Harminc évvel ezelőtt, 1994. január 8-án 3500 polgármester és önkormányzati képviselő gyűlt össze Révkomáromban, hogy hitet tegyenek a felvidéki magyarság kollektív jogai és területi önrendelkezése mellett. Jelentőségét tekintve a rendezvény legfeljebb az 1988-as budapesti Erdély-tüntetéshez vagy az 1990-es marosvásárhelyi „könyves-gyertyás” felvonuláshoz hasonlítható.

Mindhárom említett esemény bebizonyította, hogy a magyarság rendelkezik azzal az életerővel, mondanivalóval és összetartással, ami alapján képes az elszakított területeken is kézbe venni a saját sorsát. Mindez nagyon nem tetszett azoknak, akik a Versailles-i békemű nyerteseiként elsőszámú nemzeti célkitűzésnek tekintették (és tekintik ma is) a magyarlakta területek etnikai értelemben vett megszerzését, sem azoknak, akik magyarságuk dacára minden lényegi kérdésben az előbbiekkel tartanak.

De mi is történt konkrétan három évtizeddel ezelőtt Révkomáromban? (Amelyet valójában egyszerűen csak Komáromnak kellene neveznünk, mivel a kettészakított város központja, s összlakosságának mintegy kétharmada az északi részen található.) A felvidéki magyarság választott képviselői – országgyűlési képviselők, polgármesterek, önkormányzati képviselők – összegyűltek a helyi sportcsarnokban, ahol többek között kimondták: „Magyar nemzetiségi alapon három önálló területfelosztási egységet, illetve régiót kell létrehozni Pozsonytól Bodrogközig, tehát három olyan széleskörű jogokkal felruházott önálló területi egységet, amely biztosítja a magyar nemzetiség saját érdekeinek érvényesítését.”

Az évforduló kapcsán megjelent írások szerzői elsősorban a felvidéki magyar politikát hibáztatják, amiért végül ebből semmit nem sikerült valóra váltani. „Ott, akkor, 30 évvel ezelőtt arról dönthettek volna legitim képviselőink, hogy Dél-Tirolhoz, a finnországi svédekhez, a baszkokhoz vagy a katalánokhoz hasonló önrendelkezés útjára kíván-e lépni a szlovákiai magyarság – írja a Körkép című felvidéki portál cikkírója. – Vagy inkább a lassú önfeladás, asszimiláció, a szlovák nemzetállamépítés áldozatává válik. Ma már tudjuk, hogy ez utóbbi utat választották. Zsákutcába fordultak, ahol azóta is bolyongunk. 1994. január 8-án, amikor arra minden lehetőség adott volt, amikor ország-világ rájuk figyelt, nem merték meglépni azt, amit más nemzetek megléptek. A közéleti szerepvállalást elsősorban saját meggazdagodásra használó, közösségi érdekképviselet helyett megalkuvásban jeleskedő szereplők száma nagymértékben elszaporodott a szlovákiai magyar politikában.” Pásztor István, Komárom akkori polgármestere (nem összekeverendő a nemrég elhunyt délvidéki politikussal) pedig így fogalmaz: „A nagygyűlés ajánlásait akkor a gyarlóság buktatta meg. Elveszett egy fellángolás, a hit abban, hogy mi, a magyar közösség bármire is vihetjük, s ezáltal a bizalom is elveszett, s magyarjaink egyre kevésbé bíznak vezetőinkben.”

Néhány napja a révkomáromi Tiszti Pavilonban újra összegyűltek a még élő egykori szervezők és mai tisztelőik. Az emlékülésen elhangzottakból, illetve a felvidéki magyar sajtóban megjelent visszaemlékezésekből számos, akkor még elhallgatott részletre is fény derült. Kvarda József, a Duray-vezette Együttélés akkori alelnöke például elmesélte, hogy 1994 első munkanapján egy teljes autókonvoj érkezett a falujába: a szlovák baloldal akkori vezetői keresték fel előzetes bejelentkezés nélkül Pozsonyból, hogy barátilag lebeszéljék a tervezett találkozóról.

Közben a szlovák parlament ilyen-olyan bizottságaitól a helyi járási hivatalokon át a köztársasági elnökig mindenki csatasorba állt a többségi oldalon, hogy megakadályozza az „elhamarkodott” összejövetelt.

Michal Kováč államfő még azt is felajánlotta, hogy védnökséget vállal a nagygyűlés felett, amennyiben azt más időpontban hívják össze – magyarul a nevét adta volna hozzá, ha nem szervezik meg.

Az akkori szlovák állam afrikai diktatúrákat idéző, alamuszi megoldásokat is bevetett. Losoncon például a helyi rendőrök az indulás előtt vonták be a résztvevőket szállító buszok forgalmi engedélyeit, így a tervezett száz fő helyett csupán három-négy autóra való küldött tudott eljutni Komáromba.

A szervezők és a résztevők azonban – mai napig érvényes példát mutatva – ellenálltak a nacionalista nyomásgyakorlásnak,

s nem hagyták megfélemlíteni magukat a többségi sajtó által sem, amely szabályos rágalomhadjáratott indított ellenük, következetesen elszakadási szándékokkal vádolva őket.

A szlovák sajtó természetesen teljesen félreértette, vagy félre akarta érteni a szervezők politikai céljait. Nézzük például azt a maga módján egészen ötletes karikatúrát, amelyen a hazaérkező szlovák feleség rajtakapja a magyar férjet egy Irredenta nevű nővel az ágyban. „Ezt nevezed te együttélésnek?” – kérdezi felháborodva az asszony, Duray Miklós akkori pártjának a nevére utalva. Túl azon, hogy a magyar irredentizmus eleve nem létezhetne az előzmény, vagyis a szlovák irredentizmus nélkül, egyetlen többségi politikus (és karikaturista) sem volt hajlandó rámutatni a lényegre, miszerint

az autonómiaigény az elszakadásnak nem az előszobája, hanem az alternatívája.

Dél-Tirolban például nincsen elszakadási mozgalom – viszont volt egészen addig, míg Olaszország meg nem adta az ott élő osztrákoknak a területi autonómiát. (Az, hogy ehhez a sikerhez Ausztria szívós és bátor nemzetközi érdekképviselete is kellett, már egy külön tanulság.) A szlovák politikában nem volt meg a kellő empátia és intelligencia ahhoz, hogy ezt az egyszerű képletet felismerjék – a helyi magyar politikából pedig az a képesség/akarat hiányzott, hogy a nemzetközi, illetve hazai környezet egyre kedvezőbb fejleményeit felismerjék és kihasználják.

Mert ahogy az erdélyi, úgy a felvidéki magyar politika számára is létezett egy soha vissza nem térő kegyelmi pillanat, amikor el lehetett volna érni a többség részéről a stratégiai jelentőségű kisebbségpolitikai fordulatot.

Ez a pillanat a kilencvenes évek második felében érkezett el, amikor a Nyugat a közép-európai térség euroatlanti integrációjának felgyorsításáról döntött, de a régióra jellemző etnikai viszályok importálása nélkül – aminek jegyében a nagyhatalmak mindent megtettek, hogy közös nevezőre kényszerítsék a többségi és a magyar pártokat. Ez volt az az időszak, amikor nem az utóbbiaknak kellett kilincselni a kormányzati felkérésért, hanem az előbbiek számára volt íratlan parancs az RMDSZ és az MKP beemelése a hatalomba.

A Felvidéken ezekre az ígéretes évekre esik a szlovákiai magyar többségű megye koncepciójának a kidolgozása, nyilvánosság elé vitele, majd az első Dzurinda-kormány alatt – egy csúnya koalíciós vita keretében, s immár Komárom szellemével ellentétesen – annak szégyenteljes feladása. A tárgyilagosság jegyében tegyük hozzá, hogy az MKP ebben az időben legalább az önálló állami magyar egyetem létrehozását elérte, szemben az RMDSZ-szel, amely képtelen volt a saját közössége javára fordítani a kivételes geopolitikai konjunktúrát.

Ma a felvidéki magyar politikában sem a Komáromban megfogalmazott területi önrendelkezés, sem annak puhább változata, a magyar többségi déli megye nem szerepel a napirenden. Van helyette viszont nyolcmegyés közigazgatás, amelyben a magyarok sehol nem érik el a többséget, és vannak az észak-déli irányban meghúzott déli járások, amelyek területüket és népességüket tekintve sokszorosát teszik ki az északabbra fekvőknek, s aminek eredményeként ma Szlovákia 79 járásából mindössze kettő magyar többségű – miközben a magyarok az ország lakosságának mintegy tizedét adják.

S bár a komáromiak egyik fő követelése, az önkormányzati decentralizáció időközben megvalósult, magyar szempontból mindez teljesen érdektelen, ha alsóbb területi szinten is a szlovák többség elutasításával kell megküzdeni.

Ami napjainkban jó hír, hogy az anyaország már sokkal bőkezűbben támogatja anyagilag az elszakított magyar közösségeket, mint a kilencvenes és a kétezres években. Ez persze nem helyettesíti, mert nem is helyettesítheti az ambiciózus helyi politikát. Amint azonban e honlapon korábban is írtuk, időközben felnőtt egy olyan fiatal politikusi generáció, amely legalább települési szinten ki mer állni határozottan a magyar érdekekért. Meglátjuk, hogy ezek a politikusok később mennyire lesznek hajlandóak magasabb pozíciókban is képviselni az 1994-es Komárom szellemiségét. Rajtuk is múlik majd, hogy a harminc évvel ezelőtti találkozót egy későbbi nemzetpolitikai sikerszéria első lépéseként, vagy pedig romantikus, de elbukott próbálkozásként értékeli majd az utókor.

Kovács Erik