Az egyik, a médiában és a közösségi platformokon felhabzó ellenzéki bírálat a román érzékenység kérdéskörét nyaldossa: mivel bánthatta meg keleti szomszédunkat a kormányfő, sőt egyáltalán miért kell Tusnádfürdőn megnyilvánulnia. A másik kritika a beszéd hatókörét érintette: mit nem mondott, mit nem csinált, kikhez nem szólt Orbán. Kezdjük az elsővel. A miniszterelnök beszéde tusványosi tradíció, hiszen több mint három évtized gyakorlatát bátran lehet annak nevezni.

A helyszínválasztás eleve jelképes erővel bír: a legnépesebb határon túli magyar kisebbség történelmi régiójában, a Székelyföld szívében magyar vezetőként beszédet tartani önmagán túlmutató jelentőséggel bír. Azt üzeni, hogy a határokon túlgondolkodás, a magyar–magyar közti közösségépítés természetes feladata a mindenkori budapesti kormánynak. És azt is üzeni, hogy e küldetés nem teljesíthető be a román fél együttműködése nélkül. Azonban – és ezt felejtik el a román érzékenységet féltő szólamok – az együttélés kölcsönösséget feltételez. A magyar kisebbség nyelvhasználatának, oktatásának szabadságát, a soviniszta fellángolások elfojtását. A kisebbség többségi védelme minden nemzetek közti dialógus alapja. Amíg a kormányfő beszédéhez bukaresti jegyzék készül, addig elmozdulás e viszonyrendszerben nem lesz. Amíg Úz-völgyében kijátszható a magyarkártya, addig a párbeszéd nem érintheti a lényeget.

És még messze nem autonómiáról beszélgetünk, csak az együttélés alapfeltételeinek körberajzolásáról. A bírálatok másik árama szerint Orbán semmi újat nem mondott, vagy – ahogy a Transtelex idéz egy román politológust – a Horthy-rajongókhoz szólt. E ponton nehéz kiigazodni az ellenzéki és a rájuk kísértetiesen rímelő román követeléseken: ha Orbán az illiberális világfelfogásról beszél, az is gond, ha a magyar esélyekre fókuszál, az is. Tulajdonképpen sosem tud megfelelni a magyarországi és erdélyi balliberális véleményformálóknak, bár könnyen lehet, épp ez a sikerének titka.

Tisztázzuk, a hétvégén elhangzott helyzetértékelés számos megállapítást tett a magyar geopolitikai kihívásokról, ám amennyiben ezek ellenzéki mércével mérve kevésnek bizonyulnak, a 2040-ig nyitott látómező már újszerű lehet. És tegyük hozzá, bizonyára rémisztő. Amíg ugyanis ellenzéki oldalon senki sem rajzol fel hasonló, megvitatásra érdemes nemzetstratégiai víziót, addig marad a fáradt kritika és a balosnak elkönyvelt fellépők nekikeseredett rugdosása.