„Lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke" – ezt egy hazafias kormányfő mondta a rendszerváltoztatás lendületvételekor, s a szélsőség nyomban megpróbált botrányt kavarni körülötte. Ennél elszomorítóbb, de hasonlóan emlékezetes rendszerváltoztató mondatok is elhangoztak azonban, és jellegzetességük miatt megőrződtek a történelmi emlékezetben. Bánó Attila publicistának tett föl kérdéseket a Gondola.

– Szerkesztő úr, még 1989-ben fogalmazott valaki úgy, hogy „A Szent Korona svájci sapka." A sajtóban ez valószínűleg csak utóbb jelent meg, maga Kónya Imre is beleírja első kötetébe, ám a hasonlat híre elterjedt a közbeszédben. Úgy is emlegetik, mint „az első gyűlöletincidens"-t. Mit vezetett be akkor ez a váratlan provokáció?

– Antall József kormányának − és személy szerint neki is − sok gondot okozott a szabaddemokrata ellenzék. Az alkotmánymódosítással összefüggő címerkérdés általános vitája 1990-ben lényegében arról szólt, hogy hazánk állami jelképe a Kossuth-címer, vagy a koronás „kiscímer” legyen-e. Kis János szabaddemokrata képviselő, az SZDSZ fő teoretikusa mondta ennek során: „mindegy, hogy korona vagy svájci sapka van a címeren”. Szerintem ezt akkor nem csak provokációnak, hanem az SZDSZ valódi nézeteit tükröző megnyilvánulásnak is tekinthettük. Ezzel vette kezdetét az a szélesebb körű szellemi-világnézeti küzdelem, amely sokak szemét felnyitotta. Az SZDSZ-re szavazók jelentős része ezután döbbent rá, hogy a párt korábbi, kommunistaellenes retorikája nem a nemzet, hanem a globalista balliberalizmus iránti elkötelezettséget jelenti. A Szent Korona ilyetén módon történt becsmérlése rámutatott az SZDSZ-nek a magyar történelemhez való viszonyára, vagyis magának a nemzetnek a lekezelésére, lenézésére.
Emlékezetem szerint a Szent Korona hivatalos szerepeltetése az ország lobogóján ugyancsak nézetkülönbséggel járt, mivel azt az SZDSZ kezdetben ellenezte. Politikus ismerőseimtől hallottam, hogy ez ügyben az SZDSZ-szel kompromisszum született, minthogy a párt végül úgy fogadta el a címer koronás változatát, ha az nem kerül rá a magyar állami lobogóra. Ma a nemzeti zászlón gyakran feltűnik a koronás címer, mivel ezt a törvény nem tiltja, viszont a hivatalos lobogó címer nélküli. Nekem szimpatikusabb a középen, nagyméretű koronás címerrel díszített trikolór, ilyen lobog a házunkon is.

Mert az „Árpád sávok” és a Szent Korona látványa legalább olyan jó érzésekkel tölt el, mint a magyar zászló piros-fehér-zöldje. Hálistennek, ezzel nem vagyok egyedül.

– „A bőgatya meg a fütyülős barack" – a magyar kultúrát jellemezte így egy értelmiségi. Egyébként tévesen, mert a bőgatya a szláv kultúra része, a fütyülős barack pedig a Zwack család kiváló, sikeres üzleti innovációja. Egy balos értelmiségi akkor úgy próbálta visszafogni a már a biztosítékot kiverő túlzást, hogy de hát a magyar kultúrában benne van a Lánchíd is. Azt meg pont egy angol tervezte, egy skót építésvezető emeltette föl ötven skót munkással tíz éves munkával – miközben magyar komposok akadályozni próbálták az építést. Hozott-e pozitívumot is, és milyet, az a bőszültség, amely a rendszerváltoztatás lázában elöntött egyes agyakat?

– Már csak az idősebbek emlékezhetnek arra a sajnálatos esetre, amely 1993-ban, egy hetilapban megjelent interjú kapcsán borzolta a kedélyeket. Akkor ugyanis botrányt kavart Landeszmann György budapesti vezető főrabbi nyilatkozatának e szószerinti részlete: „Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit, ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack.”
A magyarokat sértő és igaztalan kijelentés miatt sokan megütköztek, és nem értették, miként mondhatta ezt egy főrabbi, akit éppen akkoriban választottak a Keresztény-Zsidó Társaság társelnökévé. Tudtuk, s ma is tudjuk, hogy a zsidó értékeket a magyar kultúrából kivonni nem lehet. Ha ezt a képtelen műveletet el lehetne végezni, akkor a magyarság nem zsidó része is végtelen hosszú sorokban mutathatná fel a tudományok, a művészetek, a közélet, a politika területein jeleskedő nagyjai által létrehozott értékeit.
Az elszigetelt jelenség a vallásos zsidóság köreiben is bírálatot váltott ki, s ennek következménye volt, hogy a főrabbi hamarosan külföldön kapott rabbi állást. Fontos leszögezni, hogy ez az eset a rendszerváltás utáni szellemi útkeresés időszakának „terméke” volt, s a maga módján hozzájárult ahhoz a felvilágosult gondolkodáshoz, amely nagyban elősegítette a magyar-zsidó párbeszédet, sokféle félreértés tisztázását és a közeledést.

Bánó Attila.

– „Az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel" – ezt Medgyessy Péter a Népszabadságban tette közkinccsé 2004 augusztusában. Sem az EU, sem az itthoni, állítólag korrupcióellenes civil szervezetek nem kívánták észrevenni ezt a leleplező mondatot, maga az SZDSZ azonban pár nap múlva megpuccsolta a pártot lebuktató kormányfőt. Noha napjainkban az állítólagos korrupció ellen hisztériát folytat az egyébként korrupcióval teli EU, illetve idehaza az atlanti spekulánsok által felpénzelt NGO-hálózat, a Medgyessy-mondat a feledés homályában maradt. Miért vet fényt rá mégis a rendszerváltoztatás folyamata?

– Az egykori SZDSZ hatalomittas mentalitása, korrupciós ügyei nagyban emlékeztetnek a mai brüsszeli elit jellemző tulajdonságaira. Ennek az elitnek a választókhoz fűződő viszonya megtévesztő ígéretekre, hangzatos szólamokra és gátlástalan hazudozásra épül. Számomra mindebből az SZDSZ egykori stratégiája köszön vissza. 1991-ben tudósítást készítettem az Új Magyarországnak a Margit körúti Liberális Klub egyik összejöveteléről, ahova bejelentés nélkül beültem. Ezen Tamás Gáspár Miklós volt az előadó. Többek között arról beszélt a hallgatóságnak, hogy a jó választási eredmények eléréséhez milyen stratégiát kellene követnie a Szabad Demokraták Szövetségének. Elmondta, hogy az SZDSZ egy sokoldalú, sokszínű karakterrel rendelkező párt, amelynek a hatalom megszerzése érdekében mindig a legmegfelelőbb – konstruktív, humanista, liberális, nemzeti liberális stb. − oldalát kell fordítania a társadalom felé. Nos, ez a kaméleon magatartás jellemzi ma a brüsszeli elitet, amely a választóktól függetlenül, azok feje fölött hozza a rosszabbnál rosszabb döntéseket.

– „Lapáttal fogjuk agyonverni" – a közelmúlt termése ez a förmedvény, amelynek semmi hatása nem lett. Egy szélsőséges városvezető fenyegetett meg így egy vele szemben a választáson indulni akaró várospolitikust. Ne is gondoljunk bele, mi tört volna ki, ha egy kormánytag fogalmazott volna így, mégis próbáljuk meg letapogatni, hogyan úszhat meg minden sületlen kijelentést egy szellemileg meglehetősen szolidan bútorozott liberális szerzet, miközben a valódi demokraták egy félresiklott hangsúlyozás miatt is lejárató hadjáratot kapnak?

– A budapesti főpolgármester engedte meg magának ezt a kijelentést a riválisával szemben. Ebben a balliberális oldalra jellemző közönségesség és agresszivitás érhető tetten. Az ominózus mondat olyan közszereplő szájából hangzott el, aki hosszú évek óta bizonyítja, hogy nem ért a városvezetéshez, minden felelősséget másokra hárít és egy ártatlan kisfiú mosolygásával fogadja a jogos bírálatokat. Miközben az elvárható teljesítményt rezzenéstelen mosollyal helyettesíti – s ezzel a fővárosiak jelentős része sajnos megelégszik −, az ilyen durva kijelentésekkel néha leleplezi önmagát. Ha ugyanezt egy nemzeti-konzervatív politikus engedné meg magának, akkor a baloldali sajtó ízekre szedné. Ezúttal viszont elmaradt a dorgálás − a kettős mérce híveinek nagy dicsőségére.

Molnár Pál