Határmódosítási szándékok esetén a mások területére pályázó országok általában két fő érvet szoktak felhozni: a történelmi előjogot és az etnikai viszonyokat. Minden egyéb szempont – gazdasági szükséglet, morális megfontolás, nyers politikai érdek stb. – jellemzően csak ezek után következik. A legtöbb esetben a két fő érv elválaszthatatlanul összekapcsolódik, ahogy azt a legutóbbi európai konfliktusoknál (szerb–albán, orosz–ukrán, örmény–azeri) láthattuk, de még az olyan távoli határvitáknál is ez a két szempont a meghatározó, mint például a Kasmír miatti indiai–pakisztáni ellentét.

 

Mivel a történelmi és etnikai szempontok úgy racionális, mint érzelmi szempontból erős érvnek számítanak, gyakori (bár egyáltalán nem törvényszerű), hogy a területi igénnyel előálló fél tényhamisításokkal próbál igazat szerezni magának a nemzetközi színtéren.

 

Ismerve a román elnökjelölt Kárpátaljával kapcsolatos állításait, valamint azokat a klasszikus érveket, amelyek segítségével az újkori Románia példátlan gyorsasággal és arányban gyarapította a saját területét, érdemes ezúttal kifejezetten a történelmi és társadalmi tények szűrőjén át vizsgálni Georgescu kijelentéseit. Ez már csak azért is szükséges, mert a legesélyesebb román elnökjelölt nincsen egyedül az elképzelésével: korábban a szintén szélsőséges, és ugyancsak jelentős népszerűségnek örvendő Diana Șoșoacă, az SOS Románia párt elnöke állt elő ugyanezzel.

Mielőtt rátérnénk a Kárpátalját érintő román igényekre, bevezetésképpen nézzük át röviden – már csak a kirívó történeti párhuzamra való tekintettel is –, mivel támasztotta alá Bukarest az első világháború után a Magyarországgal szembeni területi igényeit.

 

Mint ismert, az 1919–1920-as párizsi békekonferencián a román fél mindkét fent említett érvet bevetette. Történeti érvként a dákoromán-kontinuitás nevű tudománytalan teória szolgált: eszerint a románok a Római Birodalom által leigázott dák nép romanizált leszármazottjai, akik már jóval a magyar honfoglalás előtt Erdélyben éltek, így őshonos népként joguk van a terület visszaszerzésére. (A dákoromán elméletet cáfoló tények összegzését lásd jelen írás keretes részében.)

 

Ami az etnikai szempontokat illeti, Ion I. C, Brătianu miniszterelnök, a párizsi békekonferencia román küldöttségének vezetője azt állította, hogy csak 687 ezer magyar él az országa által annektálni kívánt térségben. Ez a szám még az 1920-as, nyilvánvaló csalásokon alapuló román népszámláláson mért magyar népességnek is csak a felét, az 1910-es, reális cenzusértéknek pedig mindössze a 41%-át teszi ki. A békekonferencián román részről prezentált adatok tehát durva, túlzó hazugságokon alapultak, a magyar delegáció kizárása miatt azonban nem volt lehetőség ezek cáfolatára. Így végül az annektált területen élő népességből csak 2,8 millió fő, vagyis az ott élők 55%-a volt román etnikumú. Ez összességében azt jelenti, hogy az ezeréves Magyarországból 7,6 millió magyarnak kevesebb terület maradt (93 ezer négyzetkilométer), mint amennyit végül a 2,8 millió román kapott (103 ezer négyzetméter).

 

Ezek után nézzük a Kárpátaljára vonatkozó jelenlegi román igényeket alátámasztani hivatott érveket!

Ha valaki rákeres a „Románia történelmi régiói” (Historical regions of Romania) kifejezésre, láthatja, hogy a különféle román térképek – készüljenek azok a két világháború között vagy mostanában – négy térségre osztják a Magyarországtól elcsatolt 103 ezer négyzetkilométert: Erdély, Kőrösvidék (Crișana), Bánság és Máramaros. A felosztás majdnem megfelel a tényleges történelmi realitásoknak – hogy miért nem teljesen, arra mindjárt kitérünk. A legfőbb probléma magával az elnevezéssel van. mivel 1920 előtt ez a terület legfeljebb csak a tervezőasztalon tartozott Romániához, történelmi román régiókról itt egyáltalán nem beszélhetünk.

 

Ha mindenáron a történelmi térségek érdekelnek minket – bár a mesterségesen megvont új államhatárok számos helyen kettévágták a valódi tájegységeket – , akkor vessünk egy pillantást a középkori vagy kora újkori térképekre, esetleg böngésszünk olyan dokumentumokat, mint például a Partium területi kiterjedését rögzítő 1570-es speyeri szerződés. Látni fogjuk, hogy valójában három történelmi nagyrégió osztozik a Románia által 1920-ban bekebelezett területen: Erdély, a Partium és a Bánság. Máramaros nevű régióról szó sincs, ez egy magyar vármegye neve, amit a fikciós román történetírásban – nyilván méretnövelési szempontokból – a vele szomszédos Szatmár megyével „régiósítottak” össze. (Azt, hogy még ezeket az állítólagos román régiókat is mennyire a magyar valóságból importálták, mutatja, hogy azok határvonalait kivétel nélkül a Magyar Királyság vármegyéihez szabták.)

 

S hogy miért is fontos beszélnünk erről? Azért, mert az említett szélsőséges román politikusok szerint a teljes „Máramaros régió” – így annak Kárpátaljához tartozó északi része is – Romániát illeti. Az egykori Észak-Máramaros egyébként a teljes Kárpátalja területének felét (48%), lakosságának pedig mintegy 30%-át teszi ki.

 

Mint tudjuk, Kárpátalja nevű régió a magyar történelemben a 20. század előtt nem létezett: a Trianon előtt Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegye által (részben) lefedett, a történelmi Magyarország északkeleti részét adó vidék a két világháború között Csehszlovákia legkeletibb tartományként, a második világháború után pedig – Kárpát-Ukrajna elnevezéssel – a Szovjetunió legnyugatibb megyéjeként vált egységes régióvá.

 

A magyar történeti tudatban Kárpátalja elsősorban a honfoglalás és a Rákóczi-szabadságharc kapcsán ismert. Ami esetünkben lényeges, hogy Magyarország trianoni szétszabdalásakor Máramaros vármegyét szétosztották Románia és Csehszlovákia, a párizsi békeszerződés után pedig Románia és a Szovjetunió között.

Mivel Máramaros vármegye 1920 előtt semmilyen formában nem volt Románia része, Bukarest annak Ukrajnára eső részére sem formálhat történelmi alapon igényt – akkor se, ha visszamenőleges hatállyal egy történelmi régiót kreál oda magának. Az egykori vármegyeszékhely, a ma Romániához tartozó Máramarossziget román nyelvű elnevezése egyébként önmagában is cáfolja azt, hogy a régiónak bármiféle román kötődése lett volna a múltban. Ugyanis a város mai hivatalos neve – Sighetu Marmaţiei, avagy a két világháború közötti, a lakosok által ma is használt elnevezéssel csak Sighet (Sziget) – egy az egyben az eredeti magyar névváltozat átvétele, ami románul nem jelent semmit. Ezt a tényt egyébként a Máramarosról szóló angol Wikipedia-szócikk is elismeri. Mi több, nem csak a megyeszékhelynek, hanem magának a „történelmi román régiónak” a hivatalos neve – Maramureș – is a magyar Máramaros románosított átirata.

 

Románia történelmi joga az egykori Máramaros vármegyére tehát éppen olyan tudománytalan alapokon áll, mint az Erdély vonatkozásában bő száz éve megfogalmazott történelmi jog. De mi a helyzet a román irredentizmus másik fő tartóoszlopával, az etnikai arányokkal?

 

A cikk folytatása elolvasható a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség oldalán.