templomépítészet legszebb alkotásai is bizonyítják, hogy mennyire nem ellentéte a nemzetinek az egyetemes, hanem korrelatív párja. Régi korok templomai mutatják, hogyan vált az európai művészet magyarrá, a magyar művészet pedig az európai mintákon felnőve hogyan integrálódott az egyetemesbe. Számos templomunk architektúrai szépsége is igazolja: a legegyetemesebb művészet egyúttal a legnemzetibb is.

Fülep Lajos – Fodor András szerint a „helyére bűvölt egy világot” – így értelmezte a nemzeti jelleget: „a nép összes sajátos szellemi és morális energiáinak megtestesülése”. A egyetemes és nemzeti templomépítészet örök és időhöz-helyhez kötött jellege is érzékelteti, hogy a magyarnak a lokális jelentőségen túl sajátos feladata, küldetése volt és van a közép-kelet-európai művészet közösségében és a világ művészetében is. A templomépítészet sosem volt öncélú, mert határozott transzcendens és közösségi törekvéseket fejezett ki, történetileg eszményi létet és indokoltságot, célokat szolgált.

A kápolna, templom, katedrális, bazilika... nagyságával, arányaival, architektúrai szépségével is jelzi rendeltetését. A zsámbéki, bélapátfalvi, jáki, egregyi és sok más magyar templom csodálatosan illeszkedik a tájba, éppúgy, mint a pannonhalmi, tihanyi apátsági templom vagy az esztergomi bazilika... A bélapátfalvi templomban Fülep a „magyar Istennek tetsző arányt” csodálta. A debreceni Kistemplom (Csonkatemplom) külső megjelenésében a hortobágyi nagy hodályra emlékeztet. A templom jelvolta révén írók, költők, művészek számára vált sokrétű jelképpé, egy-egy művet meghatározó, életműnek jellegzetességet adó motívummá.

Sajnos, már nagyon eltávolodtunk a teremtés szakrális titkától. Nem igazán értjük a szimbólumok nyelvét, jelentőségét, a templomművészetét sem. Az ég sátrán átszűrődő világító ablakokat, a csillagokat az istenek és a hősök megtestesülésének tartották. A nyolcágú csillag a betlehemi csillag, amely Jézus születésekor fellobbant az égen, és elvezette a Napkeleti Bölcseket Betlehembe. A betlehemi csillagot egy csóvával ötágúként is szokták ábrázolni. A fényesen ragyogó nyolcágú Hajnalcsillag a keresztény kultúrkörben Jézust jelképezi. Szűz Mária szimbóluma a nyolcágú csillag: Ave Maris Stella. (Üdvözlégy Tenger Csillaga) Máriát csillagnak nevezi számos imádság és egyéb szöveg is. Már azt is tudatosítni kell, hogy a református templomtorony tetején nem „süni” látható, hanem betlehemi csillag, amely József Attilánál: „lángos csillag”. A betlehemi csillag a napkeleti bölcsek (görögül: Magoi apo anatolon – keleti mágusok), a háromkirályok csillaga. (Mt 2,1-11)

Az Európai Unió zászlója (franciául: Le drapeau européen) kék (Dark Powder Blue) háttérben tizenkét ötágú, aranysárga (Tangerine Yellow) színű csillag alkotta körből áll. A csillagok az európai népek közötti egység, szolidaritás és harmónia eszményét jelképezik.

A templom a világmindenség kicsinyített, művészi mása, univerzum, amelyben megszakíthatatlanul folyik az istentisztelet. Szent Maximosz szerint a mindenség nem más, mint „kozmikus egyház (templom), melynek hajója az érzékelhető világ, szentélye pedig a szellemi világ.” A templom az isteni világ földi visszatükröződése, az isteniről alkotott emberi kép megjelenítése, az égi archetípusok, kozmikus képek földi változata. Benne a kozmológia és teológia egységet alkot: a világegyetemet is templom. A templom a makrokozmosz és a mikrokozmosz egybefoglalása, képe: egyszerre a világ és az ember. A test a szentlélek temploma, a templom az isteni személy teste: Krisztus kiterített teste a templom kereszt formájú alaprajzán, melynek szívében találjuk az oltárt.
Szent Ágoston szerint a kőből épült templom Isten hatalmas országának a képét példázza. Civitas Dei, amelyet minden keresztény együtt alkot. A templomot Isten hatalmas költeményének nevezi: „Ennek az egész világegyetemnek a szépsége hasonlít egy nagy költeményre, egy kimondhatatlan szépségű remekműre.” („Universi saeculi pulchritudo velut magnem carmen ineffabilis modulatoris.”)

A kismartoni Ferences-templom – eisenstadt-tourismus.at

Koncentráljunk néhány, templom-motivikus versre egy versmustráa! Gárdonyi szerint „A vers a szívnek hárfa éneke.” (...) A vers örök, mint minden, ami égi.” Márai is a verset értékeli a legtöbbre: „Én az életben a legtöbbet és legszebbet nem a tájaknak és városoknak, nem a pénznek, nem az asztal örömeinek, nem is a nők kegyének, még csak nem is a férfiak barátságának köszönhetem. A legtöbbet és legnemesebbet az életben a költőknek köszönhetem. Ők adták azt, néha, egy sorban, egy villanásra, amit hiába kerestem a tengeren és a hegyek között, az emberek társaságában és a nők karjai között, ők adták azt a lelkesedést és feledkezést, azt a szívdobbanást és könnyes gyönyörűséget, amiért érdemes volt élni és embernek lenni.

A templom a kozmosz képe, a költészet metaforikusan érzékelteti, sejteti a nem definiálhatók dimenzióit is, például Baudelaire Kapcsolatok (Correspondances) című költeményében: „Templom a természet (...) Jelképek erdején át visz az ember útja, (...) test s lélek mámora zeng bennük ég felé.” – (La Nature est un temple oú de vivants piliers (...) L'homme y passe à travers des forêts de symboles / (...) Qui chantent les transports de l'esprit et des sens.”) Pilinszky János Gótika cmű versének zárása költői végkövetkeztetés: „Mindenség modellje, áll a templom.”

A Lateráni Szent János bazilika főhomlokzatának felirata: „Sacrosancta lateranensis ecclesia omnium urbis et orbis ecclesiarum mater et caput" („A Lateráni szentegyház a város és a földkerekség minden templomának anyja és feje.”) Róma legrégibb, a Szent Péter bazilikánál is nagyobb és legjelentősebb katolikus egyházi épülete. Nagy Konstantin idejében alapították.

A magyar tudatban elevenen él a templom képe – az Őrvidéktől a moldvai csángómagyar templomokig. Ennek bizonysága az Erdélyi Zsuzsanna munkásságát reprezentáló opus, benne ez a kötetcímadó archaikus imádság, amelyből a legszebb részt idézem: „Hegyet hágék, Lőtőt lépék, Kőkáplonicskát láték, Bellől arannyas (aranyos), Küel irgalmas, Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala.”

Szent Mártonhoz kapcsolódik kápolna szavunk. A latin cappa, capella szóból ered, fejet is betakaró köpenyt jelent, és istentiszteletre szolgáló templomszerű, kisebb épületet, épületrészt. Egyes kápolnáknak speciális funkciójuk van: sírkápolna, keresztelőkápolna, emlékkápolna, fogadalmi kápolna stb. Ha egy kápolnának külön lelkésze van, azt capellanusnak, káplánnak hívjuk.

Ady Egy régi Kálvin-templomban c. versében, mint a „Föl-földobott kő”, húsz év után az „Ámenre” tért vissza oda, hol „A textus ma is Jézus”: „Jártam turista-kedvvel, / Vonatoztam, hajóztam, / De templom rég nem látott / Így, imádkozó pózban. (...) Húsz év után megtérve: / »Megtöretett a teste, / Megtöretett a teste, / Kiontatott a vére.«” Ady nemzethalál-víziója is a templom-motívumhoz kötődik. 1914 januárjában látnoki módon A Szétszóródás előtt című, nagy sorsfelismerő és sorsalakító víziójában döbben rá a szétszóródás tragikus veszélyére. Még ki sem tört az első világháború, rettenetes rémálomnak tűnt a történelmi, ezeréves Magyarország szétdarabolásának trianoni sorscsapása. A költő „de profundis” kiált: „S míg úrfajtánk egymást, s a népet falta, / Tunya álmainkat jég verte / S még a Templomot se építettük föl.”

Próféciája annyira tragikus, mint az Elvégeztetett, Tetelesztaj, Consummatum est, Es ist vollbracht (Jn 19,30) Ennek fő oka: a magyarság elmulasztotta felépíteni azt a Templomot, amelyre hivatott lett volna, amely nemzettudatának, összetartozásának virtuális jelképe lehetne. A legfőbb indok: „S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

A „Minden egész eltörött” után a Reményik-féle Hulló csillagok időszaka következett: „Először a Dicsőség hullott le, / Aztán a Hatalom, / Aztán a Korona, / A kettős-kereszt s a Hármas-halom; / Aztán a Szabadság / Azután a Hit, / Aztán a Remény, – / Nyomán lefutott csillagzatoknak / Maradt a Csend. / S a sötétség az égbolt peremén.” (1919. március 31.)

Babits Dal az esztergomi bazilikáról című versében kérdezi: mikor jön el az idő, amikor határtalanul „kinyúlhat égig a / lélek, mint dómjával ott a bazilika?” Látomás és meditáció A templom! Röpül! című Babits-vers. A költői és az architektúrai építkezés párhuzamát fejezi ki megkapó művészi hitellel a babitsi

Reggeli templom, melynek nyitánya: „Hadd építek most egy templomot.” A Szent Király városa című versében az esztergomi bazilika látványától elbűvölve „csodás álomról szól”, „a fő Magyar Templomról”: „Templom kellene, / magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe.” mert a magyar a templomromboló századokban nem ért rá „Templomot” építeni.

Reményik Sándor Templom és iskola (1925) című versének intelme ma is érvénes és időszerű. Hitelesen szól az ember templomhoz és az iskolához kötődő alapvető jogáról, melyhez Isten mindenkinek „Vitathatatlan jogot ád”. A refrén létfontosságú imperatívusz: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” A templom és iskola ma már toposz, de ma is emberi, nemzeti érvényű igazság. A templom és az iskola közösséget, nemzetet megtartó, kultúrának szentelt hely.

Márai írja a Kassai őrjáratban: „A dómtornyok kötözik össze légvonalban a keresztény európai kultúra őrhelyeit”. Ezek a székesegyházak, katedrálisok Európában, az évezredes történelmi Magyarországon is „őriznek egyfajta útvonalat a pusztuló világ felett” – a mellettük kialakult egyetemekkel együtt.

 

A kereszténység nemzetek feletti, és nem internacionális. Lényege az élő, aktív szeretet: a nemzeti összetartozás alapja. Csodálatos anyanyelvünkben, kultúránkban most is folytatódik a virtuális templomépítés. Törődünk vele, vigyázzunk rá szerte a Kárpát-hazában, mert van, aki föntről őrködik felette és felettünk.

Illyés Gyula „hű európai”, látnoki vallomása a Nyilatkozások 1981 című versében: „Szeretem a dómokat – mint a hajdani kölni dómot is – / amelyeknek / egyik tornyát / már nem építették föl; / nem azért, mert a pénz hiányzott. / Féltérden állt a hit, de még / küszködik talpra állni. / Isten szava ott szólal hallhatón, még / könyörögve és rémült biztatással. / Terveim voltak veletek. (Terveink!)”

Illyés 1948-ban, Bodroghalásziban írta versbe: amikor az ár körbevette a falut, akkor nem a templomban, hanem az iskolában zengett a Szózat, a Himnusz és a Tebenned bíztunk zsoltár: „És énekel a kántor, a pap / és tizenkét gyermeke közt a szikár papné”. (A templom az emberi élet kivételes helyszíne. (Bay Zoltán szerint a debreceni Nagytemplom csöndjében „az emberélet legmélyére lehet leszállani”.)

Jékely Zoltán 1936-ban drámai látomással fogalmazta meg az erdélyi magyarság trianoni sorsát. Egy erdélyi magyar gyülekezetről adott hírt A marosszentimrei templomban című versében: „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, / de éneklünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s vakolat”. Kányádi Ellenvers vagy folytatás című versében konstatálja az új állapotot: „csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenci molnár.”

Radnóti és Pilinszky a mysterium passionist is fejezték a líra szakrális terében. Nagy László a „dúlt hitekből”, „káromkodásból katedrálist” elvét is hirdette.
Csoóri Sándor a Szálla alá poklokra című esszékötetében a pápai református templomban szerzett hajdani, diákkori élményéről vall, amelyet benne Kodály Jézus és a kufárok című művének az előadása váltott ki: „Mintha egy forgószél tört volna be az ajtón: az Úr asztala, az orgona beezüstözött sípjai mind ott kavarogtak az isteni térben, egy vad vihar utasaiként, s röpültek föl a magasságba. Röpültem velük én is! Soha még ilyen lélekváltozást emberi énektől!”
Csoóri verse, a Hó emléke rögzíti az „utolsó földi ítélkezés” távlatából, „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”, a lepusztulás folyamatát: „mintha egy katedrális vakolata / hullna csöndben”. Az új szellemi honfoglalás igénye sokszor fogalmazódik meg a templom-metafora segítségével. Az Egy templom falára c. versében Csoóri Zámolynak, szülőfalujának a fehér falú templomát idézi elénk, a zsoltáréneklést: „Égett szájukon a zsoltár teste, mint Dózsa Györgyé, / hosszasan és fenségesen, / lángol még ma is felettem, / hosszasan és fenségesen. // Templomi falak, köztetek emelkedtem / a szegények együgyűbb egébe, / ahol (...) Nap süt / s földet szánt az ének ekéje.”

Csanádi Imre Egy hajdani templomra c. prédikátor-ihletésű, látomásos versének tapasztott, tojáshéj-temploma: „Nádfödeles pajta / sár-alkotás lehetett / mégis szentegyháznak ékesen neveztetett; / áldott áhítatra / magába fogadta / a kis gyülekezetet”. Nem az építőanyag szilárdsága, hanem a protestáló dacból fakadó lelkierő építette ezt a templomot. „Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság / ország lappangott itt, mikor nem vala ország; ő árváit Isten / vezérelvén hitben, / lett Bástya és Bátorság.” Csodálatosan szép költői nyelven a „magára találó, / térdet-fejet nem hajtó” múltat idézi meg. A lápmelléki „sár-alkotás” templomát jelképpé emelte. (Illyés kifejti, mi a patics: „Kétméterenként karó a földbe, közé fűzfavessző, hajtogatva, arra sár, a sárba meg – engedelmet – lóganéj, hogy kössön...”)

Rába György Fatemplom című versének kiindulópontja a késmárki református templom látványa. Vallomás és történelemidézés ez a vers: „Földemül tudjak bár egy deszkaszálat / újból igék buborékára szállok.” Fő szervező ereje: a deszka. Az igék buborékján kapaszkodó költő képéből kinő a versen végigvonuló fa motívum. Végig az élmény tárgyi magja és deszka meghatározza a belőle kinövő érzelmeket, gondolatokat. A fából épült templom fa anyaga önmagából építi fel a verset.

A vers kiindulópontja a késmárki református templom látványa, bár erre csak az utolsó sor és a vers alatti keltezés utal. A templom hajdani, áldozatos lelkű hívei a hitet kereső költő megszólaltatói. Vallomás és történelemidézés a vers: „Földemül tudjak bár egy deszkaszálat / újból igék buborékára szállok”. Többértelműség jellemzi a nyitányt, de nem ez a vers fő szervező ereje. Az igék buborékján kapaszkodót nyújtó deszkaszál költői képéből kinő a versen végigvonuló fa motívum.

Először a szálkasivatag jelenik meg az áldozatos lelkek foglalatként, majd a hajdani, boldog élet, a gyerekkor, vele együtt az élő fa: a tojásszedés a lombból, a harsány gyümölcsrázás, husánghasítás. Rónay László mutat rá arra, hogy mindez csak emlék, a jelen valósága: a holt fa, a száraz ág, amelyben már csak a hamu lakik, a tűz martaléka, a halál: az „isa pur es homu vagymuk”. De ez a holt fa sem csupán a halál jelképe, mert a padokon ülők-élők léte beépült valami nagyobba. A fatemplom látványából kiinduló asszociációsorban lélektanilag teljesen megalapozott a fa motívum végigvonulása. Mindvégig az élmény tárgyi magja marad, meghatározza a belőle kinövő érzelmeket, gondolatokat. A fából épült templom fa anyaga önmagából építi fel a verset.

A fa ősi szimbólumát találó bibliai idézetekkel is értelmezhetjük. „Az Úristen kertet telepített az Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. (...) a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (Ter 2, 8-9) A „tekintetre szép” az esztétikumra vonatkozik, a „táplálkozásra alkalmas” a biológiai szükségletekre. Az élet fája az örök élet vágyát jelöli, a jó és a rossz tudás fája pedig az emberi tudásvágyat szimbolizálja. Az idő tanúi a fák. Salamon temploma négyféle fából épült, a fák szimbóluma jelzi az Úr hatalmát, erejét, bölcsességét és győzelmét.

Az életfa őskép, átfogó, összefoglaló szimbólum. A fa és az életfa fogalomköréről Jankovics Marcell könyvet (A fa mitológiája), Barsi Balázs pedig tanulmányt írt. A szimbólumok egyetemes nyelvén minden nép ismeri az eget a földdel összekötő fát, a világot tartó sátorfát vagy a sámán botját, amely a pogány hitvilágban azt érzékeltette, hogy a földi világ érintkezik az égi szférával. Az életfa gyökerei a transzcendens világba nyúlnak, az ember teljes élet utáni vágyát szimbolizálják. Az 1. zsoltárból tudjuk: „Az igaz ember olyan lesz, mint a fa a dús vizű patak partján, mely idejében termi gyümölcsét.”

A keresztény kultúrkörben a fa Jézus Krisztus keresztfáját, szenvedéstörténetét is asszociálja. A fa talán a legősibb szimbólum, amellyel az ember először ragadta meg a növekedés misztériumát, a világ és az ember fejlődését, földi és transzcendentális összefüggését. Nevezetes bibliai igehely Pál apostol fa-értelmezése: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta.” (1 Kor 3,6)

A mátraházi templom –szallas.hu

Költészetünkben gazdag vonulatot alkot a fa motívumköre. Csupán jelzésszerűen említem: Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafához, Baróti Szabó Dávid Egy ledőlt diófához című versét. Berzsenyi „Agg diófája alatt tüzét gerjeszti”. Petőfi vallomása: „Fa leszek, ha fának vagy virága”, Ady a Magyar fa sorsát fürkészi. (Tóth Árpád diófáját az aradi szülőház kertjében kivágta az új tulajdonos.) Reményik Sándor halotti beszédet mond hulló faleveleknek. Reményik A kis templom a nagy dómban című, és A borbereki templom falára írom alcímű versében „Fent Isten jár a csúcsokon”. Az értelmezés prózai nyelvén szólva: Erdély hegyeinek és fenyveseinek csúcsain is virraszt, őrködik a Gondviselés. Kányádi Sándor Reményik nyomán vallja egyberostált verseinek címadó költeményében: Valaki jár a fák hegyén. (Tamási Áron Ábel a rengetegben c. regényében írja – a magyarság keresztre feszítésének trianoni fájdalmával: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.”

Nemes Nagy Ágnes Fák című, többszörös, metaforikus áttételű versének intelme: „Tanulni kell. A téli fákat / Ahogyan talpig zúzmarásak (...) Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe. (...) meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.”
Lator László Fa a sziklafalon című verse a létezés drámaiságát összegező szimbólum. A kivetettségben kiküzdött szépség értelme: „mondhatatlan szépsége-árvasága”. Tamás Menyhért kisgyerekként „szövetségben a fákkal” járta végig a bukovinai csángó-székelyek kényszerű vándorútját és élte meg az emberi számkivetettség sorsát.

Hamvas Béla fejti ki: „a fa állandó növekedése a mélységektől, a tápláléktól függ: tápláléka a föld. A földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl benne.

A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson...” A föld és a fa egymáson és együtt bizonyítja Illyés Gyula igazát: „A szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol”. A fa személyiségjegye: „Minden élőlény közül a fa életterve épül leginkább az ölelésben való feladásra. Aki a földdel, az az élettel ölelkezik.” A fa törzsével a magasba emelkedik, ágaival, lombjával az égbe nyúlik. A fa egyetemes nagy példa a „Tiszta szívvel élni” lehetőségére. „Megvalósítja, amit a bölcsek gondolnak s a bölcsebbek tesznek”.

Bató István 1882-es végrendeletében hagyta meg. „Deszkatemplom tartassék fenn a legjobb karban időről időre mindaddig, míg Miskolcz városában helvét-hitvallású protestáns egyházi tagok és Egyház rendek... ha megégne is az, az alapjából, deszkából és fából építtessék fel” – írta A miskolci Deszkatemplom lépcsőzetének elején található, székely stílusú fafaragásokkal díszített kapu felirata: „Békesség a bémenőnek, Idvesség a kijövőnek.” Négyfiatornyos a harangtorony sisakja. Tetején kakas figyelmeztet: Krisztust nem szabad megtagadni. A magyar református egyház a nemzet egyházának tartja magát.
Szabó Lőrinc a Tücsökzenében írja, a Táj épül, omlik című versében költői céljáról: „hogy értsem magam, s hogy megértsetek: örök véget és örök kezdetet”. A komor, keserű hangvételű vers a költő édesanyja temetéséről szól a miskolci Deszkatempolomban: „Sír kint az ég… Sír s anyját temeti / a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”…/ Férfi fáj benne s zokog a gyerek. (..) ha anyádtól búcsúzik a szív, / úgy érzed, metszik a gyökereid… (...) Legszentebb Cseléd, / te, Egyetlen, sírhat a kisfiad / a ,,deszkatemplom” duc-ege alatt – / veszítve szeretünk csak igazán, / döbbenten, mint most én, édesanyám, / hogy üres a vég s mind hiú a gyász: / Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.”

Kányádi Sándor költőbaráti köszöntése a Kós Károly arcképe alá című, a 90. zsoltárt idéző -- Mózesnek, Isten emberének imádsága: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre...: „Hajlékot Istennek, hajlékot embernek kőből, fából házat, raktál a léleknek kőnél, cserefánál erősebb igékből várat.

Áldjon érte Isten, áldjon érte ember; Isten s ember dolga. Falak omolhatnak, kövek is váshatnak, magaslik, nem porlad a megtartó példa. Barázdált orcádról az idő aláfoly, mint az olvadó hó a vén Maguráról.” (1968) (Magura: erdővel borított hegy, domb, halom. Több helyen is, Brassó, Szilágyság stb.)
Sarkady Sándor A soproni Szent Mihály-templomra című szintézis-költeményét Jánosy Istvánnak dedikálta. (Jánosy István Az elsüllyedt katedrális költője. (1999) Hatvan év versei. Köztük: a kötetcímadó: Az elsüllyedt katedrális, Tihanyi templom, Budavári Te Deum a Mátyás templomban. (Kodály hálaadó éneke, 1936. Csendes záró fohásza: „Te vagy Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!”). Hegyi Zsolt, Lakatos István, Vekerdi László szerkesztette.)

Sarkady Sándor nyitósora: „Végvári templom, bástya a Szent Mihály!” Nem katedrális, de mégis „Isten hatalmas háza”. „Kő tedeum, faragott imádság”.

Találkozási pont Nyugat kapujában. Árpád honfoglaló lovasai ütöttek itt sátrat: „István rendelte légyen, / Új hite temploma álljon itten”. „András rakatta, tatár dúlta. / Elomlott, épült, egyre emelkedett; / Fölszentelésén látta Sopron / térdre borulni Mátyást.” „Gótika gyöngye hegyes sisakja”. „Belépve égig szöknek a boltívek!” Ha megszólal a harangja, „Akárha Sopron szózata hangzana: / Te háromajkú, egy szívű táj, / Múltadat óva teremts jövendőt! // Békével járjon mind, aki jót akar, / Legyen horvát vagy német, avagy magyar – És bármelyik hit nevelte, / El ne feledje, hogy egy az Isten!” – Unus est Deus!

Kányádi szerint költészetünk virtuális Temploma felépült, és folyton újulva ma is épül. A magyar líra latin kápolnáját Janus Pannonius alkotta. Balassi végvárak köveiből építette ezt a virtuális templomot. Zrínyi erődtemplommá alakította, a barokk korszak pompájával nemzetünk tragikus sorsát örökítette meg festői freskókon, képsorokban. Berzsenyi mélyzengésű orgonát teremtett bele. Kölcsey és Vörösmarty szószéket emelt, amelyen a „Haza és haladás” igéit hirdették. Petőfi híres definíciója: „…a költészet! (...) nyitva van (...) Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahova belépni / Bocskorosan, sőt mezítláb is szabad.” Arany a főhajóra pompás mennyezetet emelt. Vajda, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc, Radnóti, Pilinszky, Weöres,

Nagy László és társaik tágassá, többhajóssá, tornyossá építették ezt a virtuális katedrálist.

Németh László Széchenyi-drámájában a címadó hős költői meghatározása telitalálat: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.”
Kuklay Antalnak, az öt folyton bővített kiadást megért, A Kráter peremén c. könyv szerzőjének kedves citátumával, Pilinszky Van Gogh imája c. verséből vett parafrázisával zárom írásomat: világunkban, hazánkban, jelenkori irodalmunkban is folytatódik a „Csatavesztés a földeken. Honfoglalás a levegőben.”

Cs. Varga István